A tengerparton pusztul a karibi atomváros, ami Kuba Csernobilja is lehetett volna

2021. február 13. – 06:52

A tengerparton pusztul a karibi atomváros, ami Kuba Csernobilja is lehetett volna
A félbehagyott erőmű romjai – Fotó: Dmitri Korobtsov / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Kuba és a Szovjetunió között évtizeden át tartó szoros együttműködés volt, és a Szovjetunió felbomlása után Oroszország sem engedte el azért teljes mértékben a Karibi ország kezét. Az együttműködés egyik fejleménye volt például az 1962-es kubai rakétaválság, de a kubai-szovjet atomprogram nem állt meg ennyiben: Kuba atomerőműveket is kapott volna, aminek a puszta gondolata bizonyos körökben még az atomrakétáknál is nagyobb félelmet keltett.

Kuba és a Szovjetunió kapcsolata rohamtempóban fejlődött barátsággá 1959-ben a kubai forradalom végével, egyben Fidel Castro hatalomra kerülésével. A fél világon átívelő közeledésben mindenki megkapta, amit akart: a Szovjetunió a hidegháború közepén egy olyan szövetségest, aki a nagy ellenfél Egyesült Államok küszöbe elé viszi őket, Kuba pedig egy gazdasági és hadi szempontokból nagyon erős támogatót.

A két ország Nyikita Hruscsov ideje alatt egyre szorosabb kapcsolatba került, emiatt alakult ki a kubai rakétaválság 1962 októberében, de az együttműködés szempontjából szintén fontos lépés volt a szovjet jelhírszerző (SIGINT) állomás telepítése Lourdes városába. Hruscsov után Leonyid Brezsnyev is nagy figyelmet fordított a kubai kapcsolatokra, az ő főtitkársága alatt lépett be Kuba 1972-ben a KGST-be, ami ugyan sokat segített a kubai helyzeten, de ezáltal is csak növelte a Szovjetunió befolyását az országban.

Cserébe persze adtak is. 1976–80 között nagyjából 1,7 milliárd dollár értékben építettek és újítottak fel gyárakat Kubában, 1981–84 között pedig évi 750 millió dollárnyi katonai segítséget kaptak, Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után még inkább szovjetfüggő lett Kuba, 1985-ben például a teljes kereskedelmének 70%-át a Szovjetunióval folytatta az ország.

Ebben benne volt az ország energiaellátásának jelentős részét fedező, egyre növekvő kubai olajimport is. Ezen a helyzeten is szerettek volna javítani Moszkvában, ezért 1976-ban Brezsnyevék ígéretet tettek rá, hogy egy atomerőművet építenek Kubába. A Juraguába tervezett erőmű egyetlen reaktora a teljes kubai áramfogyasztás 15%-át fedezte volna, így az ikerreaktorral jelentős könnyítésre számíthattak Castróék.

A projekt egyrészt csökkentette az importnak kitettségüket, másrészt több ezer munkahelyet hozott volna létre, ezért Fidel Castro az évszázad beruházásának nevezte az atomerőmű építését, az első reaktor építési munkáinak felügyeletét pedig egyenesen a legnagyobb fiára, a Moszkvában atomfizikát tanult Fidel Castro Díaz Balartra bízta.

Ciudad Nuclear, a kubai Pripjaty

Atomerőművet építeni persze nem gyors munka. Az erőmű építéséhez és üzemeltetéséhez rengeteg szakember kell, így a projekt egészen sokrétű együttműködést jelentett. Kubaiak százai érkeztek a Szovjetunióba, hogy képesítést szerezzenek, ezzel párhuzamosan pedig rengeteg szovjet szakember érkezett Kubába, hogy segítsen az előkészületekben. Ez egyébként meglehetősen szokványos volt, Magyarországra is érkeztek Kubából tanulni vágyók, hazafelé viszont a szakértelem mellett gyakran már a feleségüket is vitték magukkal.

A kubai atomerőmű tervezésénél a csernobili mintát követték – a teljesen új erőmű mellé felhúztak egy teljesen új várost, Ciudad Nucleart, azaz Atomvárost is, ami az 1982. október 13-i átadásakor már 4200 elkészült, vagy készülőben levő lakást számlált. A városavatóra 30 ezren költöztek a semmiből felhúzott városba, ők kezdték meg a munkákat az első reaktoron 1983-ban.

Ciudad Nuclear elhagyott épületei – Fotó: Maxence / Flickr

A reaktor viszont sosem készült el, hiába volt kész az egyes blokk épületének kilencven százaléka, és hiába építették be a gépek, eszközök és elektronika negyven százalékát, a Szovjetunió 1991-es összeomlásával elapadt a pénzcsap, és a projekt is megállt. Pedig egyes szovjet források úgy tudták, hogy a reaktor – még nukleáris fűtőanyag nélkül – és a turbina is szállításra kész volt odahaza. A másik reaktorépület alig harminc százalékon állt. Kuba és Oroszország aztán 1995-ben és 1997-ben is megvizsgálta az erőmű befejezésének lehetőségét, majd 2000-ben ismét előkerült a kérdés, ugyanazzal a válasszal: megfelelő forrás hiányában nem tudják befejezni a gigaberuházást.

Így Kuba nyugati felén, lényegében a tengerparton a mai napig megtalálható a Karibi Csernobil és Pripjaty – csak másképp, tragikus háttérrel. Itt nem történt súlyos atombaleset, nem kellett hirtelen kitelepíteni emberek tízezreit, akik kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyni. Kubában csak szép csendben közölték, hogy a szovjetek 1970-es évekbeli atomvárostervei meghiúsultak, nem lesz munka, mindenki mehet, amerre szeretne.

Nem mindenki tett így viszont. A Ciudad Nucleart felkereső külföldi utazók beszámolója alapján még mindig élnek párezren a városban, a legtöbben a közeli, 40 km-re található Cienfuegosba járnak dolgozni, vagy ott, helyben próbálnak megélni a mára betoncsontvázzá silányult épületek tövében.

Paks rokonát tervezték, nem is ez volt vele a gond

A kubai atomerőmű építését egyébként nagy aggodalommal követte Washington, már csak azért is, mert Florida egyik legnagyobb városa, Miami alig 420 km-re feküdt az erőműtől. Mint később kiderült, a félelmeik valószínűleg egyáltalán nem voltak megalapozatlanok. Az 1976-os megállapodás értelmében az akkor használatos legújabb szovjet technikát kapta volna meg Kuba. Ez már nem az alapvető hibával tervezett, Csernobilból is ismert RBMK-reaktor volt, hanem az a VVER nyomottvizes reaktor-típuscsalád, amilyen Pakson is dolgozik.

Kuba ugyanúgy 440 MW teljesítményű reaktort kapott volna, mint Paks, ám ebben az esetben először került volna a típus a trópusi éghajlatra – összesen egyébként 21 darab készült 1966–87 között a VVER–440-es reaktorból. Paks 2-re majd a típus mai legkorszerűbb változata, a már 1200 MW teljesítményű VVER–1200 kerül majd.

Az amerikai aggodalom nem is feltétlen a reaktorhoz, inkább az üzemeltetéshez fűződött. Egy 2000-ben kiadott, korábban az erőművön dolgozó, Kubából disszidáló munkások beszámolójára építő jelentés szerint az építéshez, hegesztéshez és szerkezeti elemekhez használt anyagok finoman szólva nem a legjobb minőséget képviselték. Az egyik vezető mérnök, Vladimir Cervera elmondása szerint röntgenes vizsgálatok során kiderül, hogy a hűtőrendszer csöveinek hegesztésénél apró légbuborékokat találtak a silány munka miatt, és az eredetileg beépített csövek 15%-áról később kiderült, hogy hibásak.

A tervezett erőmű makettje Kubában – Fotó: Matyas Rehak / Shutterstock

Egy másik munkás, José Oro szerint több, a Szovjetunióból már korábban odaérkezett elemet nem megfelelően tároltak, és mivel az erőmű a tengerhez közel épült, így a sós pára és a magas hőmérséklet károsíthatta azokat. Probléma volt a szakértelemmel és a biztonsággal is. Több disszidáló mérnök is állítja, hogy nem kaptak megfelelő képesítést a Szovjetunióban, így baj esetén nem tudtak volna megfelelő döntéseket hozni. Ráadásul Kuba nem rendelkezett megfelelően kiépített jelző- és megfigyelőrendszerrel, így adott esetben fel sem tudta volna mérni a baj tényleges súlyát.

A 2000-es jelentés röviden úgy összegez, hogy mindent figyelembe véve a Juragua erőműben az amerikai atomerőművekhez képest 15-ször nagyobb valószínűséggel fordulhatott volna elő valamiféle baleset. Ebben az esetben egy esetleges atomfelhő 24 óra alatt elérhette volna Floridát, a teljes Karibi térség veszélyben lett volna, de Miami mellett Houston és Tallahassee városait is veszély fenyegette. Ebben szerepel az is, hogy az építési tervek mellett nem szerepelt semmiféle koncepció az elhasznált nukleáris fűtőanyag kezelésére, ami szintén környezeti katasztrófát vetített előre.

Nem turistalátványosság

A távolról templomra vagy mecsetre emlékeztető sziluettel rendelkező épület továbbra is elhagyatottan áll a semmi közepén. A 2010-es évek végén született beszámolók alapján a közelmúltban nagyobb kerítéssel vették körbe a komplexumot, amit viszonylagos szigorral őriznek is.

Ennek ellenére időről időre felbukkannak helyi beszámolók és videók. Darmon Richter gyakran, 4-5 évente megpróbál belógni a létesítménybe, a képei itt láthatók.

Források: Darmon Richter | Gizmodo | New York Times | Vice