Csókolom, mondtam, nem magamban beszélek, hanem a Robival

Reggel fél nyolckor tucatnyi nézelődő áll az Izzó lakótelepen lévő Ugró Gyula soron, hogy egy mindössze 60 négyzetméteres aprócska park lakóival és annak elbűvölő stílusú gazdájával, a Mókusos Laci bácsival csevegjen, mielőtt bemegy a szomszédos iskolába vagy óvodába. Laci bácsi éppen a négyéves Natália kezébe ad egy törött téglát, hogy feltörjék a mókusoknak szánt diókat.

„Hopp, hopp, igen, megvan, húgom, ügyes vagy. Úgy, elég ez így, nem kell kiszedni a dió belét, majd a mókus kiszedi, csak így a tenyerünkbe fogjuk, és beletesszük oda az etetőbe. Nézd meg, itt hagyott egy mogyorót, mert olyan okos a mókus, hogy ha látja, hogy lukas a törökmogyoró, akkor tudja, hogy üres, és nem nyúl hozzá, de amelyikben van, azt megeszi. Gyere, még teszünk abba az etetőbe is! Na, gyönyörűségem, nézd, már itt is figyel egy mókus fent a fán, várja a reggelit, amit készítettél neki.”

A kislány tágra nyílt szemekkel vizslatja a fákat, keresi a mókusát, aki csakis az ő reggelijére várt, míg a nagymamája elmeséli, hogy most jöttek ki másodjára a Mókaligetbe. Amikor először jöttek, mókusokat nem láttak, mert mint Laci bácsi elmesélte nekik, a mókusok hozzászoktak, hogy csak reggel, iskolakezdés előtt és délután, az iskola vége után kapnak enni, napközben pedig eltűnnek. „Laci bácsi bement a kislánnyal a parkba, mutogatott neki, folyamatosan magyarázott, melyik madár mikor jön, melyik mit szeret, hányféle mókus jár ide, Nati pedig teljesen beoltódott, másról se beszélt aztán, csak hogy jöjjünk vissza. Hajlandó volt korán fölébredni ezért, nagyon izgult, azt mondogatta, csak megiszom a kakaómat, és már mehetünk is. Nagyon élvezi ezt, de hát szép is lett ez a park. Picike, de olyan, mint egy kis Paradicsom itt a lakótelepen. Rengeteg a madár, tele lett csicsergéssel az egész környék”.

A nagypapa rákontráz, úgy tudja, hogy Pásztor László hobbiból már évek óta foglalkozik itt a Farkaserdő szélén a vadon élő állatok etetésével, akik tudják, hogy itt mindig kapnak finom falatokat, ezért odaszoktak. Ahogy a környéken élő gyerekek is, akik reggelenként inkább hamarabb indulnak el az iskolába, csak láthassák a mókusokat. „Nagyon jó dolog, hogy az önkormányzat felkarolta ezt az ötletet, óvodai, iskolai csoportok járnak ide tanárokkal, bemutatják nekik a mókusokat, a madarakat, tehát játszva tanulnak a gyerekek, és ez nagyon jó dolog. Ami madár itt ki van téve a tájékoztató táblára, az mind megfordul itt, tudom, mert sokat járok fotózni az erdőbe, és én is látom őket. Egyedül a macskabagoly az, ami téves a táblán, egy fülesbagoly él itt a közeli temetőben, az ide jár be éjszakára az óvodába aludni. A park mögötti Farkaserdőben élnek vaddisznók meg őzek, sőt egy rókacsalád is”.

Nati még elárulja, hogy neki egyébként az elefánt meg az oroszlán a kedvenc állata, de azok csak az állatkertben vannak, a mókusok csak most kerültek fel a listájára. Laci bácsinak több sem kell, már mondja is, hogy „na látja, ezért csinálom, hogy a gyerekek megszeressék az állatokat, megtanuljanak gondoskodni róluk, meg persze önös érdekből is, hogy lássam a csillogást a szemükben. Nekem több nem kell, én ezzel töltődök fel.”

Becsengetés előtt csak két mókust láttunk a parkban, de a helyiek szerint van, hogy 6-8 mókus is jön reggelizni. Miután a gyerekek bemennek az iskolába, Laci bácsi mesélni kezd, „itt ment a patak a járda vonalában 1983-ig, és itt kezdődött a Farkaserdő, ez itt mind az állatok birodalma volt. Ide jártunk kirándulni, itt etettük az őzikéket, a fácánokat, ide öntöttem le a diómaradékot, mert volt egy nagy kertem '86-ban, és sok biohulladékom volt.

Pár éve egyszer csak láttam, hogy a fácán vendégem szőrös lett. És tudja miért volt szőrös? Mert mókus volt. Akkor tettem ki először egy ötliteres műanyag edényt, kivágtam az oldalát, felkötöttem és szórtam bele diót. Másnap jöttem erre, hát látom, hogy két mókus veszekszik, hogy melyik menjen bele. Mondom, akkor hozok még egy edényt, és ez így ment tovább, minél több etető lett, annál több mókus jött, míg végül 11 etető lett fölrakva a fákra. Jött a Robi mókus, meg a Rudi, a Ricsi, a Rozi, és a fekete mókus, a Cigánka, és akkor beszéltem hozzájuk. Jött egyszer egy öregasszony és azt mondta, szegény uram, mit beszél itt magában? Csókolom, mondtam, nem magamban beszélek, hanem a Robival. És hol a Robi? Mondom, ott van a fa mögött. És mit csinál? Kakál.”

Török mogyorófa van a környéken vagy 18, minden nyáron arról gyűjtögetett a mókusoknak eleséget. „A tavalyi termés most fogyott el, most már csak adományból élünk, de az van bőven.” És valóban, a park bal oldalán álló kis raktár tele van a környéken élők adományaival. Egy anyuka most reggel is hozott bele egy kis zsák diót, de volt már olyan is, aki pénzt akart adni adományba, mondván, „Laci bácsi, ne hagyja abba! De mondtam neki, hogy nekem nem kell pénz, mert a pénz büdös, én még a büdöset nem szeretem”.

Németországból is jöttek ide vendégek, aztán annyira megtetszett nekik a hely, hogy legközelebb hoztak speciális, kimondottan mókusoknak való etetőt, aminek billen a teteje, és ki tudja belőle szedni a táplálékot, viszont a galambok vagy a dolmányos varjak nem férnek hozzá. A picike parkban már annyi etető van, hogy megszámolni is lehetetlen.

„Képzelje el, hogy kijött az iskolából a technikatanár néni, és azt mondja, csinálhatnak-e etetőket a gyerekek, és azt kitenném-e. Hát hogy a fenébe ne?! Végül 28 darab etető lett kitéve ide, meg a mellettünk lévő fás, bokros részre. Ezt mind a gyerekek csinálták vizes flakonokból, de olyan ötletesen, hogy beleszúrtak egy fakanalat, hogy tudjon hova ülni a madár, meg gyönyörű deszkákból, lefestve. De aztán jöttek a kétlábú vaddisznók, ismeri őket? Nem? Pedig annyi sok van belőlük Magyarországon. Na, azok jöttek és szétverték, amit a gyerekek csináltak, ez a pár darab maradt csak meg belőle.”

De nemcsak kétlábú, hanem négylábú vaddisznók is vannak, és végül is nekik köszönhető, hogy a terület körbekerítésével és feldíszítésével a Mókaliget létrejött. Januárban ugyanis Laci bácsi elmesélése szerint valaki kiöntött a területre vagy 25 kiló rohadt almát, és annak az illatára éjszaka odamentek a vaddisznók. „Le volt tépve az összes etetőm, visszakötöztem, de másnap megint a földön voltak, akkor már észrevettem, hogy szét is vannak harapdálva, meg láttam, hogy ott vannak a földön a vaddisznók jellegzetes lábnyomai, és akkor ezt bejelentettük.

Kijött a vadász és mondta, hogy azonnal szüntessem meg az egészet, mert én idecsalom a vaddisznókat, és veszélyeztetem az idejáró gyerekeket. Akkor én ezt az egészet fölszámoltam, elvittem a hulladékudvarba az etetőket, és szomorú voltam. De akkor a szülők fölhívták a polgármestert, a Déri Tibort, hogy a Laci bácsival ezt nem lehet csinálni, ez egy kuriózum, és akkor jöttek ki az önkormányzattól a Bedő Katáék, és az ő segítségükkel épült meg ez a park március végén.”

Bedő Kata, Újpest kultúráért, oktatásért és kommunikációért felelős alpolgármestere a Telexnek elmondta, hogy Laci bácsit már ismerték korábbról, ugyanis a tevékenységét figyelemmel kísérő környékbeli lakosok másfél éve kértek a részére az önkormányzattól egy pihenőpadot a reggeli és a délutáni etetéshez. Aztán idén, miután a szülők értesítették az önkormányzatot, úgy döntöttek, hogy a hasonló rongálások elkerülésére körbekerítik a területet. Mindössze egymillió forintból, néhány hét alatt készült el a Mókaliget területrendezése, az elkerítés, az információs táblák és az etetők legyártása. Az idén tízéves újpesti Állatmentő Liga vezetője, Pataki Gábor kísérte végig szakértői figyelemmel a munkálatokat, emellett az önkormányzat gazdasági társaságai dolgoztak a kivitelezésen.

Az apró liget új, fából készült etetőket és itatókat kapott, de rovarhoteleket és sünházakat is kihelyeztek, „így a Farkaserdő apró lakói közül mindenki békés menedékre lelhet már itt”. A két tucat itt élő madárfaj megismerésére egy információs táblát is kihelyeztek, amelyek QR-kóddal vannak ellátva, így a kód beolvasása után a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapjáról részletes információt kaphatnak az idelátogatók.

Bedő Kata szerint a kerületi óvodák és iskolák körében eddig is népszerű volt ez a terület, de mióta létrejött a Mókaliget, már nem csak újpestiek látogatnak el a kisállatokhoz. „A közelmúlt tapasztalatai alapján túlzás nélkül mondhatjuk, hogy nincs olyan idősáv, amikor legalább néhány nézelődő ne lenne a liget körül a legkülönbözőbb korosztályokból, az etetések idején pedig kifejezetten szép számban veszik körül a ligetet az emberek.”

Az alpolgármester büszke a Mókaligetre, már csak azért is, mert állítása szerint az önkormányzat kiemelt céljai között szerepel az állatok védelmének tudatosítása. További, a közeljövőben megvalósítandó tervük, hogy a Mókaliget szomszédságában kialakítsanak egy pihenő- és játszóparkot.

De ennek már Pásztor László nem annyira örül, „szerintem ez nem kell ide, mert minél többen jönnek ide, annál jobban elijednek majd innen az állatok. Mikor a Mókaliget építkezése volt, akkor is eltűntek a mókusok, meg a madarak, hetek kellettek, mire újra visszamertek jönni. Ha itt folyton tele lesz emberekkel az a játszópark, lemondhatunk a Mókaliget látványosságáról.

Pedig nekem ez az életem. Tudja, 2018. július 12-én műtötték a szívemet, én azóta járok ide állandóan, mert nekem a műtét után az orvos azt mondta, hogy ha naponta lépek 10 ezret, még fogok élni 10 évet. Szóval összekötöttem a hasznos sétát a kellemes élményekkel, lettek mókus- és gyerek barátaim, már a fél iskola a barátom, több száz gyerek. És ezt az egészet a Tóninak köszönhetem. Tudja, ki a Tóni? Hát a Szent Antal, odafönt! Őneki köszönhetem, hogy itt vagyok, ő vigyázott rám az életmentő műtétem alatt, amikor négy napig kómában voltam. Biztos azért gondolta a Szent Antal, hogy megment, hogy én cserébe ezt csináljam. Mikor kijön ide egy egész osztály, és itt tartják a környezetórát, akkor mindig szólok előre a Tóninak, hogy na, küldjed a mókusokat, vagy négyet! Idén június 12-én lesz öt éve, hogy megmentett, szóval van még öt évem, ki kell használni.”

„Biztos van az több is, akinek ekkora a szíve van, mint magának, az megél még húszat is”, mondja erre egy kutyasétáltató nő, aki időközben csatlakozott a társasághoz. Ők négy éve figyelik mindennap a reggeli etetéseket, szerinte Laci bácsinak és az állatainak „több értelme van, mint egy átlagos környezetórának. Ő egy közösségépítő szereplő itt a környéken. Ez egy kis falu itt, mindig volt élet, de nem jöttek tömegek, mint most, hogy felavatták a Mókaligetet és bekerült a helyi hírekbe. Mi azóta néha elkerüljük, mert volt időszak, hogy nem lehetett elférni, annyian voltak itt. Meg hát azt hiszik az emberek, hogy ez valami hatalmas park itt, meg belépőt szednek, de nem az szerencsére”.

Laci bácsi is azt mondja, hogy kicsit elege van már a Mókaliget körüli felhajtásból, mert ő a környékbeli gyerekeknek csinálta ezt, nem pedig azért, hogy turistalátványosság legyen. „Az asszony már nem jön velem végig az utcán, mert mindenki mutogat, hogy ott a Mókusos Laci bácsi. Nem kell nekem reklám, mert nekem van nézőközönségem magától.”

Majd lehajol kutyát simogatni, és úgy mondja, „1963-tól voltam 32 évig autóbusz-vezető a BKV-nál, többek között a piros 43-ason és a 84-es busz vonalán is jártam.

Nekem akkor is voltak gyerek barátaim. Múltkor is idejön egy kétméteres fickó, 40 év körüli, és azt mondja, csókolom Laci bácsi, nem ismer meg? Hát én vagyok az a négyéves kisfiú, akinek mikor télen fáztam és sírtam, ki tetszett nyitni a sofőrajtót, és beengedett, én meg nyomkodhattam az ajtónyitó gombokat. Hát mondom neki, akkor igencsak megnőttél. Eltelt azóta 36 év, ő mégis megismert.”

Azt már csak én teszem hozzá, hogy azok a gyerekek, akiket most állatszeretetre tanít is fel fogják ismerni, amíg csak él. Búcsúzóul még integetünk egyet az utcán átszaladó mókusnak meg Tóninak is, hogy tartsa meg jó egészségben Laci bácsit, és készítsen belőle egy másolatot minden kerületbe.

Pásztor László 1941. június 23-án született egy pestszentimrei szoba-konyhás lakásba. „Anyám úgy megijedt, mikor megtámadták a németek az oroszokat, hogy másnap a világra hozott. Mikor jöttek az angolok bombázni a Nyugati pályaudvart, eltévedt a bomba, mi akkor már a Munkácsy Mihály utca 9-ben, lent voltunk a pincében, és a mi házunkat találta telibe. Három nap múlva ástak ki bennünket. De itt vagyok, mert a Tóni már akkor vigyázott rám.”

Édesapját elvitték az oroszok a frontra, háromszor látta csak életében, majd amikor 1955-ben az édesanyja 43 évesen kórházba került, egyedül maradt 14 éves korára. „Enni meg csak kellett volna, ezért aztán kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem vagont pakolni. 48 kiló voltam és az 50 kilós szuperfoszfátos zsákokat cipeltem a Fővárosi Szervestrágyagyűjtő és Kereskedelmi Vállalatnál”.

Ezt követően két év alatt kitanulta a pék szakmát, miközben egy 19. kerületi sütőipari vállalatnál dolgozott. „Este nyolctól reggel 5-ig dolgoztam Kispesten, aztán reggel 7 órára mentem a pékiskolába az Andrássy út 100-ba. Délután 3-ig ott voltam, hazamentem, aludtam 2 óra hosszát, és visszamentem Kispestre dolgozni, ez így ment két évig.”

1958-ban meghalt az édesanyja, '61-ben pedig besorozták katonának, ahol először a konyhára került, majd kiemelték és beíratták egy sofőr iskolába, később egy politikai tisztnek lett a sofőrje. Mikor 1963-ban leszerelt, már nem ment vissza a pékségbe, hanem a fővárosi autóbuszüzemnél helyezkedett el mint buszsofőr. „32 év alatt 99 ezer órát dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba”.

Időközben két lánya született, akik ma már ötven év körüliek, ők pedig három unokával ajándékozták meg. Feleségével ma már 56 éve házasok.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.