Mi a baj a CSI-hatással, és ki volt a heilbronni fantom?

“Bűnös vagy ártatlan? Igazságügyi genetikus szakértői vélemények relevanciája a védelem számára” – ezzel a címmel jelent meg cikke márciusban a Belügyi Szemlében. Mennyire számít ez forró témának jogász körökben? Mennyire népszerű, illetve mennyire forró olyan értelemben, hogy adott esetben ellenérzéseket vált ki a szakma egyes képviselőiből? Mennyire lehet valakinek a tyúkszemére lépni vele?

Magyarországon nem forró téma, mivel a jogirodalom nem foglalkozik sem a DNS-kontamináció, sem a DNS-transzfer jelenségével. Ha külföldi konferenciaelőadásokat nézek, ott külön szekciókat szoktak ezeknek a témáknak szentelni, bőséges ezeknek a kérdéseknek a szakirodalma is. Ehhez képest magyarul nem volt hozzáférhető egyetlen egy olyan friss szakcikk sem, ami ezeket a jelenségeket elmagyarázná egy jogász számára. Ennek megfelelően sem a bíróságokon, sem úgy általánosságban az igazságszolgáltatásban és a jogi szakirodalomban ez nem tud forró téma lenni. Nincsenek meg az előfeltételek: a téma nem éri el az ingerküszöböt.

Mi lehet az oka annak, hogy van egy ilyen erős különbség a nemzetközi színtér és Magyarország között?

Az az oka, hogy külföldön sokkal több forenzikus genetikai témájú alapkutatás folyik, és élénk a diskurzus a természettudósok és a jogászok között. Nálunk az egyetlen intézet, amelyik ténylegesen végez bűnügyi célú DNS-vizsgálatokat, a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ (NSZKK). Az Intézet alapvetően leterhelt azzal a munkával, amit nekik jogszabály szerint el kell végezniük. Nemcsak magukat a vizsgálatokat végzi az Intézet, de ellátja a bűnügyi és rendészeti célú DNS-profil nyilvántartás adatfeldolgozó és adatkezelői feladatait is. Ebből kifolyólag nincs Magyarországon olyan kiterjedt hiteles kutatás, ami a genetikai szakvéleményekkel összefüggő aktuális tudományos kérdésekre fel tudná hívni a figyelmet. Külföldön meg ezek folynak, leginkább egyébként Hollandiában és Németországban, ahol tényleg nagyon mélyen foglalkoznak ezekkel a genetikai szakvéleményekkel összefüggő jelenségekkel, és nem csak a genetika vizsgálatok erősségeit, de a korlátait is vizsgálják. Ebből fakadóan a szakértői szakma és a jogász társadalom egyaránt intenzíven foglalkozik a témával.

Pedig ha jól emlékszem a szakcikkből, 1992-ben kezdtek el nálunk büntetőügyekben genetikai szakvéleményeket készíteni. Harminc éve már.

Igen. A történelemben az első törvényszéki genetikai vizsgálatot a nyolcvanas évek végén végezték Nagy-Britanniában, Magyarországon pedig valóban a kilencvenes évek elején kezdődtek meg. Önmagában persze az, hogy ilyen régóta végzik ezeket a vizsgálatokat, nem jelenti azt, hogy mára a módszer tévedhetetlenné vált volna.

Sőt. Az elmúlt öt-hat-hét évben azok a hangok erősödtek fel a nemzetközi szakirodalomban, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy mivel annyira érzékeny a módszer, az eredmények interpretálása során nagyon nagy a hibalehetőség. Tehát míg a kétezres évek elején, 2010-ig mindenki nagyon hitt a DNS-szakvéleményeknek, most már egyre több az olyan hang, aki azt mondja, hogy nagyon oda kell rá figyelni, mert azzal, hogy a DNS nagyon könnyen transzferálható, és a minta nagyon könnyen szennyeződik, a hibalehetőség is jelentős. A szakértőknek nagyon oda kell figyelniük, hogy milyen következtetésre jutnak egy-egy mintából.

A cikkben leírt egy érdekes példát erre, a heilbronni fantom történetét. Elmesélné?

A 90-es években felmerült Németországban egy sorozat-bűnelkövetőnek a jelenléte. Harminc-negyven különböző bűncselekménynek a helyszínén találták meg egy nőnek a DNS-ét.

Milyen bűncselekmények voltak ezek?

Volt emberölés, de volt kábítószerrel visszaélés, kocsifeltörés – szinte minden. A nő a “heilbronni fantom” nevet akkor kapta, amikor Heilbronnban történt egy emberölés, és ott is megtalálták a DNS-ét. Akkor létrehoztak egy külön nyomozócsoportot, akiknek csak az volt a feladatuk, hogy kézre kerítsék ezt a mindenki szemében gyűlöletes bűnelkövetőt. Pár évvel később, amikor egy újabb erőszakos bűncselekmény történt, felmerült a nyomozókban, hogy azért az már mégsem lehet, hogy mindig ugyanannak a nőnek a DNS-e legyen a helyszínen. Ráadásul nemcsak Németországban, hanem a környező országokban is voltak olyan bűncselekmények, ahol ez a DNS előfordult.

A végén kiderült, hogy a mintavevő pálcikák voltak DNS-sel kontaminálódva. Az a DNS, amit a közel negyven bűncselekmény elkövetőjének DNS-ének hittek, a mintavevő pálcákat gyártó üzemben dolgozó egyik lengyel munkásnőnek a DNS-e volt, akinek semmi köze nem volt a bűncselekményekhez.

Magyarországon is volt arra példa, hogy kiderült volna, a biztosnak hitt DNS-bizonyíték mégsem volt annyira biztos?

Hivatalos információm nekem ilyen ügyről nincs. Amit ítéletek átvizsgálásából tudok mondani, az az, hogy a bíróságok döntő többségben nem kérdőjelezik meg a DNS-bizonyítékot.

A közvéleményben is az van benne, talán még erősebben, mint a bírákban, hogy a DNS tévedhetetlen.

Igen. Ez alapvetően a médiának és a különböző bűnügyi sorozatoknak a következménye. CSI-effektnek, vagy CSI-hatásnak is szoktuk ezt nevezni. Hajlamosak a nézők, a laikusok elhinni, hogy a valóságban is úgy működik minden, mint a népszerű helyszínelős sorozatokban: találnak egy mintát a helyszínen, azt beviszik a laborba, és másfél órán belül névvel, lakcímmel kidobja a gép az elkövetőt. És ha valamilyen oknál fogva mégsem ő lenne az elkövető, az mindig vagy a nyomozó, vagy a szakértő visszaélésén múlik. Magyarországon nincs meg a kultúrája azoknak a tudományos ismeretterjesztő műsoroknak, amelyek a kriminalisztikáról laikusokhoz szólnak. Az angolszász államokban – nyilván abból fakadóan, hogy ott van esküdtbíráskodás – hangsúlyosabb, hogy a lakosság általánosságban képben legyen a kriminalisztikai módszereket illetően, mert hátha odakerülnek, hogy esküdtként részt kell venniük egy ügyben. Talán jobban is érdekli őket a téma, mint a hazai közvéleményt.

Miért is tévhit a tévedhetetlenség? Mik a legnagyobb buktatók, mik azok a dolgok, amelyek miatt nem a 100 százalékos igazságot kell várni egy DNS-szakvéleménytől?

A legfontosabb ok az, hogy a DNS-vizsgálatnak az eredményét is ember értékeli. Ez nem egy egyszerű analitikai vizsgálat, hanem nagyon bonyolult következtetés-levonás van a végén. Mint ahogy mindenhol, itt is tévedhet a szakértő. Aztán ott van a szennyeződés, a kontamináció, ami a minta felderítésére, biztosítása, csomagolása közben, nem megfelelő kezelés folytán keletkezik. A harmadik ok pedig magának a DNS-nek a tulajdonságaiból fakad, abból, hogy nagyon könnyen kerül át egyik helyről a másikra.

Egyáltalán nem biztos az, hogy ha egy helyszínen megtalálják valakinek a DNS-ét, akkor ő ott járt.

Lehet, hogy közvetetten került oda, akár sokszoros transzferrel vitték oda az ő DNS-ét. Ez fordítva is igaz, attól, hogy a helyszínen nem találják meg valakinek a DNS-ét, nem jelenti azt, hogy nem járt ott.

Mondana néhány példát arra, hogy hogy kerülhet valakinek a DNS-e egy helyszínre úgy, hogy nem járt ott?

Nagyon egyszerű: megfog egy tárgyat, amit utána más is megfog. Egy bevásárlókocsit, egy kapaszkodót a metrón, a buszon. Egy kilincset. Csináltak néhány évvel ezelőtt egy olyan kísérletet, ahol négy civil személyt leültettek egy teljesen steril asztalhoz. Kaptak egy-egy üvegpoharat és egy közös kancsót. Húsz percig kellett beszélgetniük, és utána megnézték, hogy kinek a DNS-e hova került. Az lett a végeredmény, hogy a kancsón mindenkié ott volt, de egyébként mindenkinek a kezén, az üvegpoharán és az asztalon is olyan embereknek a DNS-e is ott volt, akik egyáltalán nem tartózkodtak a helyszínen. A testfelületünkön, a tárgyainkon igenis megtalálhatóak olyan DNS-ek, amiket mi valahol a környezetünkből felszedtünk, és átvittünk egyik helyről a másikra.

Beszéljünk a felsorolt hibalehetőségek közül azokról, amelyek a bizonyítékok kezelésével kapcsolatosak. Arról, hogy hogyan helyszínelnek, hogyan gyűjtik be, hogyan tárolják azokat a bizonyítékokat. Ezek a dolgok mennyire működnek jó színvonalon Magyarországon? Milyen gyakran derül ki, hogy gond volt?

Én sajnos olyan vizsgálatról vagy hivatalos tájékoztatásról, ami ezzel kapcsolatos, nem tudok. Az hasznos újítás, hogy idén január elsejétől létezik az úgynevezett eliminációs adatbázis. A bűnügyi nyilvántartás egyik alegysége lett. A helyszínen megforduló technikusoknak és nyomozóknak a DNS-ét be lehet küldeni ide önkéntes alapon abból a célból, hogy ha felmerül a kontamináció lehetősége, kiszűrjék, kizárják őket a lehetséges elkövetők közül.

Ennek nyilván az volt az oka, hogy szembesültek azzal, hogy sok esetben megtalálható volt a bűnjeleken a helyszínen dolgozó szakembereknek a DNS-e.

Ha már szóba jött a bűnügyi nyilvántartás: azt lehet tudni, hogy nagyjából hány bűnelkövetőnek a DNS-e van benne jelenleg a magyar nyilvántartásban?

Erről csak az adatkezelő, az NSZKK tudna információt adni.

Meglepett, amit a cikkében olvastam arról, hogy évente milyen sok ügyben rögzítenek DNS-t, hogy ezres nagyságrendről van szó.

Azt hozzá kell tenni, hogy nem mindegyik minta kerül megvizsgálásra. Működik egy kvótarendszer, aminek az a lényege, hogy az NSZKK kapacitásaihoz szabják a kirendelő hatóságok a vizsgálati igényeiket. Nyilván ennek költséghatékonysági okai is vannak. Vannak természetesen olyan ügyek is, ahol nincs egyáltalán szükség arra, hogy genetikai vizsgálat is történjen. Ha már minden egyéb bizonyíték rendelkezésre áll ahhoz, hogy valakinek a bűnösségéről döntsenek, akkor teljesen felesleges. (Nem mondom azt, hogy nem történik meg olykor mégis akár tettenérés esetén is, vagy más olyan esetben, amikor nincsen kérdőjel.) Illetve ugye az is lehetséges, hogy a helyszínen több mintát is begyűjtenek, azok közül azt kell beküldeni genetikai vizsgálatra, amiről a legnagyobb valószínűséggel az elkövetőnek a DNS lesz kimutatható.

Tehát mondjuk azt, ami a gyilkos fegyveren volt?

Például. Vagy a sértett testén megtalálható, a köröm alatti mintákat. Vagy a cselekmény jellegétől függően lehet kötél vagy ragasztószalag: ezeken nyilván sokkal nagyobb esély van olyan DNS-t azonosítani, ami összefüggésbe hozható az elkövetővel.

Egyáltalán milyen típusú bűncselekményeknél szoktak itthon DNS-bizonyítékot rögzíteni? Csak a legsúlyosabbaknál, emberölésnél, szexuális erőszaknál, vagy ennél kisebb súlyúaknál is?

Rablásnál is, és általánosságban a súlyosabb cselekményeknél. Amikor egy helyszínre kiérkeznek, akkor ott minden potenciális bizonyítékot be kell gyűjteni. Aztán van úgy, hogy a későbbiek során az a döntés születik, hogy nem küldik el a rögzített mintákat genetikai vizsgálatra.

A kvóták nagyságrendjéről lehet valamit tudni? Évente hány vizsgálatra van kapacitás megyénként?

Ez belső anyag, nem nyilvános, nincs tudomásom ezekről a számokról.

Ha konkrét összeget nem is lehet mondani, mégis, körülbelül milyen költségvonzata van egy DNS-vizsgálatnak?

Százezres nagyságrendről van szó mintánként. Sokkal olcsóbb, mint régen. Ezek a módszerek egyre olcsóbbak.

Egyre olcsóbbak, és egyre fejlettebbek is, nem?

Egyre érzékenyebbek. Meg hát nyilván a tudásanyag is, ami a DNS-re vonatkozik, az is egyre több.

Beszélt arról, hogy a szakértő is tévedhet. A cikke azzal is foglalkozik, hogy ha ilyen hiba történik, mennyire adott a lehetőség arra, hogy kijavítsák. Mi a gond itt?

A gond az az, hogy bár a vonatkozó kormányrendelet lehetőséget ad arra, hogy az NSZKK-n kívül az orvostudományi egyetemek mellett működő orvostani intézetek genetikai laboratóriumai is csináljanak forenzikus genetikai vizsgálatokat, gyakorlatilag ténylegesen nincs ilyen joguk, mivel további jogszabályi feltételeket kellene teljesíteniük, amiket nem tudnak anyagi források hiánya miatt. Tehát holt betű gyakorlatilag ilyen szempontból a kormányrendelet szövege. Ami ahhoz vezet, hogy minden ügyben, ahol forenzikus genetikai vizsgálatra kerül sor, csak az NSZKK jár el. Hogy ha valamilyen kérdőjel merülne fel a szakvéleménnyel összefüggésben, akár a mintakezelés, akár az eredmények értékelése kapcsán, akkor a bíróságnak nincsen lehetősége egy másik független fórumot megkérni arra, hogy újonnan végezze el a vizsgálatot. És a védelemnek sincs arra lehetősége, hogy ha magánszakértőként szeretne egy genetikus szakértőt bevonni, akkor ezt megtegye.

Nagyjából úgy kell akkor elképzelni, hogy ha van is új vizsgálat, akkor egy olyan szakértőnek kell adott esetben felülbírálni a kollégájának a munkáját, aki egy irodával arrébb ül?

Azt tudni kell, hogy ha szakértői intézményt rendel ki a bíróság, akkor az intézetet rendeli ki, tehát az intézet lesz a szakértő. Na most innentől kezdve, hogy az intézet adta a szakértői véleményt, teljesen irreleváns, hogy nem konkrétan ugyanaz a személy fogja megcsinálni az ismételt vizsgálatot, mert az intézet, mint olyan ugyanaz a szakértő lesz. Pozitív változás lenne, ha – ahogy azt a rendelet megengedi – ténylegesen lehetne ilyen vizsgálatokat végezni azokban az egyetemi laboratóriumokban is, ahol megvannak a megfelelő szakismeretekkel rendelkező szakemberek és a megfelelő laboratóriumi háttér.

Nem az a probléma, hogy az NSZKK által adott szakvéleményekkel bizonyítottan valami gond lenne, vagy hogy sorra derülnének ki olyan ügyek, ahol felmerül, hogy esetleg kontamináció vagy téves értelmezés történt. Hangsúlyozom, hogy az esetek többségében semmi nem indokolja, hogy a szakvéleményben foglaltakat vitassuk, vagy megkérdőjelezzük annak helyességét.

Hanem az a probléma, hogy szinte nem is akar az igazságszolgáltatás tudomást venni arról, hogy esetleg lehet hiba a szakvéleményben. A bizalom növelését biztos, hogy szolgálná az, ha több független intézet is szabadon végezhetne ilyen vizsgálatot. Ez növelné a vizsgálatokba vetett hitet és közvetetten azokba az ítéletekbe vetett hitet is, amelyek ezeken a szakértői véleményeken alapulnak.

Magyarországon mintha nem lenne arra nyitott az igazságszolgáltatás, hogy beismerje annak a lehetőségét: lehet, hogy téves ítélet születik.

A másik probléma, amivel a cikkben foglalkoztam, az a perújításnak a lehetősége. Az Amerikából indult Innocence Project kapcsán Európában is vannak olyan hálózatok, amelyek az igazságszolgáltatáson belül nyitottak arra, hogy lezárt ügyeket vizsgáljanak. Döntően olyan ügyekről van szó, ahol eleve nem volt genetikai szakvélemény, mert abban az időben még nem volt erre lehetőség, vagy valami más oknál fogva nem tudták elvégezni a vizsgálatot. Magyarországon viszont a büntetőeljárási törvény, illetve ez az állapot, hogy csak egy szakértői intézet csinál ilyen vizsgálatokat, olyan helyzetet szül, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy egy jogerősen lezárt ügyben új genetikai szakvéleményre alapozva lehessen valakinek az ártatlanságát bebizonyítani.

Tehát aki úgy ül börtönben Magyarországon, hogy elítélték egy olyan bűncselekményért, amit nem ő követett el, és meg van egyébként győződve arról, hogy DNS-sel be lehetne bizonyítani az ártatlanságát, ő most teljesen tehetetlen?

Ha volt DNS-vizsgálat az ügyében, akkor abból fakadóan nem fog tudni új vizsgálatot kérni, hogy ugyanannak az intézetnek kellene elvégeznie azt, amelynek a véleményével kapcsolatban arra hivatkozik, hogy hibás volt. De egyébként a büntetőeljárási törvény a jelenlegi formájában eleve kizárja, hogy magánszakértői vélemény legyen a perújításnak az alapja.

Akkor lehetne esélye, ha úgy ítélték el, hogy nem volt genetikai bizonyíték, és a védője egy olyan perújítási indítványt tud megfogalmazni, amelyben valószínűsíti, hogy bizonyos bűnjeleknek az ismételt vizsgálatával ki lehet őt zárni az elkövetők köréből. Ekkor perújítási nyomozás keretében beszerezhető kirendelt szakértői vélemény.

A probléma az, hogy ha jogerősen lezárult ügyről van szó, akkor azokat a bűncselekmény kapcsán lefoglalt dolgokat, amiknek nincs értéke, meg fogják semmisíteni. Ez lefedi azokat a tárgyakat is, amelyeken olyan DNS lehet, amely az elkövetőt tisztázhatná a cselekmény alól.

Nincs egy olyan bűnjelraktár, ahol a jogerősen elítélteknek az ügyeiben lefoglalt bizonyítékokat őriznék, hogy azokat adott esetben újra lehetne vizsgálni.

Nemrég írtunk a Telexen egy híres amerikai ügyről, a West Memphis-i hármak esetéről, ahol egy 1993-as, hármas gyerekgyilkosság ügyében most elérte az egyik, annak idején jogerősen elítélt, de ártatlanságát hangoztató férfi, Damien Echols, hogy újra teszteljék a régi bizonyítékokat az új, fejlettebb DNS-technológia segítségével. Ott ennyi idő után is megvoltak a bizonyítékok.

Nálunk, ha valakit jogerősen elítélnek, nemcsak az összes bűnjelet, hanem konkrétan a DNS-t mintát is megsemmisíteni rendelik. Az adatbázisban az a genetikai profil fog maradni, amit az adott minta alapján fölvittek. De ha az a minta kontaminált volt, vagy tévesen lett értelmezve, akkor később nem lehet majd bebizonyítani. Azt azért hozzá kell tenni, hogy az angolszász hozzáállás a téves elítéléshez nagyban kapcsolódik ahhoz, hogy ott sok esetben esküdtszék, tehát laikus bíráskodás van.

Ettől függetlenül én nem gondolom, hogy nálunk kevesebb hiba vagy hibalehetőség lenne, mert a bíró itt is ember, és a szakkérdések tekintetében ugyanúgy laikus, mint az amerikai esküdt. Én hiányolom azt a nyitottságot a rendszerből, ami egyáltalán kíváncsi lenne arra, hogy a jogerősen elítéltek esetében tényleg mindig az elkövetőt kapták-e el. Mert ugye ennek nemcsak az a kockázata, hogy valakit ártatlanul elítélnek, hanem az is, hogy ha nem kapják el a bűnelkövetőt, akkor a későbbiekben még esetleg újabb és újabb bűncselekményeket fog elkövetni. Márpedig a büntető hatalomnak az a kötelessége, hogy a társadalmat ettől megvédje. Ha ebben a kérdésben ilyen prűdek vagyunk, mindenki úgy áll hozzá, hogy úgysincs hiba, azzal nem használunk az igazságszolgáltatási funkciónak.

Van a szakmában olyan kör, ami törekszik arra, hogy ezen a téren legyen változás, létrejöhessen nálunk is olyasmi, mint az Innocence Project?

Vannak nagynevű professzorok, kutatók, akik szorgalmazzák egy hasonló kezdeményezésnek a létrejöttét. De mivel ennek most jogszabályi akadálya van, ezért ezek inkább csak tervek, én nem tudok róla, hogy a megvalósításukért bárki is konkrét lépést tett volna.

A doktori értekezését az igazságügyi szakértői vélemények hiteltérdemlőségéről írta. Pár éve a Rezesova-ügy után eléggé benne volt a közbeszédben ez a téma, hogy milyen gondok lehetnek a szakvéleményekkel, kételkedés kezdődött, aztán jött egy reform. Ez a disszertáció ugye már a reform után született, és azt hozta ki, hogy a reform ellenére maradtak súlyos problémák a rendszerben. Teljesen elültek a hullámok ez ügyben? Állandósult az új állapot?

Igen, olyannyira, hogy a 2016-os szakértői törvény preambulumából idén januárban kikerült az a magyarázat, hogy miért is volt szükség a törvény megalkotására. Az eredeti szövegben az volt, hogy a szakértőkkel szembeni közbizalom meggyengült. És most ezt kivették azzal az indoklással, hogy már semmit nem mond, ,,a közbizalom helyreállt”.

Volt egy kúriai joggyakorlat-elemző csoport, amely a 2014-es összefoglaló véleményében összegyűjtötte azokat a pontokat, amelyek a szakértői működésben reformra szorultak. Ha összevetjük ezzel azt a helyzetet, ami ma van, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy érdemi változás nem történt. Átalakították a szakértői kamarai rendszert, ez egy látványos változás, illetve a polgári perrendtartási és a büntetőeljárási törvény megváltoztatásával sikerült elérni a magánszakértői vélemények számának a masszív csökkentését. De ezen túlmenően lényegi változás a rendszerben nem történt.

Én azt gondolom, hogy egy újabb Rezesova-ügy kódolva van a rendszerben, és bármikor megtörténhet.

Hangsúlyozom, ez a saját szakmai véleményem.

Mi vonzotta jogászként a genetika és a szakértők felé?

Kezdő jogászként kerültem kapcsolatba igazságügyi szakvéleményekkel. Amikor a PhD tanulmányaimat megkezdtem, akkor beleástam magam a témába, és észrevettem, hogy Magyarországon a ‘80-as évek óta, mióta Erdei Árpád professzor megírta a Tény és jog a szakvéleményben című könyvét, igazából nem is született monográfia, ami azzal foglalkozott volna, hogy hogyan kell kinéznie egy minőségi szakvéleménynek, mi kell ahhoz, hogy azt hitelt érdemlőnek, megalapozottnak fogadjuk el. Úgyhogy az lett a cél, hogy ezeket a definíciókat megalkossam. Ezt megpróbáltam 2018-ban a disszertációmban, 2020-ban pedig egy monográfiában.

A genetika 2018 óta szippantott be teljesen – és nemcsak a kriminalisztikai megfontolásai. Egy olyan hobbi lett, amivel szakmailag is tudok foglalkozni. Az oktatásba is próbálom belecsempészni, hogy ne maradjon meg az a tévhit a genetikai szakvéleményekkel kapcsolatban, hogy minden úgy működik, mint a bűnügyi sorozatokban. Illetve próbálom feltárni azt is, hogy milyen más lehetőségek vannak amúgy a genetikai vizsgálatokban, vagy éppen milyen kockázataik vannak, akár a hobbi célú genetikai vizsgálatoknak. Ugye most ezek nagyon elterjedtek a családfakutatással.

Azokra a cégekre gondol, amik azzal foglalkoznak, hogy küldjön be az ember DNS-mintát, és ők megmondják, milyen felmenőktől származik?

Igen.

Milyen kockázatokkal kell számolni?

Ezek a cégek döntően Amerikában és Izraelben működnek. Bár kiterjed rájuk a GDPR hatálya, nem ellenőrizhető, hogy betartják-e. Amerikában egyébként nyíltan vizsgálják büntetőeljárásokban ezeknek a publikus adatbázisoknak az adattartalmát.

Szoktak is lenni ilyen bűnügyi hírek Amerikából, hogy régi bűnügyi rejtélyeket sikerült megoldani így.

Igen. Aki most Európából oda beküldi a mintáját, nem tudja, hogy ott milyen kutatásokat végeznek, mire használják fel, úgyhogy ennek nagyon nagy az adatvédelmi kockázata. Mindig azt a példát szoktam mondani, hogy

ma már az teljesen hétköznapi, ha a Facebookra valaki az újszülött babájáról nem tesz fel képet, mert óvja a személyiségi jogait, de nem egyszer találkoztam már olyannal, hogy ugyanaz a személy, aki a babájának a fotóját kitakarta, büszkén számolt be arról, hogy beküldött egy ilyen genetikai tesztre DNS-mintát, és megállapították, hogy mondjuk 7 százalékban olasz származású.

Ezzel kapcsolatban nincsenek aggályai, holott a genetikai információnál speciálisabb szerintem nincs, hiszen az nemcsak az adott személyre, hanem még a vérrokonaira vonatkozóan is információkat árul el. Ráadásul rendkívül szenzitív információkat: betegségre vagy annak kockázatára, de akár erőszakos magatartásra való hajlamra utaló információkat, stb. Nyilván ezeket nem lehet még bizonyítani, mert túl keveset tudunk, de Amerikában illetve Nagy-Britanniában már kijöttek olyan tanulmányok, amelyek azt vizsgálták, hogy magánbiztosítók például negatívan diszkriminálják azokat az embereket, akik már végeztettek el ilyen vizsgálatot, egyszerűen azért, mert azoknak az adataihoz már nyilvánvalóan hozzáférnek, és megnézik, még mielőtt biztosítást kötnének velük. És ha látják, hogy ott van valami betegségnek a kockázata, akkor nem szeretnek velük szerződést kötni.

Az egyik kedvenc amerikai bűnügyi podcastom a Murder Squad. Ők konkrétan buzdítják a hallgatóságukat arra, hogy adjanak DNS-mintát, mert így segíthetnek megoldani régi ügyeket. Van ennek egy társadalmi haszna.

Ez vitathatatlan. Csak meg kellene hozzá teremteni a kereteket. Egy orvostudományi kutatásnak a világon a legtöbb helyen nagyon szigorú szabályai vannak a tájékozott beleegyezéstől kezdve a különböző adatbiztonsági lépésekig. Ha ez adott lenne, akkor azt lehetne mondani, hogy mindenkit buzdítani is kell, hogy adjon mintát, mert a kutatásokat így segíti. De ezek a keretek még nincsenek meg. Ráadásul azért ne felejtsük el, hogy Amerikában és Kínában a humán génszerkesztés már realitás. Ha előre nem ismert lehetséges mutációkat vagy akár evolúciós következményeket is magában rejtő kutatásokat csinálnak mindenféle ellenőrzés nélkül, akkor azért abban a világban én még óva intenék mindenkit attól, hogy mintát küldjön nem megfelelően felügyelet kutatásokhoz és mindenféle kontroll nélkül hozzáférhetővé tegye a genetikai adatait.