Nem volt olyan kapualj, ahol ne feküdt volna egy elesett katonahulla – a kitörés és az ostrom vége Budapesten

Egy múlttal kapcsolatos esemény szerepeltetése a jelen kor publicisztikai irodalmában soha sem véletlen. Ellenkezőleg, élő bizonyítéka annak az állításnak, amely szerint a múlt csak akkor múlik el igazán, amikor már nem a máról szól. Ennek tükrében a kitörés a szó szoros értelmében velünk élő történelem, hiszen nem nehéz felfedezni azokat az okokat, amelyek egy nyolcvan évvel ezelőtti eseményt a mába helyeznek. Így gondolhatta ezt Cseh Tamás és Bereményi Géza is, amikor 1997-ben az eseményről zeneművet alkottak. A Telex újságíróinak korábbi oldalán 2016-ban, és 2017-ben, a 24.hu oldalán 2019-ben is írtam a kitörésről, amiről nem mellesleg több tanulmányt és önálló kötetet is publikáltam már. Ez az írás arra vállalkozik, hogy naplójegyzetekből és interjúkból rekonstruálja azt a rettenetes eseménysorozatot, amit a kitörés három napja jelentett Budapest lakosságának.

1945. február 11. vasárnapra esett. Az ostrom ötvenkettedik napján a német csapatok már csak a Naphegyen és a Várhegyen, valamint a Margit körúttól délre eső területen tartották magukat. Magyar katonák ekkor már alig vettek részt a harcokban. Messze túlnyomó többségük tisztjeikkel együtt igyekezett pincében meghúzni magát a házak óvóhelyein. Az ostrom utolsó két hetében ráadásul már egyre több magyar katona vállalkozott arra, hogy harcoljon a szovjetek oldalán. Erre az teremtett jogi lehetőséget, hogy 1945. január 20-tól az Ideiglenes Nemzeti Kormány fegyverszünetet kötött a szövetséges hatalmakkal, és ettől kezdve lehetővé vált egy új honvédség szervezése is.

A szovjet frontpropaganda Vörös János honvédelmi miniszter aláírásával már 1944 decemberétől olyan röplapokat terjesztett a magyar csapatok között, amelyek átállásra buzdították a honvédeket. Antifasiszta harcra elvileg lett volna jelentkező, mivel a magyar katonák messze túlnyomó többsége semmi értelmét nem látta a további harcnak német oldalon – viszont hadifogoly sem akart lenni a Szovjetunióban. A szovjet hadműveleti iratokból kiolvasható tendenciák szerint a saját veszteségeket egy idő után magyar katonák felhasználásával próbálták pótolni.

Jelenlegi ismereteink szerint az ostrom végéig mintegy 2500 magyar katona jelentkezett szolgálatra Budapesten a szovjet csapatok oldalán. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy

az ostrom végére már több magyar katona harcolt a szovjetek mellett, mint a német oldalon.

Mindez azért is fontos kérdés, mert az utóbbi évek emlékezetpolitikai harcaiban épp ez a körülmény az, amit teljes hallgatás övez azok részéről, akik a budapesti csatát a „nyugat védelme” címszóval igyekeznek népszerűsíteni.

Amikor a budapesti ostrom eseményeit eleveníti fel a mikrotörténetírás, akkor valójában emberi sorsok eseményeire emlékeztet végzetes körülmények között. Civilekére és katonákéra egyaránt. Előfordulhattak mind hősies, mind hitvány esetek is. Mindegyikben közös a háborúnak kitett emberi kiszolgáltatottság. A történetek megismerése, a nyomorúság, a szenvedés, a túlélés és a belepusztulás megérinti az utókor emberét, és valamiféle rejtett figyelmeztetés, tanulság maradhat meg az olvasó emlékezetében. Egy biztos: nem a parancsra végrehajtott katonai tettek felmagasztosításáról van szó, netán bármiféle politikailag értelmezett hősiességről, még ha lehettek olyanok, akiket annak idején ez vezérelt. Ők egyben saját maguk áldozatai is.

A vihar előtti csend

Karl Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes 1945. február 10-én határozta el magát a kitörés hadműveletre – akkor, amikor már biztos lehetett benne, hogy a harcok napokon belül az Alagútban berendezett saját harcálláspontját is elérik. A kitörést a Déli Pályaudvar és a Mechwart liget közötti frontszakaszon akarták végrehajtani úgy, hogy az egységeknek először a Szép Ilona kocsiszínnél, majd a budai hegyek nyugati nyúlványainál kellett volna gyülekezniük. A front áttörésére ekkor már semmilyen nehézfegyverzet nem állt rendelkezésre, és a hadműveletről kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy az nem más, mint a kétségbeesés utolsó felvonása – a sikerre való remény nélkül.

Nemeskéri-Kiss Sándor az ostromot a Várban a Kard utca 4. számú ház ekkorra már szinte teljesen szétbombázott házában élte át. 1945. február 11-én a következőket jegyezte fel naplójába:

„Olly panaszolta, hogy lelőtték másik lovukat is, táplálékul, ezenkívül azzal is gyanusítják, hogy tizenhat (!) sonkát falazott be. ’Bárcsak igaz volna!’. Esterházyéktól kenyeret kapunk, angyalok azok, nekik is alig van, mégis adnak. Mimis [a naplóíró felesége] kártyán kivetette, hogy két héten belül hazakerülünk és az oroszok nagyon kemények lesznek velünk. Most már a kártya jóslásait is figyeljük, pedig egyikünk sem hisz az ilyesmiben. […] Délután négytől másfél órán át igen erős ágyú- és gépfegyvertűz a Krisztinaváros irányából. [A németek oldalán harcoló] ukrán ajtónálló őrünknél egész kaszinó van honfitársaiból, összebújnak, suttognak, odaszalad még egy az utcából és oroszul mondja (azt hiszi nem értem) ’tudjátok az újságot? Egy óra múlva mind a frontra megyünk!’ Kevés lelkesedés látszik rajtuk.

Visszajön egyik budaörsi (sváb) őrünk, botot és ’civil nadrágot’ kér, kenyérdarabkát kap, elviszi házunkban eldugott holmiját, mondván, hogy ma kitörés lesz, reméli hazajut Budaörsre… A ’zabráltakat’ mégse hagyja.

Nagy mozgolódás az utcákon. Déltől este 6-ig alig volt becsapódás a mi tájékunkon, úgy látszik máshová kell a lőszer. Ma éjjel aligha alszunk és mi lesz azután? Az ukrán katonák szerint az oroszok minden földművest azonnal hazaengednek. De vajon ide számítják-e az értelmiségi földművest is? Ez engem, mint okleveles gazdát közelről érdekel. És addig is, az első napokban sok minden fog még történni. Insallah, Mashallak.

Ma nem volt egy látogatónk sem. […] Őrségünk már nincsen. Német katonák menetelnek a Kard-utcán a Bécsi-kapu tér felé, meglehetős lármával, rendetlenül, tiszt nélkül. Általános fejetlenség benyomását keltik.”

Deseő László ezt a napot a szó legszorosabb értelmében a front első vonalában élte át a Déli pályaudvarhoz közeli Mészáros utca 32. számú házban. „Reggel nagyon erősen ágyúznak. Vannak olyan negyedórák, amikor egész idő alatt a házat lövik. Három percenkint rázkódik meg a ház, és hallunk omlást. 11-ig 12 belövést számoltam meg. A katonák már a Krisztina felől várják az oroszokat.

A nagy pincében lévő burgonyánkból sokat elloptak. 10 órakor az ott lévő négy kosárnak még semmi baja sem volt, fél 12-kor már fel voltak törve. Nagyapámnak sok ruháját elvitték. Apácska és nagyapa átmentek az egyik felső szomszédban székelő német parancsnokhoz, Untersturmführer Brocke-hoz, akinek beszámoltak a náluk végbemenő disznóságokról. A parancsnok igazat adott Apácskának, de sajnálkozását fejezte ki afölött, hogy nem tud rajtunk segíteni.

12 után megint vagy egy fél óráig a házat döngették. Semmit nem lehet ilyenkor az óvóhelyen látni, mert olyan nagy a por. Minden becsapódás után omlást hallunk.

Fél 12 tájban felmentem a lakásba. Apácska íróasztalának a hátát letépték és eltüzelték. A lovak alól megmentett orvosi könyveket megint szétszórták. Gyümölcsös ládákat eltüzelték. Éppen a nagy pincéből rakodtunk át a fás pincébe, mikor nagy üvegcsörömpölést hallottam a lépcsőházból. Hát az egyik SS korcs azt a ládát öntötte a földre, amelyben a megmentett vitrin porcelánok voltak. Majdnem kivétel nélkül mind összetört.

Az egész pincei életben az a sok megaláztatás a legrosszabb számomra, amiben részünk van. A németek fát kértek. Nem akartunk a fás pincéből adni, mert oda vannak berakva a koffereink. Így hát a nagy pincéből adtunk nekik, de az nagy volt. Velünk vágatták föl. Mialatt mi vágtuk, ők nevettek. A W.C.-t nekünk kell utánuk tisztogatnunk, mert ha tele van, egyszerűen melléje piszkítanak a földre. A parkettás szobákban nyílt tüzet gyújtanak. Minden bútorunk barikád. A helyzet kibírhatatlan. Annyiból jó, hogy már négy napja első vonal vagyunk, hogy a katonák éjjel nem alhatnak lenn a pincében, hanem csak nappal jöhetnek le. Minden ablakra be van osztva egy ember. A halottak közül hármat elvittek a házmester lakásból. Állítólag rengeteg magyar ment át az oroszokhoz. […] Az egyik legnagyobb gazember, a Wagner főcinkosa arra kért, hogy bocsássuk meg neki az itt elkövetett gazságait. Apácska megbocsátott. Pedig csak azért kért bocsánatot, hogy az összerablott holmiját megőrizzük. Nem szeretek gödröt ásni, de ennek az embernek szívesen kiásnám a helyét, ha temetni kellene. Potzonyiék ennivalót kértek, mert éheznek. Rögtön csomagoltunk és küldtünk nekik.

Fél kilenc. A németek megint vissza jönnek. 9-kor a németek megint elmentek. Kiürült az óvóhely. Felszöktem körülnézni. A lakásban vannak még németek. Döglött lovak mindenfelé. Vérszag, enyhe hullaszag aromával, finoman keverve füsttel. Hideg van. A szobákban térdmagasságig áll a trágya. Nem lehet jól látni. A tűz sejtelmesen mindent megvilágít. Ritkán lőnek. A barakkok előttünk mind égnek. Néha erős robbanások a pályaudvarról. A házmesterlakásban otthonosan terjeng az édeskés hullaszag. Németek nagyon fázósan néznek. Szelídek lettek. Sőt, kedvesen figyelmeztetnek, hogyha nem megyek le a pincébe, agyonlőnek, mivel civilnek nincsen az első vonalban helye. Megnyugtatom őket, nem sokáig első vonal ez. Ők is megnyugszanak. Állítólag ők gyújtották fel a pályaudvart. Tizenegykor a németek elhagyják a házat végleg. Vagy visszajönnek, vagy az orosz jön.”

Halálút

A kitörés végül 1945. február 11-én este indult meg. Thott Sándor családjával és néhány másik civillel együtt a Rózsadombon lévő Lepke utca 23. szám alatti házban élte át az eseményeket. Február 12-én a hajnali órákban a villába menekült a kitörésből idáig jutott tucatnyi német és néhány nyilas pártszolgálatos is. Reggel egy orosz őrjárat elvitte őket, a házban csak civilek maradtak.

„Az ablakon kinézve láttam, hogy nyolc német katona áll feltartott kézzel a ház előtt. Egyszer csak bejött egy ötfős szovjet járőr a szobába és minden átmenet nélkül elkezdett lövöldözni. Én karlövést kaptam, lezuhantam a dohányzóasztal alá. Az egyik katona felkapott és közvetlen közelről leadott rám egy egyes lövést, ami mellkason talált. Valaki elkiáltotta magát ‘ne lőjetek, magyarok vagyunk’, válasz nem érkezett csak egy géppisztolysorozat, és bátyám meghalt. Hasonlóan járt a szobában tartózkodó többi hat civil, egyikük bablevest kanalazott, amikor érte a halálos golyó. A lövöldözésre apám is bejött az udvarról, ahol addig éppen csajkáját mosta: őt hátulról lőtték fejbe. Engem hasrafordítottak, és úgy hagytak. Sötétedés után átcsúsztam a szomszédos házhoz és levonszoltam magamat a pincébe, a nyolc német katona tarkólövéssel feküdt a házunk előtt.”

Thott Sándor hatalmas szerencséjére könnyebb sebesülésekkel túlélte a mészárlást. Az mentette meg, hogy elájult és halottnak hitték.

A 12 éves Meskó Andor szüleivel eredetileg a Krisztina körút 81.-ben lakott, azonban a harci események miatt el kellett menniük a Hűvösvölgybe – egy orosz tiszt közölte ugyanis a ház lakóival, hogy fel fogja robbantani az épületet (szerencsére ez aztán nem történt meg). A Hűvösvölgyben Meskó azonban elszakadt családjától, és nála három évvel idősebb bátyjával együtt az előbbi helytől nem messze, a Lepke utca 10. szám alatti házban érte őket a kitörés.

„12-én hajnalban ’hurrá’ felkiáltásokra ébredtünk. A szobában le volt húzva a fa redőny, de több lövés kiakasztotta. Mintegy húszan, egymásnak is nagyrészt ismeretlen menekültek zsúfolódtunk itt össze, szerencsére egy koksz kályhával fűteni is tudtunk. Amikor lementünk kokszért egyszer csak egy kitört magyar katonával találkoztunk, aki enni kért. A pincébe érve a pince egyik oldalán felhalmozott koksz tömeg közepén derékig már a kokszban állt egy német tiszt. Ránk nézett, látta, hogy gyerekek vagyunk, majd folytatta a tüzelő alá rejtőzését; ő itt lett nem sokkal később öngyilkos. Bátyám talált rá aztán. Két lábbal tartva egy puskának csövét vette a szájába és sütötte el. Az egész arca eltűnt.

Befogadtunk a házba egy német sebesültet. Délután megérkeztek az oroszok. Közölték, hogy a német sebesülteket dobjuk ki az utcára, különben mindenkit lelőnek. Mi elbújtunk az emeleten és ez volt a hatalmas szerencsénk, mert egy órával később egy orosz tényleg visszajött és mindenkit legéppisztolyozott, aki a lenti szobában maradt. Csak egy civil élte túl ezt a gyilkosságot, aki az éjjel aztán feljött hozzánk.

Másnap, 13-án reggel a felnőttek úgy döntöttek, hogy induljunk vissza haza. A Lepke-utca, Gábor Áron út kereszteződésénél egy elhagyott kis szekeret találtunk. Ráraktuk a batyunkat és húzva a szekeret elindultunk haza. Sok szörnyűséget láttam már, de ami az Olasz fasorban [ma Szilágyi Erzsébet fasor] volt, az minden addigit felülmúlt. Nem volt olyan fa, vagy kapualj, ahol ne feküdt volna egy elesett katonahulla. Mi az úttest jobboldalán haladtunk, tolva a szekeret, velünk szemben az orosz katonák jöttek gyalogosan is, és harci, főleg lánctalpas járművekkel. Az út – beleértve az úttestet is – tele volt elesett katonák holttesteivel. Ezeken haladtak keresztül a lánctalpasok, péppé nyomva őket, és ezeken a péppé nyomott testeken toltuk át mi is a szekeret. Nem volt más választásunk. Én nem mertem lenézni, mi van a lábam alatt csak mentem előre tolva a szekeret. Testvérem kiállt, a fák mellett ment és végig hányta az utat.”

Nemeskéri Kiss Sándor február 12.-ét a következőképp élte át a németek és magyarok által elhagyott budai Várban:

„Világosodáskor már nincs nálunk katona, csak sok eldobált egyenruha, fegyver, lőszer, amit mind kirakunk a ház elé az utcára, hogy nálunk ne akadjanak rá. Az udvarban lévő Szűz Mária szobor előtt nagy rakás [emberi fekália]. A pincében Majori József székesfővárosi tisztviselő és családja, asszony és gyerek, akik egyelőre itt akarnak maradni, meleg teát adunk nekik, ami nehéz eset a vízhiány miatt De nagyon el vannak csigázva szegények. Tovább lőnek bennünket aknával, házunk is kap egyet, ha nem is nagyot, hát ez az áttörés nem sikerülhetett. Havazik. […]

[Délután] rengeteg sebesült özönlik vissza, a Bécsi kapu felől, köztük ismerős sváb katonáink is. Sok a polgári egyén is, szobákat követelnek, főleg a már majdnem helyreállított muff szobácskánkra mennek. De hiába üzentem Ádámnak, akinek (fizikai) segítsége nélkül lehetetlen átköltöznünk, nem jött. […] Az emberek mint éhes farkasok szaladgálnak, végtelenül sajnálom őket – de magunkat is, különösen Mimist [a naplóíró haldokló felesége], aki úgyszólván óráról órára romlik le.

Délután fél kettő: az oroszok benn vannak a várban. A Bécsi kapu felől végig a Kard utcán siet egy kis csapat, rangjelzés nélküli magyar Ludovika-akadémikus vezeti őket. Barátságosan nevetgélve integetnek, kérdik nincs-e német katona a lakásban. Mind több és több orosz özönlik be. Miatyánk…

[…] Látogatónk is jön, Zsiga, azután a már kissé lábadozó K. P. akinek odaadtuk kenyerünk felét, Szemző Ticit mesziről látjuk, amint vizet cipel, úgy látszik nem fél a fegyvertelen támadásoktól sem, kemény leány. A Fortuna utcából harmonikaszó mellett éltetik Stalint – lehet, hogy éppen csak a lelkesedők nemrég még mást éltettek. Gyorsan változik ilyenkor a néphangulat. Most este hét óra: szokatlan csend. De mi lesz éjjel? És mikor kapunk hírt gyerekeinkről? [Béla Pázmán fiuk 1945. február 5-én elesett, Ilona lányuk túlélte az ostromot].”

Nulla óra

Deseő László a senki földjévé vált Mészáros utca 32. számú ház földszintjén ugyanebben az időszakban a következő látvánnyal szembesült:

„Felmentem a lakásba. Siralmas dolog a szobákon végig menni. Nyolc döglött ló van a lakásban. Falak ember magasságig vörösek a vértől. Tele van minden trágyával és törmelékkel. A padlás födéme egy szoba nagyságnyi helyen leszakadt. Minden ajtó, szekrény, bútor, ablak széjjeltörve. Nincsen ép darab. Vakolat alig van. A ház előtt elhagyott német trénkocsik. A lakás elpusztult, de alaposan. Mindenfelé csak rom, rom. A hálószoba ablaktól Katica szobájának ablakáig nincsen fal. Döglött lovakon sétál az ember. A lovak puhán rugalmasak. Ha az ember ugrál rajtuk, akkor a lőtt sebeken véres buborékok keletkeznek és szörtyögnek. A házmester lakásban a hulla mereven fekszik. Az agyveleje a padlót is bepiszkította. Ennek is fejlövése volt. Úgy látszik, az oroszok jó lövők, mert a halottaknak általában fejlövése van. Mindenütt hullaszag, a halál, a pusztulás illata.”

Az ekkor 17 éves Rácz Erzsébet a Hűvösvölgyi út 177. alatti villában élte át a kitörést.

„Az esti órákban megjelent a házban egy csapat tökrészeg katona kezükben boros üvegekkel. A palackokat a szájunkhoz szorítva ivásra kényszerítettek bennünket. Én magamra öntöttem a bort, ami lecsurgott a ruhám alatt, de hideget nem éreztem, mert a rettegés melegített. Később kiderült, hogy a többiek is ezt tették a nekik szánt borral.

Az egészben az volt a legijesztőbb, hogy nagyanyám is elvesztette szokott nyugalmát és bátorságát. Nagy nehezen felkelt fekvőhelyéről és a sarokba húzódott. Testvéremet és engem maga mögé terelt és egy-egy Mária érmet csúsztatott a kezünkbe. Reszkető szájának mozgásából láttam, hogy imádkozik. A katonák üvöltözve lökdösték egymást, veszekedtek és vedelték a bort. Miközben az ordítás, veszekedés és a bor folyik, Papi egy szót sem szól hozzánk, de később elmondja, hogy mi volt a ’vita’ tárgya. Mi. Azt nem tudták eldönteni, hogy ki közülünk melyik katonát részesítse a megerőszakolás örömében. ’Fiatalok a fiatalokat, öregek az öregeket’ volt az egyik javaslat, azonban az öreg katonák, akik olyan nagyon öregek nem voltak, szintén a fiatalokat részesítették volna előnyben és így is jóval többen voltak, mint mi, tehát nem csak a kiválasztás de az osztozkodás kérdése is felmerült.

Kiabálás, lökdösődés, a kiömlött bor bűze, a falhoz lapuló nők, az egyetlen tehetetlen férfi, nem tudni miről van szó, csak Papi máskor oly rettenthetetlen arcáról olvasom le, hogy nagy a baj. Most is nyilván Szent Józsefhez imádkozik és ő – mint már annyiszor, amikor napsütés vagy eső kellett – közbelép.

Beront egy katona az ajtón, ordít valamit. Újabb németek tűntek fel, nem lehet még tudni honnan kerültek elő és hányan vannak. Egy pillanat alatt az összes katona eltűnik a házból. Vége a szórakozásnak is, aminek az árát nekünk kellett volna megfizetnünk. Mint valami pokolbeli jelenet úgy él bennem ez a kép a mai napig is. Rémálomból ébredve kezdjük összeszedni magunkat, söpörjük a törött üvegcserepeket, töröljük fel a kiömlött bort, oltjuk el a petróleumlámpát, nyitjuk ki az ablakot, hogy kimenjen a rettenetes bűz. Kintről lövések hallatszanak, de benn a házban teljes a csend. Hetek óta ez az első alkalom, hogy egyetlen orosz sincs a házban, mindnyájan elmentek.

Legszívesebben mi is elmentünk volna, de nem volt hová.”

Epilógus

A kitörők egy része – már aki a János kórházig érve még életben volt – balra sodródott. A Kis-Sváb-hegy – Zugliget – János hegy – Nagy Kopasz vonalon haladtak, erős szovjet tűzben, jórészt erdei terepen. Perbál és Tinnye után már alig marad belőlük. A kitörés után három fős szovjet tiszti bizottságok több mint ötezer ember holttestét számolták össze a budai hegyekben.

A kitörők másik része a Látóhegy és a Hármashatár-hegy felé menekült. Ők a Csúcshegy, Szarvashegy, Nagyszénás illetve Solymár vonalon vagy azon is túl estek el vagy kerültek fogságba. Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok, a hadművelet kiagyalója szűkebb törzsével a biztonságosnak vélt Ördögárok csatornán keresztül próbálta megkerülni a legveszélyesebbnek tartott első vonalat. Amint azonban azt tapasztalta, hogy élete veszélyben forog, megadta magát a szovjet csapatoknak – miközben néhány órával korábban saját alárendeltjeit a biztos halálba hajszolta.

Fogságba esése után azonnal elkezdődött kihallgatása, amelyen a szovjetek megpróbálták rávenni arra, hogy szólítsa fel alárendeljeit a harc beszüntetésére. A jelen lévő szovjet tolmács szerint „A tábornok lehajtott fővel hallgatott. Meglehetősen hosszú szünet után a foglyok soraiból felállt egy repülőtiszt és közölte, hogy készen áll odamenni az ”övéihez„ a kórháznál és rávenni őket a megadásra, azzal a feltétellel, hogy a parancsnok ehhez hozzájárul. Erre valaki a szovjet tisztek közül felcsattant, mondván, hogy ’A fogság felmenti önöket a parancsnokuknak való alárendeltségtől!’ A tiszt azonban kitartott az álláspontja mellett. Végül meglett a hozzájárulás, Pfeffer ott mindjárt egy cetlire lejegyezte a tőle követelt parancsot. Majd egy négy fős parlamenter küldöttség alakult. Tagjai voltak: a német foglyok közül a már említett repülőtiszten kívül egy főhadnagy és tőlünk egy főhadnagy (a nevére nem emlékszem) és e sorok szerzője.

A csoportunkba sorolt németeknek mindenek előtt enni adtunk és fehér karszalagokat is kaptak, s elindultunk a kórházhoz. Egy széles, hosszú, egyenes úton mentünk, amelyet fák öveztek és teli volt az éjszakai ütközet nyomaival: mindenütt és az útpadkán is szerteszét töltényhüvelyek, német sisakok, gázálarcok, egyéb hadieszközök, német katonák holttestei. Kívülről a mi kis menetünk, feltehetően nem volt hétköznapi látvány, tarka volt. Az bizonyos, hogy a szembejövő harcosaink mellénk érve mindig megtorpantak és csak kíváncsian bámultak ránk, s nem hitték el, hogy ilyesmi lehet: szovjet és német tisztek mennek együtt és békésen. Ráadásul hova? – az arcvonalhoz. Különösen vonzotta a tekinteteket az alacsony termetű, fekete hajú, szinte szökdelő repülőtiszt, akinek fekete köpenye tele volt aggatva hitlerista érdemrendekkel és érmekkel.”

Amennyiben voltak a nap folyamán hősök, akkor elsősorban ez a négy ember volt az, akik önként tették kockára saját életüket azért, hogy vége legyen az értelmetlen vérontásnak.

A német vonalakat Mány és Szomor, valamint Esztergom térségében alig több mint hétszáz ember érte el több napos menetelés, éhezés, bujkálás és rettegés után. Köztük néhány magyar is, helyismeretének köszönhetően. Az utolsó átjutó, Ernst Schweizer főhadnagy négy társával kilenc nap után, február 20-án jutott el az Esztergom melletti német állásokig.

Mások még ekkor is a hegyekben bujkáltak, mint Hermann Koch és társa, akik csak március 17-én estek fogságba a Lajos forrástól nem messze egy parasztházban. A Budai hegyekben ismeretlen tömegsírok, és egy tucat névtelen, véletlenszerűen gondozott, és egyébként az 1970-es évek óta már exhumált sír őrzi a kitörők nyomát. Egészen a legutóbbi évekig, amióta a kitörés emléktúra holdudvarához tartozó politikai aktivisták teljesen ellenőrizhetetlen módon újabb és újabb „sírokat” avatnak fel a budai hegyek legkülönbözőbb pontjain.

Minden logikát nélkülözött, hogy kit ejtettek az oroszok fogságba és kit lőttek agyon. Előfordult, hogy akkor is lelőtték, ha valaki 18 évesen letérdelt, és kegyelemért könyörögve összetette a kezét, és az ellenkezőjére is van példa. Egy dolog biztos volt: az orosz vagy ukrán nemzetiségű SS-önkénteseknek nem irgalmaztak. A fogságba ejtett németeket néhány nap múlva gyalogmenetben útnak indították Bajára. A kimerült embereknek az az út halálmenet volt, csak kevesen értek élve a végére.

Az a benyomás, amit a szovjet hadseregről Greszl Ferenc plébános Nagykovácsiban feljegyzett naplójába, több szempontból is általánosítható. Utal arra a dilemmára is, amit Márai Sándor fogalmazott meg a felszabadítás kérdése kapcsán: hogyan szabadíthat fel bárkit is egy olyan személy, aki maga sem szabad?

„Az oroszok alapjában véve nem rossz emberek. A főváros majd két hónapos ostroma alatt sok orosz katonát szállásoltak be a plébániára. Különféle, az európai és az ázsiai Oroszországból származó rasszokat és típusokat képviseltek. Katonák és tisztek, orvosok és ápolók, nők és férfiak egyaránt megfordultak itt. Némelyikük nagyon rendes volt, míg mások szörnyetegek, ahogyan az bármely népnél természetes.

Az idősebb és fiatalabb nemzedék között azonban van egy igen feltűnő különbség: A fiatalok annál inkább kommunista meggyőződésűek, minél közelebbről származnak Moszkvához. Mégis mindnyájan csalódtak. Magyarországon nem azt találták, amire számítottak, nevezetesen nem valami kizsákmányolt, nyomorban és mocsokban vegetáló népet, nem azt az elnyomott proletariátust, akik felszabadítására e véres háborúban hadba vonultak. Csodálkozva állapították meg, hogy az emberek nem élnek rosszul. Itt magasabb életszínvonalat találni, mint az orosz falvakban általában. Fent a hegyen még a legszegényebb kunyhóban is szitkozódtak, ‘burzsuj’-nak mondva az embereket. Mi lehet az orosz falvakban, ha a szegény napszámosok is ‘burzsuj’-ok a szemükben? Sok orosz szeme kinyílt ezekben az időkben. Azt mondják, Sztálin két hibát vétett; először: Európának megmutatta az oroszokat; másodszor: az oroszoknak megmutatta Európát.”

Budapesten 1945. február 13-án véget értek a harcok. Arról, hogy az eseményeket hogyan is kellene értelmezni, a rendszerváltás után sem alakult ki egyhamar közmegegyezés. A baloldal pártjai eleinte a főváros felszabadítását ünnepelték, ez a tradíció azonban egyre kevesebb embernek volt vállalható. A főáramú emlékezetpolitika a XXI. század eleje óta kettévált: míg a mérsékeltebb polgári vélemények a főváros megszabadulására emlékeztek, nem tagadva sem a nyilas sem a szovjet atrocitásokat és az ostromot követő politikai változások irányát, addig az ún. „jobboldal” ezoterikusabb fórumai már ekkor is az „Európa hősei voltak” szlogennel éltette a főváros védőit. Azt, hogy ez mennyire adekvát vélemény, a fent idézett naplók tükrében is eldöntheti az olvasó.

Ungváry Krisztián cikkei a Telexen Budapest ostromának 80. évfordulóján:

• Itt vannak az oroszok, már el is vették az órámat – 1944. december 24.
• Fejünk felett először betörik a ház kapuját, lövések dörrennek – 1944. december 25.
• Ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat – 1944. december 26.
• A Duna parton visszanéztem az égő Pestre. Sírni tudtam volna – 1945. január 18.
• A halál cimbalomverője talált erre a házra – Buda pokoljárása 1945-ben az ostrom idején – 1945. február 1.