A kormány szerint minden rendben működik Magyarországon családon belüli erőszak kezelésében, az áldozatvédelem is működik, akárcsak a bántalmazók felelősségre vonása. Ezért volt elég csupán aláírni az Isztambuli Egyezményt, ratifikálásra szerintük nem volt szükség. Nos, a civilek valóságképe nagyon messze áll ettől a narratívától, néhány pontban összeszedtük, pontosan miben.
Elsőként két beszédes adat: Magyarországon ma több mint 200 ezer nő él olyan olyan párkapcsolatban, amelyben fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatává teszi a partnere, a nők majdnem felét érinti élete során valamilyen testi és/vagy szexuális bántalmazás, és hetente átlagosan egy nő hal meg kapcsolati erőszak miatt az Európai Alapjogi Ügynökség felmérése szerint. Ehhez képest a rendőrségtől nemrég azt tudtuk meg, hogy rendőri eljárásban regisztrált kapcsolati erőszak bűncselekmény száma 2023-ban 192 volt az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika rendszere szerint. Ez a már lezárt eljárások számáról ad tájékoztatást. Tegyük fel, hogy még egyszer ennyi ügyben nyomoznak, akkor is 200 000 bántalmazásra jut kábé 400 körüli eljárás.
„Mondok egy példát:
ha valaki besétál a családsegítőbe azzal, hogy bántalmazza a férje, akkor országszerte az az általános reakció, hogy ha te nem változtatsz ezen a helyzeten, akkor kiemelik a gyerekedet a családból. Innentől fogva a nő nyilván titkolni fogja, hogy bántalmazzák”
– említ dr. Péterfi Vera, a Patent Egyesület jogásza egy elterjedt elrettentő gyakorlatot. A tapasztalatok szerint a legtöbb családsegítő, ha cselekszik is ilyenkor, családterápiát, mediációt javasol. „Ezzel pedig az a baj, hogy bántalmazó kapcsolat esetén ez szigorúan tilos, a viszony alá-fölé rendeltsége miatt. Ezt mondja ki az Isztambuli Egyezmény is (az Isztambuli Egyezmény a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló átfogó nemzetközi egyezmény, célja az áldozatok védelme és az elkövetők büntetlenségének megszüntetése). Sajnos a bíróságok is előszeretettel kötelezik mediálásra a párokat.”
Sztereotípiák
Rengeteg téves sztereotípia kapcsolódik a családon belüli erőszakhoz, például, hogy inkább „az alsóbb osztályokat érinti”. A Patent Egyesület ellátása országszerte elérhető, tapasztalataik szerint az erőszak nem válogat lakóhely szerint, éppen úgy, ahogy a szakemberek hozzá nem értése is bárhol előfordulhat. „Nem igazán érzékelünk különbséget Budapest és vidék között” – mondja Péterfi Vera. A sztereotípiák az egész társadalmat áthatják és a jogász szerint az áldozatok fejében is éppen azok a sztereotípiák keringenek, mint a társadalomban:
- ha a nő csalja meg a férfit, akkor kurva – ha ez fordítva történik, az természetes, hiszen hajtja a vére;
- ha egy nő igényeket fogalmaz meg egy kapcsolatban, akkor hisztizik – ha a férfi teszi ugyanezt, jogosak az igényei;
- ha a nő nem házias, akkor lusta – ha a férfi havonta egyszer elmosogat és kitereget, akkor milyen jó ember, hogy besegít.
És van egy nagyon erős, káros és gyakori sztereotípia, az pedig az, hogy létezik olyan, hogy áldozattípus, mégpedig: „Megtört, csöndes, halkszavú, miközben valójában egy áldozat lehet erős, dühös, kiabálhat, mert már elege van.”
A sztereotípiák végső soron az elkövetők kezére játszhatnak: „Az elkövetők használják a társadalmi sztereotípiákat.”
Az egyesület rendőrképzéseket is tart, ahol gyakran tapasztalják, hogy ha egy nő büntető eljárást indít a bántalmazó ellen, annak sok rendőr szerint semmi más oka nem lehet, mint az, hogy a válási procedúrában jobb pozíciót szerezzen. „Ezt el is szokták mondani a nőknek, hogy értjük mi, hogy ez jól fog kinézni a válásban, de maradjunk a realitásoknál.” (További sztereotípiákat a témában itt olvashat.)
Napi szintű erőszak vs. éves szinten 30 megelőző távoltartás
A jogász szerint a rendőrképzéseken fel szokták tenni azt a kérdést a rendőröknek, hogy a munkájuk során milyen gyakorisággal találkoznak családon belüli erőszakkal, amire az általános válasz az, hogy napi szinten. Az egyik képzésükön arra a kérdésre, hogy mennyi ideiglenes megelőző távoltartást osztanak ki, azt mondták, hogy éves szinten 30-at. Hasonlóan abszurd arányok, mint a cikk elején bemutatott eljárások esetében.
A bíróság által elrendelt megelőző távoltartás Romániában is jobban működik a mienknél – magyarázza Péterfi Vera: nálunk maximum 60 napot ölelhet ez fel, míg Romániában akár egy teljes évet is, és ott a bántalmazó nyomkövető karperecet is kap, hogy véletlenül se tudja átlépni azt a küszöböt, ahonnan el van tiltva. „Ezzel szemben
nálunk a megelőző távoltartás teljesen diszfunkcionális, az öléssel végződő tragédiáknál nincs felelősségvállalás, az érintett szervek különleges tragédiaként titulálják ezeket, miközben mind megelőzhető lenne a megfelelő szaktudás alkalmazásával”
– vélekedik Péterfi Vera.
Kormány: minek ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, miközben ugyanazt tudják a mi törvényeink is?
A jogvédők szerint hamis a kormány narratívája, miszerint az Isztambuli Egyezményt azért felesleges nálunk ratifikálni, mert a magyar jogrendszer már így is mindent megtesz a nők védelméért. A kormány ehhez kapcsolódva azt hozta fel példaként, hogy 2012 óta nálunk is önálló büntetőjogi tényállás a kapcsolati erőszak. Csakhogy a jogvédők szerint az egyezmény rendeletei közül a magyar szabályozásban sok minden nincs benne. Csak néhány fontosabb példa:
- van egy olyan pont az egyezményben, hogy nem tehető az áldozatok aktív cselekvésétől függővé a büntetőeljárás megindítása. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tilos lenne a nálunk magánindítvány néven futó jogintézmény, melynek lényege, hogy az elkövetéstől számított 30 napon belül kérni kell az eljárás lefolytatását, különben nem lesz büntető eljárás. Ha az áldozatot éppen senki nem tájékoztatta erről és mondjuk csak a 32-ik napon szerez erről tudomást, akkor elbukta a lehetőséget;
- másik hasonló a magánvád: nem a rendőrség folytatja le a nyomozást ilyenkor, hanem a sértett képviseli saját magát, neki kell a teljes eljárást végigvinnie a bíróságon – az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával ez sem így lenne;
- bár az egyezmény szerint fontos lenne elrettentő erejű büntetések alkalmazása, nálunk mégsem ez a gyakorlat. Például Orosz Bernadett bántalmazója, aki négy évvel ezelőtt olyan brutálisan összeverte, hogy maradandó egészségkárosodást és súlyos egészségromlást szenvedett, idén februárban nem jogerősen mindössze egy év tíz hónap letöltendő börtönbüntetést kapott;
- az egyezményt ratifikáló országok kormányainak rendszeresen kell egyeztetniük a civil szervezetekkel – ám nálunk csak látszategyeztetések vannak. Péterfi Vera olyan példát említ, amikor a kormánytól érkezik egy részletes javaslat véleményezésre, melynek a határideje 3 nap;
- fontos lenne a témában érintett szakemberek megfelelő képzése. A magyar jogalkalmazásban ez a hiány a legégetőbb a jogvédők szerint és ebben mindenki érintett; a bírók, a családsegítők, a pszichológus-szakértők (utóbbiak elavult módszerek alapján alkotnak szakvéleményt családjogi perekben és büntetőjogi eljárásokban is – részben emiatt is nagyon magas a szexuális bűncselekmények látenciája a jogvédők szerint). Pedig a megfelelő képzés sokat tudna lendíteni az áldozatok ügyén: el lehetne például érni, hogy
a szakemberek felismerjék a családon belüli erőszakot, tudják, hogy a bántalmazás nem néhány pofonból áll; hanem a legfőbb jellemzője az alá-fölérendelt viszony és a szisztematikus hatalomgyakorlás.
„Ez a szakemberek túlnyomó többségének nincs meg a fejében, a bíróságok sem szűrik ki. Nem tudják beazonosítani, és gyakran a felek közti kommunikációs zavarnak tudják be.”
A magyar gyakorlat legproblémásabb része a gyerekeket érinti
Az áldozatok részéről a legtöbb panasz a kényszerláthatás intézményét éri. „Sokszor úgy kell mennie a gyereknek a láthatásra, hogy nem is akar menni, és ez az érdekeit sem szolgálja. Ha az erőszakot nem hagynák figyelmen kívül az ítéletekben, akkor ez nem történne meg. Ha az együttélés alatt az apa folyamatosan bántalmazta az anyát, és azóta is az anya ellen hangolja a gyereket a láthatásokon, netán őt is bántalmazza; akkor annak a gyereknek nem kellene hosszú hétvégéket töltenie az apjánál.
Egy amúgy bántalmazó apa sokszor széles körű kapcsolattartást kap, mondván, hogy az »anyát bántalmazza ugyan, de a gyerekekkel aranyos«. Erre rámennek gyerekek, családok. Az egész erőszak téma el van tüntetve az ítéletekben.”