Krekó Péter a jóvátételről: A gyors túllépés az Orbán-rendszer bűnein az elkövetők érdekeit szolgálja

Két hónappal a kormányváltás után is bizonytalan a magyar társadalom abban, mit kezdjen az elmúlt 16 évével. Egyesek szerint nagyon határozott jogi és morális számonkérésekre lenne szükség a megtisztuláshoz, mások úgy gondolják, elég a feszültségekből, ideje a múlt sérelmei helyett inkább a jövőre koncentrálni. Krekó Péter szociálpszichológussal, egyben az Orbán-rendszer fekete kampányainak személyes érintettjével arról beszélgettünk, hogy

• miért kellene elkerülni, hogy csak Rogán Antalt és néhány köztévés igazgatót nevezünk meg bűnösnek;
• ha gyorsan túllépünk az elmúlt évek történésein, az miért az elkövetők érdekeit szolgálja;
• az Orbán-rendszer működtetői miért nem hivatkozhatnak a „parancsra tettem” magyarázatára; és
• miért érdemes elgondolkodni egyénileg is azon, korábban milyen pontokon hódoltunk be feleslegesen a hatalomnak.

Minden kutatás azt mutatja, hogy elsöprő a társadalmi igény a közvéleményben az elszámoltatásra, a vagyonvisszaszerzésre – és leginkább a korrupciós ügyekkel kapcsolatban. Ez nemcsak pragmatikus érdeke az országnak, de a morális megtisztulás szempontjából is fontos, és komoly demokratikus felhatalmazás is van rá. Ez persze jogilag nem teszi könnyebbé a folyamatot. Ebben a típusú elszámoltatásban nem a kormánykommunikáció és a Miniszterelnökség, hanem a bűnüldöző szervek és az igazságszolgáltatás mondják majd ki a döntő szót. Az ügyészség és a Kúria a jelenlegi vezetés mellett nem a kormány szövetségese lesz ebben a folyamatban.

Másrészt látszik az az igény is, hogy legyen elszámoltatás olyan politikai visszaélések terén, mint a gyűlöletkeltés. Magyarországon a rendszerváltás idején valóban elmaradt az elszámoltatás, gondoljunk például az ügynökaktákra, és erős és jogos társadalmi elvárás, hogy ezúttal ez ne így legyen. Magasztosnak hangzik az a gondolat, hogy „hagyjuk abba a boszorkányüldözést”, mert az vezet a társadalmi békéhez.

De a rendszerszintű jogi és politikai normasértések korszakát követően ez azt jelentené, hogy az elit és a társadalom szemet hunyna a bűncselekmények fölött.

Itt annyiban óvatos lennék, hogy egyéni politikai traumákat nem lehet egy az egyben társadalmi szintre emelni. Ugyanakkor az igaz, hogy jelenleg a fél ország traumatizált valamilyen értelemben, a trauma pedig nem tűnik el attól, hogy nem beszélünk róla. Ezért különösen fontos, hogy ne kenjük el a felelősséget az üres megbékélésretorika jegyében.

Egy ilyen helyzetben a gyors túllépés alapvetően az elkövetők érdekeit szolgálja.

A traumafeldolgozás törvényszerűen hangos, konfliktusos, fájdalmas folyamat, amiben a szenvedés nem öncélú, hanem azt a célt szolgálja, hogy mindez ne történhessen meg újra.

Mindeközben új jelenség, hogy a nyilvánosságban egyre többet szólalnak meg a rendszer – önmentegető – korábbi kiszolgálói. Persze fontos, különösen a megértés szempontjából, hogy halljuk az „elkövetők” perspektíváját, csakhogy szerintem az „áldozatok” perspektíváját még nem hallottuk eleget. Józan határt kellene szabni annak, hogy a médiafelületek mennyire váljanak nyilvános gyóntatószékké. Nem lenne szerencsés, ha az elkövetők önmentegető narratívái dominálnák a nyilvánosságot – még ha sokszor izgalmasabb is az ő magyarázataikat hallgatni. Érdemes szem előtt tartani, hogy az elkövetők azzal a céllal fordulnak a nyilvánosság felé, hogy feloldozást nyerjenek a társadalomtól.

Ez nagyon összetett kérdés, és nem is fogok tudni minden elemére válaszolni. Szerintem az nem kérdés, hogy a korábbi állami vezetőket meg kell szólaltatni – persze szembesítve őket a korábbi döntéseikkel. Az szerintem problémásabb, ha az Orbán-rendszer kommunikációs gépezetének alkalmazottai, például volt közmédiás munkatársak mondják el a saját narratívájukat, viszonylag kevés szembesítés mellett. Ez olyan hatást eredményezhet, hogy a kitárulkozó emberek cselekedeteit túl emberinek láttatjuk, holott azok nagyon is amorálisak voltak. A kognitív pszichológiában ismert jelenség a CSALAL: Csak Az Létezik, Amit Látsz. Ami éppen ott van a szemünk előtt, azzal foglalkozunk, és amint eltűnik, relevanciáját veszti. Mostanra lényegében eltűnt a propaganda, nem látjuk az óriásplakátokat, megváltozott a közmédia tónusa, a felére esett vissza az Origo közönsége, a Megafon elhalkult, és leépítésbe kezdett a Mediaworks. Ehelyett kedves arcú emberek mondják el könnyes szemmel a nyilvánosságban, hogy megbánták azt, amit tettek.

Mindez a nagyon gyors megbocsátás irányába mutat, pedig szerintem az indulatok szításában és gyűlöletkeltésben aktív szerepet játszó szereplők esetében ez nem indokolt.

Érdemes elkerülni azt is, hogy minden felelősséget csak a legfelsőbb szintekre vetítünk, és csak Rogán Antalt és néhány köztévés igazgatót nevezünk meg bűnösnek. Szerintem nemcsak a politikai vezetők szintjén, hanem a propagandagépezet működtetőinek közép- vagy akár alacsonyabb szintjeit érintve kell a nyilvánosságban beszélni az elkövetett tettekről, a súlyukról és a következményeikről.

Több cikkben is amellett érveltem, hogy az Orbán-rendszer egyfajta információs autokrácia volt, ami azt jelenti, hogy az információ rendszerszintű manipulációján keresztül volt képes megőrizni a hatalmát. A morális tisztánlátás miatt is fontos, hogy pontosan értsük, az Orbán-rendszer nem volt klasszikus autoriter rendszer:

senkit nem kényszerítettek arra, hogy a gyűlöletkeltésben részt vegyen, senkinek sem fogtak pisztolyt a fejéhez annak érdekében, hogy a propagandát szolgálja.

Voltak a rendszernek kényszerítő eszközei, ezek áldozatai viszont elsősorban nem a középosztályból kerültek ki. Ezért sem adhat felmentést, amire a Harmadik Birodalom bukását követően sokan hivatkoztak: „parancsra tettem”. Az államszervezet szinte bármely részéből fel lehetett állni és kilépni belőle – beleértve a propagandaintézményeket is. Őszintén szólva ezt nagyon kevesen tették meg az elmúlt 16 évben.

A két legfontosabb érzelem, ami a kormányváltáshoz vezetett, a harag és a remény volt. A kormánnyal szembeni harag a változások egyik legfontosabb katalizátora. Ennek a haragnak természetesen nem szabad korlátlan utat engedni, de a közvélemény morális felháborodásának kifejezése legitim demokratikus eszköz. Amikor a miniszterelnök vagy a kormánya más képviselői erős kirohanást intéznek fideszes politikusokkal szemben, az talán sokak ízlésvilágával ellenkezik, de részben ezt a tömeges igényt tükrözi vissza és elégíti ki. Természetesen fontos, hogy a mostani kormány ne ugyanazt csinálja, mint az elődje, de az elhatárolódás látszik a korábbi irányvonaltól: a köztéri plakátok gyűlöletkeltését törvény tiltja, a migránsozós-fideszezős kék plakátok közlése miatt pedig a kormány legalább elnézést kért.

A „Zsolti bácsi-ügy” idején éppen a Telexen publikáltuk azt a cikkünket, amelyben a magyar politika törzsi logikai gondolkodásának természetéről írtunk. Ennek lényege, hogy az univerzális politikai normákat partikuláris politikai normává tesszük. Tehát míg valaki egy normasértést a saját oldalán megbocsáthatónak, sőt kívánatosnak tart, a másik oldallal szemben sokkal kevesebbet enged meg. Ez a választások után is veszély maradt. Bár más formában, mint korábban. A polarizációhoz ugyanis két fél kell, az egyik fél pedig éppen összeomlik, és ez magában hordozza a hatalommal való visszaélés lehetőségét: a földön fekvő ellenfél rugdosását – ami persze nem azonos a jogi elszámoltatással. A kormánypárt részéről megjelent néhány politikai gesztus, ami ellentart ennek a törzsi logikának, például megtagadták Kocsis Máté mentelmi jogának felfüggesztését, és látható az a törekvés, hogy a hatalommal való visszaélést intézményes garanciák közé szorítsák – aminek eszköze egyébként a miniszterelnöki ciklusok nyolc évre korlátozása is. Emiatt is érzem túlzónak azt a félelmet, hogy öncélú boszorkányüldözés zajlik.

Egyáltalán nem kezdődött el a szembenézés. Egy-két kritikus hangon kívül nem hallottunk érdemi önreflexiót a Fidesz oldaláról, Orbán Viktor továbbra is a globális összeesküvéssel magyarázza a vereségét. Inkább a kormánypárt tett néhány fontos gesztust, amely többször beszélt a lejárató kampányok áldozatairól, a gazdasági kizsákmányoltakról. Nagyon fontos gesztus volt, mikor Magyar Péter a Fidesz rendszerének olyan bűnei miatt kért bocsánatot, amelyekért – még ha korábban valamilyen módon része volt is a rendszernek – ő nem felelős, de az állam nevében megtette ezt a bocsánatkérést. A Fidesz nem jutott el erre a szintre, és úgy tűnik, a politikai stratégiájuk is éppen ennek az ellentettje. Orbán „dolgozatának” üzenete: az irány jó volt, csak nem mentünk elég messzire. Ameddig Orbán Viktor irányítja a Fideszt, pontosan erre számíthatunk.

Pedig a bocsánatkérés nem ismeretlen eleme a politikai válságkezelésnek: lehet ezt taktikus kommunikációs módszerekkel is csinálni.

Azt, hogy még a minimumát sem teljesítik ennek, azt gondolom, látjuk a Fidesz népszerűségének zuhanásában is. Orbán Viktor így most bizonyos szempontból a saját politikai stílusának foglyává vált.

Jó kérdés. Orbán Viktortól valóban nagyon idegen ez a hozzáállás, nála inkább a „hosszabbítsuk meg Bicskéig” logika volt jellemző. A kampány logikája is ez volt: a Fidesz és Orbán népszerűségvesztésére még több Orbán volt a gyógyír. Meglehetősen abszurd, de jellemző pillanat volt, mikor a választás utáni első interjújában az egyetlen kormányzati hibaként azt nevezte meg, hogy Paks II. építését nem sikerült kellőképpen felgyorsítani. Tehát nem kevesebb, hanem több orosz befolyásra lett volna szükség Magyarországon. Orbán korábban nagyon jól érzett rá a társadalmi hangulatokra és azok változásaira, ezért is lehetett húsz éven keresztül miniszterelnök. Most azonban mintha teljesen érzéketlenné vált volna a közvélemény legdrámaibb átalakulására is – ami a populizmus teljes kudarca. Az, hogy a választások után ennyire bezuhant a Fidesz támogatottsága, szerintem részben ennek köszönhető: hogy nem történt-történik érdemi önreflexió.

Senki nem kért bocsánatot, de személy szerint ezt nem is várnám el. Nem lep meg, hogy Orbán Viktor, Bayer Zsolt vagy éppen Menczer Tamás nem hívott még fel azzal, hogy bocsánatot kérjen. Megvan nekik manapság a saját problémájuk. De nem is én vagyok lényeges ebben a történetben. Fontos volt Magyar Péter miniszterelnöki bocsánatkérése, ugyanakkor igazat adok abban Hegedűs Dánielnek, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal által meghurcolt emberektől, szervezetektől az állam név szerint is bocsánatot kérhetett volna. Nem magam miatt – nekem annak idején szolidaritásból is jutott elég. A tizenhat év alatt sok száz ember ellen indult teljesen alaptalan gyűlöletkeltő kampány, és nemcsak közszereplők, hanem a politikai támadásokhoz hozzá nem szokott civilek ellen. Aki ilyesmin keresztülment, abban biztosan mély nyomot hagyott.

Én elképzelhetőnek tartanék például egy külön szabályozást arra, hogy a gyűlöletkeltésben élen járó közmédia és más médiaorgánumok bizonyos feladatokban részt vevő munkatársai egy ideig ne dolgozhassanak az államigazgatásban vagy a nyilvánosságban. Persze nem gondolom, hogy mindenki, akinek hatalma volt és az államhoz kötődött, evidensen a Fidesznek dolgozott. Néhány szektorban viszont könnyebb ilyen morális határokat vonni, és szerintem a média éppen ilyen.

Aki aktív munkát végzett az ország polgárai elleni információs hadviselésben, és civilek ellen fordította ezeket az információs fegyvereket, az nézzen szembe a következményekkel.

Persze vannak itt bonyolult, a morális szempontokon messze túlmutató kérdések. Hogyan lehet lecserélni az államigazgatási kart úgy, hogy az ne az állam azonnali lebénulásához vezessen? Valószínűleg nem lehet minden osztályvezetőt hirtelen eltávolítani, mert akkor megállnak a vonatok és nem lesz áram. A kormánynak sok területen a praktikus és a morális szempontokat egyszerre kell érvényesítenie. Mindezek mellett a bürokrácia jellemzően csak lassan, fokozatosan változik, és a status quo fenntartására és önmaga konzerválására törekszik. Ugyanakkor végrehajtja majd az új kormánytól származó utasításokat is. A Fidesz éppen összeomlóban van, így nem lesz képes a „deep state” kiépítésére.

Ezt a különbséget valóban muszáj hangsúlyozni: az Orbán-rendszer nem volt demokrácia, de morálisan és történelmileg sem eshet olyan megítélés alá, mint a gyilkos diktatúrák. Az elszámoltatás, a morális szembenézés fontos, de látnunk kell ezt a különbséget. Mindezek mellett valóban van egy rossz történelmi hagyaték, amiben bizonyos esetek kibeszéletlenek maradtak, és olyan hazug narratívák élnek benne, mint hogy a nácizmust a németek hozták Magyarországra, a kommunizmust meg a szovjetek, és minden rossz kívülről sújtotta a szegény magyar népet.

A magyar társadalom áprilisban bátor döntést hozott, és képes volt a korábbi politikai hibákat korrigálni. Fontos ugyanakkor, hogy a Fidesz mégiscsak 14-16 éven keresztül tudta hülyíteni a magyar társadalmat, miközben már az első ciklusban sok problematikus, egy autokrata rendszer irányába mutató jelet láthattunk.

Ezért szerintem a rendszer fenntartásában is volt a magyaroknak társadalmi felelősségük

– azzal együtt is, hogy a rendszer propagandagépezete éppen az informált döntéshozatal lehetőségétől fosztotta meg a társadalmat. Káros lehet viszont, ha azt mondjuk, hogy most bölcsen döntött a magyar nép, és innentől minden korábbi probléma semmissé válik. Mindenkinek érdemes azon elgondolkodnia, hogy mik azok a pontok az életében, amikor talán többet adott vagy engedett meg ennek a hatalomnak – amelyről utólag kiderült, hogy sokkal kevésbé volt veszélyes, és könnyebben összeomlott, mint korábban feltételeztük.

Most népszerűvé vált a kognitív disszonancia fogalma, és itt tényleg egy egész ország volt a kognitív disszonancia állapotában nagyon sokáig. Az egyik gyóntató interjúban mesélte a közmédia egyik munkatársa, hogy szembement a szerkesztői akarattal, annak biztos tudatában, hogy másnap emiatt kirúgják – és nem rúgták ki. Timothy Snyder amerikai történész használja gyakran az anticipatory obedience, vagyis előzetes behódolás fogalmát. Magyarország ennek az előzetes behódolásnak az állapotában volt. Tudom, hogy ez nem egy népszerű nézőpont, mert egyszerűbb a Fidesz túlhatalmára fogni mindent.

A tanulság szerintem az, hogy ne próbáljunk megfelelni előre a hatalom akaratának, és ne féljünk kritikusak lenni. Az Orbán-kormány alatt megtanultuk, hogy meg lehet kérdőjelezni, vitatni lehet kormányzati döntéseket, lehet hatása az ellenállásnak és nem kell félni a hatalomtól. Erre a vitatkozó, kritikai attitűdre a jövőben is szükség lesz, mert ez a záloga annak, hogy az alattvalói mentalitásból átlépjünk egyfajta tudatos polgári mentalitásba. A magyar történelem tele van a hatalomnak való behódolás nagyon kellemetlen mintázataival, ezért a mostani helyzetet érdemes lenne kihasználni arra, hogy ebből a logikából kikerüljünk. Ha ellent merünk mondani a hatalomnak, egy fejlettebb, jobb társadalomban élhetünk.

Krekó Péter habilitált egyetemi docens, ELTE PPK, Dezinformáció és Mesterséges Intelligencia Kutatócsoport/Senior Fellow, CEU IAS, a Political Capital igazgatója