Minden taps annak a kisgyereknek szól, aki csak az alkoholista apja figyelmére vágyott

• Magyarországon több százezer gyerek nő fel szenvedélybeteg családban, tehát ahol az egyik vagy akár mindkét szülő függő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat most megjelent könyve, A láthatatlan árvák róluk szól.
• A novellák írói maguk is érintettek, saját gyerekkori élményeiket mesélik el. Köztük van Kovács András Péter humorista is, akinek az apja alkoholista volt.
• Többek között az ő történetén keresztül mutatja be a könyv, hogy min mennek keresztül ezek a gyerekek, milyen sérüléseket szereznek, hogyan próbálnak meg túlélni.

Az egyik novellában arról ír, hogy hat-hét éves gyerekként direkt elharapta a poharat a kocsmában, csak hogy a barátaival sörözgető apja önre figyeljen. A másik történetben az apja részegen jön haza, és bódultságában levizeli a mesekönyveket. Miért ezt a két jelenetet választotta, mennyi bennük a fikció?

Mindkét írás az utolsó szóig hiteles és őszinte. Semmit nem tettem hozzá az irodalmi hatás kedvéért, sőt inkább az volt a nehéz az írás során, hogy fair és elfogulatlan legyek a szüleimmel. Nem akartam hogy az a kép alakuljon ki a novellák alapján, hogy gyűlölöm őt, az anyámat pedig szentnek, mártírnak tartom. Ez a történetek kiválasztásakor is szempont volt. Tudtam volna sokkal durvább dolgokat írni, de az volt a lényeg, hogy a „szürke hétköznapokról” írjak, ne pedig az extrém esetekről.

Mikor érezte úgy, valamit kezdenie kell azzal, hogy az apja ivott?

Ez egy nagyon jó kérdés. Akik hasonló családban nőttek fel, sokszor úgy vannak vele, hogy ez már a múlt, lezártuk magunkban, koncentráljunk a jövőre. Én is így gondolkodtam sokáig. Volt, ami volt, történt, ami történt. Úgy voltam vele, hogy ezzel nincs dolgom, tök jól vagyok, kiegyensúlyozottan tudok működni. Aztán eltelt húsz év, és rájöttem, hogy ezeket az élményeket, érzéseket nem lehet csak úgy elföldelni. Most is jelen vannak az életemben, a mai napig meghatároznak.

Például miben?

Az emberekhez, a családomhoz való viszonyomban. Nagyon sok, gyerekkorban berögzült megoldásom van a különböző élethelyzetekre. A félelmet és a haragot pont ugyanúgy élem meg, mint gyerekként. Amikor veszekszem a másikkal, akkor igazából a bennem lévő gyerek veszekszik. Ugyanúgy vádolom a másikat, mint ahogy gyerekként ezt megtanultam. A másik a bizalom kérdése. Gyerekként megtanulod, hogy ne bízz meg azokban, akikben meg kéne, ne engedd közel magadhoz, akiket érdemes lenne, mert úgyis csalódás lesz a vége. Ez egész életre megnyomoríthatja a párkapcsolataidat. Hiába legyintettem a múltra, később ugyanezeket a mintázatokat láttam megismétlődni az emberi kapcsolataimban.

Mennyire volt megterhelő megírni a novellákat? Milyen volt visszaolvasni a leírtakat?

Azt hittem, hogy könnyű lesz, mivel azt gondoltam, hogy túl vagyok már ezen. Az igazán mellbevágó az volt, amikor megkaptam a novellákhoz fűzött pszichológiai magyarázatokat, amiket Hoffmann Kata írt.

Az volt az én igazi terápiám. Akkor jöttem rá, hogy nem egy egyedi hópehely vagyok, hanem egy kategória.

Ami egyfelől furcsa, mivel addig azt hittem, attól vagyok különleges, hogy ilyen családban nőttem fel. Aztán kiderült, hogy nem, ennek szakirodalma van, leírhatók a problémáim. Nagyon sok megvilágosító erejű mondata volt számomra ennek az elemzésnek. Sok mindent helyre tett bennem. Nem oldják meg a problémáimat, de elindítanak a gyógyulás útján.

Ahogy a könyv fülszövegében is írtam: amikor már azt hiszed, hogy túl vagy ezen, jön egy gondolat, és mérhetetlen zokoghatnékod támad. Azóta jó pár ilyen zokoghatnékon vagyok túl, és mindig megkönnyebbülés volt a vége. Most már sokkal könnyebben tudok beszélni arról, hogy mi történt velem gyerekkoromban, és annak hatásairól. Azért is örülök, hogy szétanalizálnak a könyvben, mert – bár lehet, hogy túlságosan sebezhetővé válok ezáltal – ettől fog magára ismerni nagyon sok érintett.

Hogyan jött a felkérés, hogy írjon ebbe a könyvbe?

Teljesen véletlenül találtuk meg egymást a Máltai Szeretetszolgálattal. Nincs könnyű dolguk, mert nem mindenki akar a múltról beszélni, és nincs egy listájuk azokról az alkotó emberekről, akik szenvedélybeteg családban nőttek fel. Sokáig én sem tudtam, hogy lehet vagy érdemes erről beszélni. Egy, az UNICEF-nek adott interjúban említettem meg, hogy szívesen támogatnám ezt az ügyet, ezután kerestek meg. Azóta előadtam a témával foglalkozó konferenciájukon, most pedig egy húszrészes podcaston dolgozom a Máltai Szeretetszolgálattal a Magyar Addiktológiai Társaság támogatásával, ebben szeretnénk alaposan körbejárni a függőséget és annak minden aspektusát.

Nem tartott attól, hogy esetleg túl sokat mutat meg magából, olyan részét a személyiségének, ami túl fájdalmas lesz azok számára, akik a fellépéseire járnak és a poénjain nevetnek?

Nem, mert szerintem ez a könyv is azokhoz jut majd el, akik erre fogékonyak. Akik röhögni akarnak rajtam, azok tovább görgetnek ezeken a posztokon, és nevetnek a vicceseken. Nem ért emiatt, mondjuk, presztízsveszteség humoristaként. Sőt, örülök, hogy a humoristaként szerzett ismertségemet fel tudom használni egy ilyen ügy érdekében. Teljesen ismeretlen emberektől kapok üzeneteket arról, hogy ők is ugyanígy nőttek fel, ugyanezeket élték át. Amióta elkezdtem a nyilvánosság előtt erről beszélni, sorra bukkannak fel a környezetemben olyan emberek, akikről nem is sejtettem, hogy ők is érintettek.

De az is érthető lenne, ha, mondjuk, a szégyen miatt nem akarna arról beszélni, hogy az apja ivott.

Igen, adja magát ez a magyarázat. Rengetegen pont azért nem beszélnek nyíltan a gyerekkori élményeikről, mert félnek, hogy megharagszik a család. Nekem nem voltak ilyen gátjaim, mert már nem élnek a szüleim, és megbékéltem velük. Nem az elrontott gyerekkorom miatt érzett harag vagy keserűség beszél belőlem, hanem pusztán az a szándék, hogy minél több emberhez jusson el, hogy erről lehet, és kell is beszélni. Stand-uposként arra jöttem rá, hogy minél mélyebb, személyesebb dologról beszélsz a színpadon, annál nagyobb valószínűséggel tapintasz rá valami közösre, valami általánosra. Még soha senki nem bántott vagy támadott azért, mert valamilyen őszinte és mély témáról beszéltem a fellépéseimen. Nem is tudnának, mert

ez a sebezhetőség tesz engem igazán sebezhetetlenné.

Küldetésének tartja, hogy foglalkozzon a témával és napirenden tartsa? Elfogadta, hogy ezzel dolga van?

Annyi szeretetet és támogatást kaptam az emberektől – például jegyvásárlás formájában –, hogy kötelességem ebből valamit visszaadni. Sokáig kerestem, hogy mi lehet az az ügy, ami mellett hitelesen és önazonosan tudnék kiállni. Ráadásul a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek témája nem elcsépelt, bőven van még tennivalónk. Lehet, hogy azt mondják majd az emberek, hogy ja, Kovács András Péter alkoholista apa gyereke, uncsi, de legalább ott lesz a fejükben, hogy van erről diskurzus.

A gyerekkori élmények mennyire ágyaztak meg annak, hogy később humorista lett önből?

A könyvben felsorolják azokat a szereptípusokat, amiket a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekek felvesznek a túlélés érdekében. Az egyik a bohóc, aki a legsúlyosabb helyzeteket is próbálja viccel elütni és a szenvedő családtagokat megnevettetni. A másik szerep a hős, aki mindenben jól akar teljesíteni. A láthatatlan gyermek igyekszik a háttérben maradni, nem szem előtt lenni. A lázadó problémákat kreál, hogy a szülőknek ne kelljen a saját problémáikkal foglalkozniuk. Ezeknek a mixei vagyunk, és rám valóban talán a bohóc illik legjobban.

De az is voltam, aki szorgalmas volt, nagyon jól tanult, és közben igyekeztem nem plusz gondot okozni a szüleimnek. A bohóc szerep hozta azt a mérhetetlen exhibicionizmust és a humorérzéket is, ami miatt ma színpadra állok. A gyerekkoromban elsajátított vasakaratnak a munkában is hasznát veszem. Úgyhogy sok olyan készség, képesség alakul ki a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekeknél, ami később hasznos lehet az életben. Miközben olyan sebeket szereznek, amik viszont akadályozhatják őket a boldogulásban.

Nem félt attól, hogy a szüleitől látott rossz mintákat továbbadja a gyerekeinek? Hogy olyan szülővé válik, mint amilyen az apja volt?

A legnagyobb félelmem az volt, hogy majd én is inni fogok, mint az apám. Kamaszkoromban tudtam, hogy ez a veszély nem fenyeget, de ha egy rossz partner mellett kötök ki, akkor én is rácsúszhatok. Szerintem apám is ezért keresett menedéket az alkoholban. Ezért nagyon figyeltem arra, hogy megfelelő embert válasszak magam mellé. Lekopogom, de engem nem fenyeget a szerhasználati függőség. Ettől még sokféleképpen tudok ártani a körülöttem lévő embereknek azokkal a dolgokkal, amiket a szenvedélybeteg családomból hoztam: a bizalmatlansággal, azzal, hogy nem beszélek meg dolgokat, nem oldok meg konfliktusokat. Ez nagyon mérgező tud lenni az emberi kapcsolataimban, annak ellenére, hogy én magam nem vagyok függő.

Azt tudja, hogy az apja miért ivott? Milyen karakter volt?

Hogy miért kezdte el, azt nem. Én már abba születtem bele, hogy boldogtalan a házasságuk, apám nem találja a helyét. Egy idő után egy spirálszerű, önfenntartó folyamat lehetett az ő alkoholizmusa. Nem jó a házassága, ezért iszik, emiatt csesztetik, ezért megint csak iszik, és így tovább. Hasonló személyiség volt, mint én. Megbízható, kommunikatív, vicces, lojális. Ha valamit megígért, azt tűzön-vízen át végigvitte. Az ital aztán szétzilálta, lebutította, és annyira leépítette, hogy idővel egyáltalán nem lehetett rá számítani.

Említette, hogy a szülei már nem élnek. A nővére viszont igen, és szerepel is az egyik novellában. Ő hogyan élte meg, hogy az apjuk ivott? Szoktak a történtekről beszélni?

A nővérem volt az, aki adott esetben apám és anyám közé állt, miközben én félrevonultam és kizártam a külvilágot. Ő később ezt az elveszettbárány-szerepet vette magára, de szerencsére mára megtalálta helyét a világban, kiegyensúlyozott, boldog életet tud élni. Mégis, valamiért soha nem beszéltünk a történtekről, annak ellenére, hogy a szüleink már nem élnek, nem kell félnünk attól, hogy megharagudnak ránk. Ez is mutatja, mennyire tabunak számít a családokban ez a probléma.

Azt is mondta, hogy megbocsátott mostanra a szüleinek. Hogyan jutott el idáig?

Ez hosszú folyamat volt. Igazából tizenhat éves koromtól én voltam apukám apukája, pátyolgattam, dorgáltam. Később pedig, ahogy egyre romlott a fizikai-szellemi állapota, gyakorlatilag a gondját viseltem. Ahogy szép lassan elfogy az ember, majd megáll a szíve, olyankor már nem érzel haragot. Nálam ez volt egyfajta lezárás, ez tudta feloldani a gyerekkori dolgokat. Amikor már eltűnt mellőlem az öreg, akkor kezdtem felfedezni magamban őt, hallani a hanghordozásomban, a nevetésemben. Valahogy így tudtam elfogadni, hogy ugyanúgy része marad a személyiségemnek. Ez is jellemző egyébként a szenvedélybeteg családban felnövő gyerekekre, hogy nagyon hamar felnőtt szerepekbe kényszerülnek, parentifikálódnak, a saját szüleik szüleivé válnak. Nem tudod igazán megélni a gyerekkort, mert egész más problémákkal vagy elfoglalva. Az így elveszett éveket felnőttként sem nagyon lehet bepótolni. Pán Péterek, soha fel nem növő gyerekek lesznek belőlük. Hogy a humorból élek, az végül is ilyen félig-meddig infantilis választás.

A szakirodalom azt mondja, hogy sokszor a függő társa tartja fenn azt a rendszert, amiben a függő tovább tud alkoholizálni. Hogyan látja az anyja szerepét ezek alapján?

Ez volt az egyik legkeményebb mondat a novellámhoz fűzött magyarázatban. Valahogy tudat alatt anyámnak is érdeke volt, hogy fenntartsa apám alkoholizmusát, tulajdonképpen függött tőle. És ez azért nagyon kemény, mert gyerekként azt láttuk, hogy anyám emberfeletti munkát végez, viszi a háztartást, mos, főz ránk, miközben apám a kocsmában van vagy bódultan fekszik otthon. Könnyű lenne mártírként látni őt, és mindenkinek, aki közelről látta a családunkat, ugyanez volt a benyomása. Mégsem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mégis miért maradt fenn ez az állapot.

Soha nem mondta az apjának, hogy elég volt, elhagyja, ha tovább iszik?

Nem, soha. Persze lehet azt mondani, amit írtam is, hogy a nyolcvanas években mit csinált volna egy nő egyedül két gyerekkel. Apám karakterét, tetteinek motivációját, következményeit értem. Anyám szerepe a legtisztázatlanabb az egész gyerekkoromban. Ennek szeretnék egyszer utánamenni. Nem ismertem a családját, nem tudom, mit hozott otthonról, hogy pont apámat választotta. Sosem került szóba, hogy apám ivott, akkor sem beszéltünk erről, amikor már meghalt. Talán ő sem merte magát úgy beletenni az emberi kapcsolatokba, ahogy sokáig én sem.

Sokszor előkerült már a tabusítás. Mit gondol, miért nem beszélünk arról, hogy több százezer gyerek nő fel úgy, hogy a szülei isznak?

Szerintem mindenki azt hiszi, hogy ez az ő magánügye, ezért nem is vagyunk tisztában a probléma nagyságával. Másrészt az érintett családokban van egy hármas szabály: ne érezz, ne bízz, ne beszélj. Ezeket minden családtag betartja, egymással és kifelé sem beszélnek a problémáról. Ezt a tabut a legnehezebb megtörni, de ha ez megtörténik, onnantól hihetetlen változásokat lehet elérni. Már hat-hét éves gyerekeknek is rengeteget segíthet, ha valakivel tudnak arról beszélni, hogy mi van otthon.

A tabusítás mellett ott van az ítélkezés is, nagyon erős az alkoholizmust övező stigma.

Igen, az az általános hozzáállás, hogy az alkoholista nem tud uralkodni magán, az ő gyengesége, hogy iszik. Nyilván az alkoholbetegek megnyilvánulásai sem ébresztenek bizalmat vagy segítőkészséget. Ezek együttesen okozzák szerintem, hogy a család és a társadalom is elfordul az alkoholistáktól. Holott ez tényleg egy betegség, nehéz kijönni belőle. Ráadásul

az egész család betegsége, a függő csak tünethordozó.

A gyógyuláshoz az egész családnak kell gyógyulnia. Nem elég, hogy beküldjük a függőt az elvonóra, aztán árgus szemekkel lessük, mikor esik vissza. Az egész családnak változnia kell, hogy a józanodó alkoholista ne ugyanabba a mérgező környezetbe menjen vissza.

Ön szerint miért ennyire elterjedt az alkoholizmus Magyarországon?

Ennek gyökereit részben a szocializmusban kell keresni. Nem véletlenül van az a mondás, hogy az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. A vidéki kistelepüléseken pedig nincs nagyon más szórakozási-kikapcsolódási lehetőség, még kevesebb a visszatartó erő.

A másik ok, hogy az embereknek nincsenek valódi megoldásaik a problémákra. Az iskola erre nem tanít meg és a család sem ad fogódzókat. A hetvenes–nyolcvanas évek óta öröklődik generációról generációra, hogy mindenre az ivás a megoldás, és ezen a Covid sem segített. A harmadik ok, hogy nincs intézményesített megoldás a problémára. Nincs alkoholstratégiánk, nincs kimondva, hogy, mondjuk, 2030-ra megfelezzük az alkoholbetegek számát. Emiatt mindenki úgy érzi, hogy az alkoholproblémával nem is kell foglalkozni, majd a család megoldja, ami tudjuk, hova vezet.

A humoristáknál visszatérő elem a berúgáson való poénkodás. Miközben az alkoholizmus hátterében gyakran valamilyen trauma, tragédia áll. Mit gondol, humoristaként van felelőssége abban, hogyan tekintünk az alkoholistákra? Feladata, hogy érintettként árnyalja a róluk kialakult képet?

Nem hiszem, hogy az alkoholizmussal ne lehetne viccelni. Ahogy az autózással is lehet viccelni, annak ellenére, hogy emberek halnak meg az utakon. Csak különbséget kell tudni tenni, hogy feszültségoldásból iszunk, otthon, egyedül, vagy társaságban, az ital élvezeti értékéért. Szerintem a közönség képes erre.

Akkor úgy kérdezem, hogy humoristaként célja lehet a közgondolkodás alakítása?

Az új, önálló estemben lesz egy komplett blokk az alkoholról, ami az alkohollal kapcsolatos viccekből indul ki. Hogy mennyire furcsa ez a tudatállapot, milyen mókás dolgokat csinálunk spiccesen, és a végén el fogok jutni oda, hogy mégis miért ne igyon az ember. Arról mesélek, mi tart vissza engem attól, hogy a pohár után nyúljak. Lesznek benne vicces családi sztorik, amiken majd nevet a közönség, de közben érzik ennek a feszültségét is. Egy családi nyaraláson megittam egy negronit a tűző napon, amitől konkrétan berúgtam, pedig nagyon vigyázok, hogy a gyerekek ne lássanak így. Komolyan elgondolkodtam ezután, hogy mennyire könnyű lenne rácsúszni erre az útra.

A fellépéseit kísérő nevetés és siker mennyiben szól annak a kisgyereknek, aki a kocsmában nem kapta meg az apjától a figyelmet és törődést, amelyre vágyott? Mennyire tudják pótolni a humoristaként elért sikerek ezeket a hiányokat?

Nyugodtan mondhatom a kollégáim nevében, hogy kivétel nélkül az a bennünk élő hat-hét éves gyerek zsebeli ezeket a tapsokat és nevetéseket. Eleve nem normális, hogy valaki azért áll ki az emberek elé, hogy nevessenek rajta, furcsa gyerekkort feltételez. Az a legrosszabb, hogy nincs gyógyír arra a gyerekkorban elrontott néhány évre. Nincs az a taps és a nevetés, ami csillapítani tudná a figyelem és szeretet iránti éhségemet. Tudom uralni, de attól még ott van bennem.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.