Így élheti túl szülőként a nyári szünetet ép ésszel

Az egyedül vagy barátokkal naphosszat az utcákon lófráló kulcsos gyerekek kora a nagyobb városokban már rég letűnt. Helyette van, ahol bevethetők a nagyszülők, van, ahol nem; van, ahol van pénz bébiszitterre és nyári táborokra, van, ahol nincs, vagy ha kerülne is, akkor sem a gyerek programokkal való telepumpálását tartja a szülő az ideális útnak. Van – és talán ez a leggyakoribb –, ahol a szülők minden egyes szabadnapjukat gondosan beosztva váltogatják egymást, és van, ahol összefognak más szülőkkel.

Ebben a cikkben az utóbbi, egyelőre csak szórványosan tapasztalható, de annál hasznosabb megoldásról lesz szó: a Nagy Nyári Anyaösszefogásról. (Cikkünkben az anya szó tetszőlegesen behelyettesíthető apára is, de a legtöbb kapcsolódó történet inkább anyákról szól, ezért említjük őket mi is többször.)

A gyerekeknek csapatban a legjobb

Egy olyan önszerveződő szülői közösség ez, ahol az anyák egymás közt eldöntik és beosztják, ki mikor vigyáz kölcsönösen a gyerekekre, így tehermentesítik egymást a szünetekben.

Az biztos, hogy minden szülő életét és pénztárcáját megkönnyíti ez a megoldás, és még ezenfelül is van egy csomó hozadéka.

Tavaly a tanév végén a nyári szünet egyszerűsítéséről írtunk; íme egy idevágó részlet a cikkből: „Kezdjük el mikroközösségekként használni a saját networkünket. Ha például néhány család összeáll, és az egyik akár csak két-három napra bevállalja a többiek gyerekeit is, majd ez rotálódik, az nagyon hasznos, nemcsak nyáron, akár év közben is. Ez azért jó, mert visszavezet minket azokba az időkbe, amikor a falvakban és a lakótelepen maguktól így működtek a közösségek. Vekerdy Tamás szerint a csapatokban való mozgás a legjobb a gyerekeknek. Ezért persze tenni is kell. A nyolcvanas évekig spontán alakultak ki az ilyen csoportok, ma már nem alakulnak spontán, de a végeredmény ugyanaz.”

Ha ennyire hasznos, miért nem terjedt el mindenhol?

Míg a skandináv, az amerikai és kanadai gyerekek nyarainak állandó kísérője ez a szervezett szomszédolás, addig bár nálunk is előfordul, de egyáltalán nem általános.

„Én úgy látom, hogy alapvetően nem közösségekben gondolkodunk, sokkal erősebb a társadalomban az individualista gondolkodás, azaz a »majd én megcsinálom, megoldom, nem kell hozzá senki segítsége, meg egyébként is, senkinek semmi köze hozzá«” – töpreng az okokon Peer Krisztina gyermekpszichológus. Az individualizmus pedig a legtöbb szülőben erősen kódolt.

„A rendszer, amiben élünk, a közösségi összefogás helyett az egyéni boldogulásra helyezi a hangsúlyt. Az önértékelés alapjává is az válik, hogy »meg kell tudnom oldani«; és ehhez társul a mindent egyedül megoldó emberek idealizálása, piedesztálra emelése”

– fűzi tovább Pataki Anna coach, tréner, mediátor.

Miután erre szocializáltak minket, szinte észre sem vesszük, hogy az egyén nagyon magára marad a társadalomban, az anyák meg aztán pláne. Peer Krisztina tovább boncolgatja ennek okait: „Amikor egy vezetés az egyénre teszi át a felelősséget, akkor nem kell a közösségi felelősséget felvállalnia, ezért az egyéni ötletek, megoldások bár támogatva vannak, de a közösségnek eszébe sem jut összefogni.” A gyermekpszichológus nem gondolja, hogy alapvetően hiányzik az a képességünk, hogy közösségi szinten tudjunk gondolkodni, egyszerűen csak nincs rá megfelelő mintánk. „Mert a mélyben mindenkiben ott van az elfogadás, a nagylelkűség, az együttműködés, még akkor is, ha a történelem megtépázza ezeket az értékeket, amelyek aztán a másokkal való kapcsolatainkat is befolyásolni fogják.”

Érdekes, hogy az individualizmusunk mellett mintha valami furcsa kommunikációs sorompó is feltartóztatna minket, és ezzel ismét csak magunkkal szúrunk ki: „Nem akarok a terhére lenni program fut sokunkban – miközben az a tapasztalatom, hogy sokszor akár könnyebbség, ha a gyerekek eljátszanak egymással” – fűzi tovább Pataki Anna.

Magukra maradnak tehát a szülők, akiknek ökölbe szorított karral repülő superwomanként és -manként kell átszáguldaniuk a teljes nyáriszüneten.

Egy másik szakember, László Zsuzsa szociológus, az Egyszerűbb Gyermekkor módszer tanácsadója, civil szervezetek munkatársa is messzebbről közelít a témához az okokat keresve: „Magyarország nagyon alacsonyan teljesít a bizalmi indexeken. Ez a helyezés azt jelenti, hogy nem bízunk a másikban. Az olyan országok, ahol jól megy a parenting local community, azaz a szülők helyi közössége, jóval magasabban állnak ezen az indexen. Ilyenek Skandinávia, Kanada, Amerika. Ezekben az országokban nem félnek az emberek a bizonytalanságtól.”

Peer Krisztina az egyén felé közeledve, az oktatás témáját is behozza: „A másik lehetséges ok szerintem a centralizált oktatásban keresendő, ugyanis az gátja a családok bevonásának, a közösségépítésnek. Oktatáskutatók sokat tudnának mesélni arról, hogy miért nincs a szülők bevonásával közösségi gondolkodás az iskolában. A családok nem alakítják az oktatást, pedig a párbeszéd, a családi inklúzió mindennél fontosabb lenne a gyerekek érdekében. Látunk persze számos jó példát is, ott elképzelhető, hogy működik is az összefogás például a nyári szünetben.”

Pedig megszólalóink szerint az iskolai kapcsolatok már csak azért is nagyon fontosak, mert gyerekeink elsősorban az iskolában barátkoznak, tehát az iskolatársak szülei lennének az a közösség, amelyből meríteni lehetne. Ha ez már év közben természetes lenne, alighanem kevesebben éreznék úgy, hogy nyáron kínos szívességet kérni az osztálytárs anyjától, és a szülőknek az egész nyári szünetben egyedül kell nyomniuk a one man show-t és/vagy a robotüzemmódot.

És persze az internet is ludas: az elmúlt húsz évben egyre megerősödő online szülői (legtöbbször anyai) közösségek csalóka illúziót adnak:

„Jól megbeszélem a neten a másik szülővel, milyen nehéz a nyár, de ez a beszélgetés ritkán lép át az online-ból az offline világba, ezért az ott szerzett ismerőseinkhez végül ki sem lépünk a lakásunkból”

– magyarázza László Zsuzsa.

A legtöbb anyát pedig, aki tagja valamilyen szülői tematikus Facebook-csoportnak illetve gyerekeivel életében legalább egyszer kilépett már a lakásából, egészen biztosan ért olyan élmény, amikor valaki megjegyzést tett vagy kéretlen tanácsokat osztogatott neki a gyereknevelési módszereivel kapcsolatban, aminek hallatán szégyent, bizonytalanságot és szorongást élt meg – fűzi tovább Pataki Anna. „Ezeket a megszólalásokat általában beleérthetjük a mom shaming fogalmába, ami szó szerint »anyaszégyenítést« vagy »anyamegszégyenítést« jelent. Mivel ezek nagyon fájdalmas élmények tudnak lenni (hiszen a legtöbb anya rendkívül sok lelki és fizikai energiát tesz a gyermeke nevelésébe, és a tőle telhető legjobban csinálja), a legtöbb anya igyekszik kerülni azokat a helyzeteket, ahol fokozottan kiteszi magát az efféle megjegyzések kockázatának.”

És hogyan kapcsolódik mindez a szülők összefogásához? Úgy, hogy ahhoz, hogy az anyák vagy apák összefogjanak, szükséges, hogy kifejezzék egymás felé az igényeiket. „Adott esetben merjenek támogatást kérni, ami egy sebezhető állapot. Ahhoz, hogy ezt fel merjük vállalni, szükséges, hogy eléggé biztonságban érezzük magunkat a másik emberrel, illetve bízzunk magunkban, hogy bármit is reagál a másik, az nem fogja megrengetni az önbecsülésünket” – vélekedik Pataki Anna.

A nagy szülői összefogás előnyei

A közösségi szülői összefogás igazi dzsóker, mivel rengeteg pozitívuma van a családokra és a gyerekek fejlődésére nézve, még akkor is, ha a szervezés feladattal jár. Több megszólalónk is beszélt az összefogás olyan hozadékáról, ami a leterhelt szülőnek akár eszébe se jut: azzal, hogy egy gyerek betekintést nyer más családok működésébe, fejlődik. „Minél több szociális ingert kap egy gyerek, annál jobban fejlődik a szociális kompetenciája. Nagyon sok mindent tanul a különböző családoknál, és arra, hogy bekukkanthasson más családok életébe vagy nevelési stílusába, iskolaidőben sokkal kevesebb lehetőség van. Szóval a szülői összefogással a gyerek társas kompetenciái terén is nagyot lehet lökni” – magyarázza László Zsuzsa.

És hát a szülők is szusszanhatnak egyet a forróságban, miközben a lelkiismeretük megnyugszik.

„Ha nem tudja megoldani, kifizetni a tábort, rossz anyának érezheti magát, ha pedig egyedül hagyja otthon a gyerekét, akkor az elhanyagolás miatt lehet bűntudata. Amennyiben a segítségkérés, a másikra támaszkodás nem egyoldalú, hanem kölcsönös, akkor mindenki jól jár”

– összegez Peer Krisztina. László pedig arra mutat rá, hogy nyáron sem lehet szülőként minden szerepet betölteni; egyszerre lenni a gyerekünk szülei, barátai, tanárai, szakácsai és animátorai. „Némelyik szerepet le lehet adni, és ezzel arra is jó példát mutatunk, hogy hogyan tudjuk a közösség erejét felhasználni és segítséget kérni.”

Hogy érdemes elkezdeni?

A falusi közösségek működését természetesen nem lehet fogni és átültetni a városokba, és nem is ez a cél. Érdemes inkább csak átvenni belőle azt, ami a városokra szabható, ez pedig leginkább a szomszédság fogalma. Kisebb településeken ez a fogalom szó szerint értendő, míg az anyaösszefogás esetében szimbolikus, azaz a baráti-iskolai szülőkből álló „szomszédságot” jelenti. Kezdetben érdemes apró, megvalósítható lépésekben haladni; először mondjuk csak felvetni az ötletet más anyukáknak. „Ne úgy kezdjük, hogy beírsz az osztálylistára, hogy itt egy Excell-tábla a nyárra, mindenki ossza be magát! Érdemes inkább a legjobb barát szüleinek szólni, hogy szívesen bevállalsz egy napot, nézzük meg, hogy megy” – javasolja László Zsuzsa.

És érdemes eloszlatni egy fontos tévképzetet is: hogy azt hisszük, sok idő és energia megszervezni a gyerekek kölcsönös felügyletét, és emiatt sokszor döntünk végül úgy, hogy inkább megcsináljuk egyedül. Mi lesz ennek a következménye? László Zsuzsa szerint például az, hogy letolunk egy napot, ami senkinek sem jó, ahelyett, hogy a gyerekünk a kispajtásaival szórakozna.

„Lehet, hogy valóban beleraksz most időt a szervezésbe, de lesz majd 2 napod, amikor zavartalanul tudsz dolgozni; amikor pedig te leszel a gyerekekkel, akkor teljesen abban tudsz lenni. A gyereked évek múlva nem arra fog emlékezni, hogy milyen jó volt 8 évesen a robotikatábor, hanem hogy milyen jó lángost evett a három barátjával és veled, és milyen volt közben a hangulat.”

Az efféle ötleteket legtöbbször az a kritika éri, hogy elsősorban a középosztályra és a hagyományos fejlődésű gyerekekre alkalmazhatók. Az atipikus gyerekek – például SNI-sek, hiperérzékenyek, ételallergiások – szülei jóval nehezebb helyzetben vannak, hiszen ők gyakran kiszorulnak ezekből a barterekből. A szakemberek szerint itt léphetne be a közösség ereje, amelynek tagjai megszólíthatnák azokat a szülőket is, akik maguktól nem mernek jelentkezni. A gyermekpszichológus szerint a közösség felelőssége az ő felkarolásuk is.

Ha pedig pont mi vagyunk az ebben érintett szülő, a legegyszerűbb, ha nyílt lapokkal játszunk: szólhatok előre, hogy az én gyerekemmel nehezebb lesz, és akkor lehet, hogy azokon a napokon két felnőtt lesz a csoporttal – itt kúszik be ismét a bizalom témája.

Teljesen oké, ha eleinte furcsa

Az anyaösszefogással – a gyerek életének egyszerűsítéséhez hasonlóan – egy anya vissza tudna találni azokhoz a nyarakhoz, amiket várandósan képzelt el magának (és azóta se látta őket). Ehhez persze érdemes elengedni a kontrollt, és belátni, hogy teljesen oké, ha a gyerekünket egy hozzánk nem annyira közel álló szülőre bízzuk. „Ha megfelelően és az anyák egyéniségére szabottan strukturáljuk ezeket az alkalmakat, akkor nagyobb elégedettség lehet a vége: ma megcsináltam, hogy négy gyerekre vigyáztam napközben, holnap pedig dolgozok egy jót vagy ha épp szabadságon vagyok, pihenek egyet. És az is oké, ha valaki nem akar játszani a gyerekekkel, ő mondjuk elviheti a csapatot pizzázni” – magyarázza László Zsuzsa.

Ő egyébként teljesen normálisnak tartja, hogy ez modell nem mindenkinek komfortos: „Úgy nőttünk fel, hogy nagyon erős nálunk a bizonytalanságkerülés, ezért is választjuk sokszor inkább a drága nyári táborokat. Teljesen oké, ha nehezen tudom elfogadni, hogy a számomra alig ismert anyuka elviszi a gyerekemet kirándulni. Ha mondjuk időnként küld egy fotót a gyerekekről, az kezdetben segíthet. Összességében, ha mutatjuk a gyerekünknek, hogy megbízunk a környezetünkben élőkben, az hatással lesz rá, és így talán idővel Magyarország előrébb léphet a korábban említett bizalomindexen.”