Nézd meg a halat tartó kezed. Beborítja a trutyi? Akkor ez egy nyálkahal
– ezt a pompás definíciót Milton Love mondta, a kimerítő, 673 oldalas, Egészen biztosan több, mint amit tudni akartál a csendes-óceáni partvidék halairól című, tulajdonképpen tökéletes című könyvében, és hát valljuk be magunknak: a pontyot nem ilyen egyszerű meghatározni. (Az idézet egyesek szerint valójában Andrew Thaler tengeribiológustól származik, de ezzel most felesleges lenne elrontani a cikk kezdését.)
A nyálkahal kicsit olyan, mint egy angolna, de valójában egyáltalán nem, például nincsen neki se gerince, se állkapcsa, vagyis közelebb áll egy átlagos politikushoz, mint egy gerinces lényhez. Megnőhet akár 120 centire is, de átlagosan 30 centi hosszú. A teste szürkésrózsaszín, az uszonya lapát formájú, és vész esetén mérhetetlen mennyiségű taknyot, trutymót, szmötyit, nyálkát tud előállítani a tengervíz segítségével, de annyit biztosan, hogy egy vödört meg lehet vele tölteni. Egy liter nyálkához mindössze 40 milligram fehérjét kell termelnie, a végtermék pedig ezerszer kevesebb szárazanyagot tartalmaz, mint az ember nyála.
Ezt a nyálkát védekezésre használja a jószág, megfigyelték már például, hogy egy cápatámadást azzal sikerült visszavernie a gerinctelen állatnak, hogy rengeteget kiadott magából hirtelen. Amikor éppen egy elhullott állaton falatoznak, akkor egy olasz okkult horrorfilmhez hasonlóan a trutyit ráengedik a tetemre – szerencsére nem ennek a segítségével fogyasztják el, mert akkor tényleg a fél világ a nyálkahalaktól rettegne, hanem ezzel akadályozzák meg, hogy más állatok odaférjenek. A fogságban tartott nyálkahallal különösen törődni kell, mert képes belefulladni a saját nyálkájába. De mutatom videón is, hogy miről van szó:
Douglas Fudge, a Chapman University kutatója arról mesélt az Atlanticnak, hogy olyan érzés ezzel a trutyival találkozni, mintha egy pókháló lenne a víz alatt, először alig tűnik fel. Aztán amikor kikapja a kezét az ember a vízből, akkor veszi észre, hogy mi minden jön vele együtt. Fudge elismeri, hogy a nyálka úgy néz ki, mintha valaki kitüsszentette volna, de megtapintani egyáltalán nem olyan érzés. Könnyen le lehet szedni az ember kezéről, bár ha sok van belőle, ez már nem olyan egyszerű. Az állat konkrétan úgy szokott megszabadulni a feleslegtól, hogy csomót köt magából.
Lehet, hogy egyszer a nyálkahal nyálkájából is lehetne, mert a kétezres évek első felében felmerült, hogy valahogy ruhát vagy bármilyen más, emberi használatra alkalmas anyagot kellene belőle gyártani. Főleg azért, mert ez az egyik legpuhább anyag, ami a természetben létezik, a zselatinos desszertek, mint – mondjuk – a híres amerikai Jell-O, nagyjából tíz- vagy százezerszer merevebbek a hal trutyijánál. Minden egyes fehérjeszál benne egy emberi haj vastagságának egyszázada, de 10-15 centire meg tud nyúlni.
Ez a csodás anyag lehet arra is a megoldás, hogy a nyálkahalakat miért nem eszik kilószámra a nagyobb ragadozók, ugyanis a veszélyben lévő állat ezt a trutyit engedi ki magából, ami akár a nagyobb halak kopoltyúját is el tudja tömíteni, ezen a videón például az látszik, hogy egy cápának mintha konkrétan okádnia kellene tőle:
A civilizáció legnagyobb ragadozója, az ember viszont rájött, hogyan kell takonytalanítani a nyálkahalat, és elfogyasztani a húsát, amit előszeretettel esznek Kínában, Japánban és Dél-Koreában is, ahol jellemzően csípős vörös szószban pácolják, aztán grillezik. Vannak helyek, ahol a vevő szeme láttára nyúzzák meg az állatot. A textúráját rágósnak, ruganyosnak írták le, az íze nagyon markánsan halas. Ha a feldolgozott nyálkahalból kilóg a gerinchúrja, akkor friss. Itt lehet megnézni egy videót arról, hogyan sütik meg a rácson a halakat, és aztán hogyan fogyasztja el egy koreai újságíró.
A nyálkahal sok-sok millió éve ott lopakodik a tenger fenekén, de akkor kapott egy nagyobb pr-löketet, amikor bekerült az amerikai hírekbe. Történt ugyanis, hogy 2017-ben Oregon államban balesetet szenvedett egy nyálkahalakat szállító kamion, és a baleset után a 101-es autópálya úgy nézett ki, mintha a Szellemirtók 2. díszletét rendezték volna be rajta, vagy egy óriás rátüsszentett volna az autókra. A nyálkás autók képei bejárták a világsajtót, és ez a cikk is többek között azért készült el, mert még évekkel később is járja az útját.
Na de mit keresett egy csomó nyálkahal az Egyesült Államok északnyugati államában? Oregonban található egy nyálkahaltelep, ahonnan Ázsiába szállítják az állatokat, egyrészt megenni, másrészt gyakran előfordul, hogy ha valamiről azt állítják, hogy angolnából készült (mondjuk, egy öv vagy egy pénztárca), az valójában ebből az állatból. Dél-Koreának azért van szüksége importra, mert az ottani tenyészetet sikerült teljesen lehalászni. Azért kellett a telepet pont Oregonba rakni, mert délebbre a nyálkahalaknak valami okból nagyobbak lesznek a nyálkapórusaik, és már nem lehet őket angolnaként eladni.
A kérdés az, hogy miként lehet még felhasználni ezt a csodálatosan undorító trutymót. 2013-ban felmerült, hogy esetleg tényleg ruhát kellene gyártani belőle, a könnyen reprodukálható, amúgy mesterségesen is előállítható proteinszálai helyettesíthetnék az olyan szintetikus anyagokat, mint a lycra. Most itt vagyunk majdnem 10 évvel később, de sajnos ez még nem történt meg.