„Mindnyájan ugyanazt akarjuk, de mégsem tudjuk elérni” – Négy tanár egymás utáni napokon mondott fel

Négy, budapesti középiskolákban tanító pedagógus közösen eldöntötte: egymás utáni napokon adják be a felmondásukat, mert nem tudnak már részt venni a közoktatásban. Először Imre Szilvia, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanára mondott fel múlt hét szerdán. Majd csütörtökön Mező Csaba, az Óbudai Gimnázium tanára következett. Pénteken az iskolájában hetek óta a folyosón egyedül ülő Weszely Kinga, a Kispesti Deák Ferenc Gimnázium tanára szüntette meg a munkaviszonyát. Hétfőn a sort Chikán Katalin, a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnázium pedagógusa zárta. Mindannyiójukkal a felmondásuk napján beszélgettünk a személyes döntésük okairól, az idáig vezető útról és arról is, milyen jövőt látnak a pedagógustiltakozások előtt, és miért nem álltak melléjük a kollégáik.

Imre Szilvia: Szörnyű belegondolni, hogyan kerültünk ilyen helyzetbe

Imre Szilvia, a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanára volt az első, aki a közös akció keretein belül benyújtotta a felmondását múlt hét szerdán. Azt mondta, azért döntöttek amellett, hogy egymást követő napokon mondanak fel, mert szerettek volna mintázatot és nyomatékot adni a kilépésüknek. Ő december 1-je óta vett részt a határozatlan idejű polgári engedetlenségben. A kölcseys tanárok szeptemberi kirúgása után a Tanárok a Tanárokért nevű mozgalom akciójához csatlakozott, aminek keretében 1500 pedagógus vállalta, ha újabb tanárokat rúgnak ki, akkor felállnak, és nem tanítanak tovább. Ő azt gondolta, ha 1500 ember aláír egy ilyen nyilatkozatot, akkor az lehetetlen, hogy a hatalom nem hallgatja meg a problémáikat. Ennek ellenére ez mégsem történt meg, sőt, november 30-án, újabb nyolc tanárt rúgtak ki. Időközben a nyilatkozatot aláíró pedagógusok lelkesedése is csökkent: az újabb kirúgások utáni napokban még sokan szüntették be a munkát, de már az utána lévő héten kevesebben vettek részt a polgári engedetlenségben, majd a Belügyminisztérium által december végén kezdeményezett megbeszélés után még kevesebben vállalták a munkamegtagadással járó kockázatot.

Január elejére az 1500 tanárból 27-en tartották a (folyamatos) polgári engedetlenséget.

Imre Szilvia azért lépett ki február elsejével a közoktatásból, mert egyrészt nem kap már fizetést a munkabeszüntetése miatt, másrészt óráit elkezdték helyettesíteni, mivel szülői bejelentés is érkezett az iskolához amiatt, hogy nem tart tankönyvi órát a diákoknak. Szerinte a szülők többsége a végsőkig támogatta őt, de megérti azt is, akinek ez már nem tetszik. „Nagyon nehéz tartani az egyensúlyt, hogy egyrészt a jövő gyerekeire gondoljunk, másrészt a jelen gyerekeivel is foglalkozzunk.”

Az iskolájában bár sokan sztrájkoltak, a határozatlan idejű polgári engedetlenségben csak ő vett részt. Az elején még azt remélte, hogy kollégái fognak hozzá csatlakozni, és abban is bízott, hogy tárgyalni fog velük a kormány. Az utóbbi pár hétben, amikor már nem látta ezeket reálisnak, arra gondolt, ő szeretné megtartani az ígéretét. „Tehát erre a 13-15 emberre gondoltam, hogy nekik milyen helyzetük lehet most, és hogy valószínűleg szükségük van erre a támogatásra.”

Szerinte a tanárok nehéz helyzetben vannak, nincs igazán jó út, mert aki folytatja a tanítást, az a szolidaritást nem tudja vállalni, de a gyerekekről tud gondoskodni. Aki pedig a szolidaritást választja, az a gyerekről nem tud gondoskodni.

„Egyik sem ideális, és szörnyű belegondolni, hogyan kerültünk ilyen helyzetbe, ilyen választások elé.”

Azt mondta, hogy nagyon támogató közösség van az Illyésben, a feszültséget az okozta, hogy nem látták a helyzet megoldását. Néhányan a gyerekek érdekeire hivatkozva megpróbálták meggyőzni arról, hogy adja föl, de ő ezt nem tudta megtenni.

Valószínűleg a jövőben magántanítványokat fog vállalni, emellett szeretné az aktivista munkáját folytatni a Pedagógus Egységnél. A közoktatásba később mindenképpen vissza szeretne térni. „Én középiskolai tanárnak tartom magam a továbbiakban is, és azt szeretném, hogyha minél hamarabb kialakulna egy olyan helyzet, ahova vissza lehet térni a magamfajta embereknek is.” Ehhez két dologra lenne szükség: a kirúgott 15 kollégájának a kárpótlására és a pedagógusok kilenc pontjáról való egyeztetésre.

Azt mondta, mióta benne van az akciók szervezésében, még jobban szembesül vele, hogy mennyire félnek a tanárok. Éppen ezért látja az értelmét az akcióknak, „mert hogyha nem félelmetesek a dolgok, akkor miért ne állnánk ki? Ha meg félelmetesek, akkor most könnyebb kiállni, hogy csak a munkánkat fenyegetik, mint akkor, hogyha az egészségünket vagy a biztonságunkat vagy az életünket fenyegeti valami.” Szerinte nem lesz vége a tiltakozásoknak, csak hol felerősödnek a megmozdulások, hol csendesebbek lesznek.

Mező Csaba: Srácok, hát egy hét! Gyertek, álljunk bele!

Mező Csaba 18 évig tanított testnevelést, múlt hét csütörtökön az Óbudai Gimnáziumban mondott fel. Ez az iskola nemcsak azért volt fontos neki, mert ő is itt tanult, hanem azért is, mert egy tizedikes osztály osztályfőnöke volt, akiket hetediktől tanított. Még szeptemberben is azt gondolta, hogy az osztályát mindenképpen végig fogja vinni, nagyon jó a gyerekekkel a kapcsolata. Családfenntartóként nagyon fontos lenne neki a fizetésemelés, de ami az első törést hozta a tanévben, az az öt kölcseys tanár kirúgása volt. Ezután ő is aláírta a Tanárok a Tanárokért nyilatkozatát, miszerint ha újabb tanárokat rúgnak ki, akkor nem veszi fel a munkáját.

November 30-án, a nyolc tanár kirúgása után azt hitte: akkor itt most megáll az élet, mindegyik iskola leáll, és ha be is jönnek a diákok, akkor az órák arról fognak szólni, hogy mi is történik a közoktatásban. „Egy kicsit szomorúan tapasztaltam, hogy én bejöttem másnap ide az iskolába, és ment minden tovább, mintha mi se történt volna.” Utána volt egy tantestületi ülés, ahol ő beszélt a kirúgásokról. Ezt mindenki csendben meghallgatta, de a végén már látta, hogy egy kollégája az óráját nézi, és a megbeszélés végét várja. Ekkor eltört benne valami, mert úgy érezte, hogy a tanári kar nagy része „egyszerűen el tudna siklani a történtek felett”.

„Akkor éreztem, hogy valószínűleg most már én nem vagyok idevaló, és nem a többiek.”

Így egyedül maradt, és december 1-től ő sem kezdett bele a határozatlan idejű polgári engedetlenségbe, ez a mai napig fájó pont neki. A kirúgások másnapján nem tanított, és utána három napra táppénzre ment, hogy átgondolja a folytatást. Aztán visszament dolgozni, de már csak ki akarta húzni az év végéig, főleg, hogy január közepén volt a sítábor, amit ő szervezett az iskolában.

„Tudtam, hogy azt még végigviszem, és utána már nagy valószínűséggel felállok.”

Azt mondta, nem tudott volna tükörbe nézni, ha marad. Próbálta motiválni a kollégáit, de úgy érezte, ebben kudarcot vallott. Volt benne harag, mert tudta, hogyha mindenki beleállna, itt egy hét múlva változás lenne. „Egyszerűen annyira ez volt bennem, hogy srácok, hát egy hét! Gyertek, álljunk bele, zárjuk be az iskolákat, vagy mindenki polgári engedetlenkedjen, mindenkit nem lehet kirúgni.” Több kollégáján látta, hogy rosszul érzik magukat, amiért nem állnak bele a tiltakozásba. Volt olyan, aki nyugdíj előtt állt, és egyedüli kereső volt a családban, másnak nagyon nagy hitele van, ezért nem tudta vállalni a kockázatot.

Így mind a két fél el volt keseredve, csak Mező Csaba azért, mert nem álltak mellé, a kollégái meg azért, mert nem tudták megtenni, hogy mellé álljanak. „És ez volt a legfájdalmasabb, hogy mindnyájan ugyanazt akarjuk, de mégsem tudjuk elérni.”

A kollégáit sokkolta, hogy fel akar mondani. Sokan nem tudták elképzelni, hogy bejönnek tanítani, és ő már nem lesz ott. Más szerint a kormány szándéka, hogy a hangadók menjenek el, és ha ő is így tesz, akkor a hatalom nyer. Többen kérték, gondolja át a döntését, vagy vigye végig legalább ezt a tanévet. A legfájóbb mind közül az volt, mikor az osztályának kellett elmondania a hírt, síri csend fogadta a bejelentést. Azt mondta, a diákjai nagyon rosszul viselték, a lányok sírtak, megölelték egymást, az okokat viszont mindenki értette.

Mező Csabával azután beszéltünk, hogy az osztályába járó gyerekek szüleinek is elmondta a hírt. A szülői után egyesével mentek oda hozzá a szülők.

„Együtt éreztek velem, nem kaptam semmi szemrehányást, csak a megértés és a sajnálat volt.”

Azt még nem tudja, pontosan mit fog csinálni, lehet, hogy visszatér a kereskedelembe, amit a tanítás előtt csinált. Az iskola mellett edzéseket is tartott, ezt is folytatni fogja.

Most ő is érzi, hogy csökkent a lelkesedés a tanárokban, szerinte akik benne voltak a sztrájkok szervezésében, ők elfáradtak, viszont utánpótlást nem nagyon lát. „Úgy látom, hogy az emberek egyszerűen hitevesztettek. Akik idáig motiváltak voltak, ők próbálnak motiválni másokat, és még mindig erőjükön felül teljesíteni, de már akiket motiváltak, azok kezdenek visszaereszkedni a megszokott hétköznapokba.” Szerinte ennek ellenére folytatni kell a tiltakozásokat, egyszerűen nem adhatják fel. A kilépését egyfajta jelzésnek és segélykiáltásnak tartja, amivel azt akarja üzenni: elég volt a hitegetésből, az üres ígéretekből és bármit nem lehet velünk pedagógusokkal megtenni, mert azt nem hagyjuk szó nélkül. Ő is biztos abban, hogy ha nem változik semmi, akkor az év végén nagyon sokan fel fognak mondani.

Weszely Kinga: Az lenne a furcsa, ha ez könnyű lenne

Weszely Kinga neve onnan lehet ismerős, hogy történetéről már mi is többször írtunk: december 1-je óta nem tart órákat, és az iskolája aulájában ül egyedül. Már több mint száz órája maradt el, korábban lapunknak azt mondta, azért tart még ki, mert december óta is két kollégáját kirúgták: egyikük egy pécsi tanár volt, a másikuk egy nyugdíjas matektanár, de mivel ők próbaidőn voltak, így a tankerületeknek nem kellett indokolniuk az elbocsátásukat.

„Ebben a helyzetben nem maradhatok csöndben. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyedül fogok a kiállásommal változásokat elérni az oktatásban, csak egy csepp vagyok a tengerben. De annak muszáj lennem.”

Február elején már ő is úgy érezte, hogy kimerítették a lehetőségeket. Emellett a felmondásának több oka van: egyrészt a tankerületnek az nem volt prioritás, hogy a gyerekeknek ténylegesen van-e órájuk, másrészt fizetés nélkül nem tudja tovább vállalni a munkabeszüntetést. A felmondása napján, pénteken beszéltünk vele, éppen mikor kijött az igazgató irodájából. Nagyon zaklatott volt, elérzékenyülve mondta, hogy a Kispesti Deák Ferenc Gimnázium volt az első munkahelye, 2000-ben kezdett el ott tanítani, egyetlen állásinterjún volt életében. „Most nyilván le kell majd zárnom ezt az időszakot, az lenne a furcsa, ha ez könnyű lenne.”

Pesszimistának nem érzi magát, szerinte mióta tartanak a pedagógustiltakozások, több hullámvölgy is volt már, amiket a felívelő szakaszok követtek. Ezért el tudja képzelni, hogy lesznek még felívelő szakaszok, és még azoknak is eljön az idejük, akik eddig alig emelték fel a szavukat. Ő azt tapasztalja, hogy a többség nagyon hasonlóan detektálja a problémákat, csak nem mindenki reagál aktívan ezekre.

Szerinte a felmondásaik is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy végre megakadjon a rendszer. „Kis pont vagyok ahhoz, hogy ennek a pontos hatását felmérjem, de a lemondás is egyfajta tiltakozás..” A jövőben szeretné az aktivista tevékenységét folytatni, fontosnak tartja a tanárok közti együttműködés erősítését. Arra egy ideig nem lát esélyt, hogy visszatérjen a közoktatásba, mert szerinte sehol sem fogadnák tárt karokkal, és a 15 tanár kirúgásával is kezdeni kell valamit.

„Ha nekik nincs lehetőségük visszafordulni, akkor én sem tudom magamnak ezt a luxust megengedni.”

Chikán Katalin: Az év végén tömeges felmondás lesz

Chikán Katalin volt az utolsó, aki a négy tanár közül felmondott. Ő a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnáziumban tanított három évig matematikát és angolt. Úgy látja, hogy a felmondás nem egy akció, hanem a következménye annak, ami most zajlik. A döntéséig vezető utat így foglalta össze: az elején sztrájkoltunk, azt kiüresítették, aztán egy-egy napon polgári engedetlenséget vállaltunk, több embert kirúgtak. Aztán határozatlan idejű polgári engedetlenségbe kezdtünk, erre módosították a tanárok kirúgásának határidejét egy rendelettel. Most már eljutott odáig, hogy a tömeges felmondásban hisz. Ő sem tartotta meg december 1-je óta egy óráját sem. A 80 fős tantestületből ketten voltak, akik egyáltalán nem dolgoztak. Kollégáját, Szabó Mártont a próbaideje alatt, azonnali hatállyal, indoklás nélkül tavaly év végén rúgták ki. Szabó Márton, nyugdíjas matematikatanárral ebben a cikkben beszélgettünk bővebben.

Chikán Katalint elkeseríti, hogy a kollégáik nem álltak melléjük a polgári engedetlenségben.

A problémák alapjának gondolja azt, hogy a tanárok egy része nem vállal szolidaritást a munkabeszüntetésbe kezdő kollégáikkal.

Szerinte igaz, mindenkinek megvan az egyéni története, amit meg lehet érteni, de „még mindig nem elég rossz, ezt is el lehet viselni?” – tette fel a kérdést.

A legtöbb kollégája megköszönte, hogy a nevükben is, értük is csinálja. Néhány kollégája viszont nem volt ilyen támogató, ők inkább azt kérdezték, mikor rúgják már ki, mert a helyettesítéseket nem fizették ki nekik. Szerinte most a „mélyben forr valami”, mert sok tanár szemében azt látja, hogy ezt az évet még végigcsinálja, de az év végén tömeges felmondás lesz.

Azt mondta, nem tudja, hogy van-e értelme még ezeknek a kiállásoknak, de az emberekben tartja a lelket, ha látják, hogy van valamilyen megmozdulás. Később ő is nagyon szeretne visszatérni a közoktatásba, de ehhez változásokra van szükség.