„Hajnalban körbe mentem a szállón, hogy megnézzem, minden rendben van-e a menekültekkel, és ott volt az a rengeteg gyerek, pici babák is. Aludtak így kifeküdve. És beugrott, hogy basszus, ez akár lehetne az én gyerekem is, ő is ugyanilyen pózban aludt. Óriási bizonytalanság és szorongás tört rám.”
Ezt Földényi Roland mesélte nekünk, aki szociális munkásként dolgozik a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) egyik hajléktalanszállóján, de az orosz-ukrán háború kitörése óta menekültekkel foglalkozik. Ebből a rövid leírásból is látszik, hogy még azokat a szakembereket is meg tudja rázni a háború elől menekülők sorsa, akik munkájukból fakadóan sokféle arcát látták már az emberi lét nyomorúságainak.
A háború kezdete óta több tízezer ember érkezett Ukrajnából Budapestre, és bár többségük szinte azonnal utazott is tovább Nyugat-Európa felé, voltak, akik átmenetileg a fővárosban maradtak. Nincs pénzük, nincsenek kapcsolataik, nem beszélnek idegennyelveket, egyszóval nem tudják, hogyan tovább. Egy részük a fővárosban működő hajléktalanellátó intézményekben kötött ki, azon belül is a BMSZKI-nál, ami Budapest legnagyobb szociális szervezete a maga több tucat intézményével. Ezek között vannak éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások, munkásszállók, nappali melegedők és családok átmeneti otthona is. A BMSZKI két helyszínen, a IX. kerületi Gyáli úti és a X. kerületi Bánya utcai szállón alakított ki férőhelyeket a menekültek számára, közel 200-at összesen. A fővárosi önkormányzat adatai szerint március közepéig körülbelül 2000 menekültnek segítettek szállással és/vagy étkeztetéssel.
Villámgyorsan tudnak bajba jutott embereken segíteni
De miért pont a hajléktalanellátásra épült rá a menekültek ellátása? A BMSZKI tudott a leggyorsabban reagálni a kibontakozó válsághelyzetre, nekik voltak olyan intézményeik, ahol rövid idő alatt nagy számban tudnak elszállásolni embereket, mondta Rész Levente, a BMSZKI Gyáli úti szállójának szakmai vezetője. Naponta körülbelül 3 ezer ember szokott megfordulni a BMSZI különböző intézményeiben, az infrastruktúra tehát adott volt a feladathoz. Egyébként is nagy tapasztalatuk van abban, hogyan kell villámgyorsan bajba jutott embereken segíteni, tette hozzá.
A hajléktalanok és az ukrajnai menekültek léthelyzete sem annyira különböző, mint ahogyan elsőre gondolnánk. (Főleg, ha elvonatkoztatunk attól a hamis képtől, ami a társadalomban él a hajléktalanokról.) Nagyon hasonló problémákkal küzdenek, ugyanúgy bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot élnek meg. Emiatt nem is jelentett akkora váltást a szociális munkásoknak, hogy a hajléktalanok után menekültekkel dolgozzanak. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy hirtelen rengeteg gyerek érkezett hozzájuk, amire nem voltak felkészülve, hiszen ők alapvetően felnőtt hajléktalan emberekkel dolgoztak addig, mondta Ekker Éva, a BMSZKI Kőbányai úti éjjeli menedékhelyének vezetője. Rövid idő alatt kellett pelenkákat, gyerekruhákat, tápszereket és gyógyszereket beszerezniük. Három mindenórás kismamájuk is van, az egyikük ráadásul kiskorú és Magyarországon látta először orvos. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd menekültekkel fog dolgozni. Utoljára akkor találkozott menekültekkel, amikor a főiskola alatt szakmai gyakorlaton volt a bicskei menekülttáborban, de ez is legalább már húsz éve volt.
A BMSZKI-hoz jellemzően 10-20 fős, több generációs kárpátaljai magyar és magyar ajkú roma családok érkeznek, és most már az is látszik, hogy többségük Magyarországon várná ki a háború végét. A Gyáli úti hajléktalanszállón már két nappal a háború kitörése után fogadtak menekülteket. A hajléktalanokkal együtt 350 embert látnak el, jelenleg körülbelül 80-100 ukrajnai menekült tartózkodik náluk. Ők azok, akik úgymond bennragadtak, akik nem is mentek tovább, de a hosszú távú elhelyezésük sem megoldott. Sokan már hetek óta élnek a Gyáli úton.
Ezeknek a családoknak sokkal több segítségre és támogatásra van szükségük az ügyeik intézéséhez, mint azoknak a jobb módú, nyelveket beszélő ukrán menekülteknek, akiket főleg az első hetekben lehetett látni a budapesti pályaudvarokon. „Számukra nem okozott gondot, hogy eljussanak mondjuk a Nyugati pályaudvarra. A nálunk lévő családoknak nincs helyismerete, még azoknak a férfiaknak sem, akik évek óta Budapesten dolgoznak. Sokan még életükben nem utaztak metrón vagy villamoson” – magyarázta Rész Levente. Eddig a fővárosi önkormányzat üdülőiben helyezték el a nagyobb létszámú családokat, összesen körülbelül 80 főt, de ezek a helyek is beteltek mostanra, a civilek által felajánlott lakások pedig nem alkalmasak a 8-10 tagú családok befogadására.
Magyarországon tudták meg, hogy feltörték az otthonukat
Rész levente szerint az lesz a menekült válság következő nagy kérdése, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik Magyarországon maradnak. Több ezren lehetnek így, március végéig például 7700-an kértek menedékes státuszt. Persze ez így is több ezer embert jelent, nem beszélve azokról, akik nem jelennek meg a statisztikában. A Gyáli úton megforduló kárpátaljai családok 90 százalékának a háború előtt is volt kapcsolata Magyarországgal, szinten mindenhol találni olyan férfit, aki a hazai építőiparban dolgozott vagy dolgozik most is.
„Ez egy eddig is velünk élő helyzet volt, csak a háború kitöréséig nem látszódott ennyire. Itt jön be a magyar társadalom felelőssége, hogy miként bánik azokkal az emberekkel, akiknek a munkájára egyébként régóta támaszkodik.”
Szociális munkásként nem csak az a feladatuk, hogy szálláshoz, munkalehetőséghez segítsék a menekülteket, intézzék az ügyeiket. A családok zöme nem közvetlenül a harcok elől menekült el, de az mégiscsak traumatizálta őket, hogy egyik napról a másikra összeomlott az addig életük és el kellett hagyniuk az otthonukat. Ekker Éva sokszor volt szemtanúja annak, hogy hisztérikus sírásba torkollottak azok a telefonbeszélgetések, amikor a családok felhívták az Ukrajnában maradt rokonokat. Nem egy olyan család van náluk is, ahol a férfiak már nem tudtak átjönni a határon, és bármikor behívhatják őket katonának. Többekkel történt meg az, hogy miután elhagyták Ukrajnát, feltörték az otthonukat és mindenüket elvitték. Ezek a történetek mind-mind azt mutatják, hogy nagy szükség lenne rá, hogy a menekültek mentálhigiénés támogatásával is foglalkozzanak, erre azonban már nem nagyon jut kapacitás.
Ekker Évát annak a családnak a története fogta meg legjobban, ahol az egyik kislány epilepsziás volt. Az anyuka annyira csak arra tudott gondolni, hogy menekülniük kell, hogy otthon felejtették a gyerek gyógyszereit. „Nem lehet ezt a munkát úgy csinálni, hogy közben bevonódok érzelmileg. Persze rossz, megvisel, de helyén kell tudni kezelni ezeket a helyzeteket – válaszolta Ekker Éva arra a kérdésre, hogy a hajléktalanellátásban eltöltött évek után mennyire viselik meg az ehhez hasonló beszámolók. Van egyfajta terápiás jellege is a menekültekkel végzett munkának, ők ezen keresztül tudják feldolgozni a háború borzalmait.
Először vették őket emberszámba
A Bánya utcai hajléktalanszállón 50-60 menekült lakik most, nagyrészt nők és gyerekek. Kárpátaljai magyar ajkú romák és ukrán romák Kijev környékéről. A kijevi családok csak ukránul és cigány nyelven beszélnek, többségük írni-olvasni sem tud. Érthető módon náluk ez a kommunikációs szakadék jelenti az egyik legnagyobb legnagyobb kihívást, amit nem könnyű kezelni a mindennapokban, hiába vannak tolmácsok, akiket fel tudnak hívni, mondta Földényi Roland.
Gyakran azért is érzik magukat eszköztelennek, mert még nincs egy kiforrott működési rendje a szállónak, nehéz felállítani szabályokat. A hajléktalanellátásban is találkoznak váratlan problémákkal, de a mostani a helyzetre ez hatványozottan igaz. „Ha van egy kialakult rendszer, könnyebb rögtönözni, de ha minden egy állandó rögtönzés, az tud fárasztó lenni” – tették hozzá. Az nem könnyíti meg a munkájukat, hogy teljesen kiszámíthatatlan, meddig maradnak náluk a családok. Egyiküknek sem dolgozott még menekültekkel, képesítésük sincs ehhez, de megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a menekültek biztonságban érezzék magukat és megfelelő ellátást kapjanak. Földényi Roland főleg szenvedélybetegekkel foglalkozott korábban, Sudár Zsolt pedig egy Pécs környéki szegregátumban dolgozott hátrányos helyzetű gyerekekkel.
Az apró-cseprő ügyek intézése mellett arra sem jut igazán idő és energia, hogy a szociális munka keretein belül mélyebben foglalkozzanak a menekültekkel, akár programokkal vagy egy segítő beszélgetéssel. Amire szintén lenne igény, mivel úgy érkeznek Magyarországra ezek az emberek, hogy nem tudják, mi vár rájuk, félnek, bizalmatlanok. Hallottak nagyon kemény történeteket is, az egyik kijevi családnak például azután bombázták le a házát, hogy elindultak Magyarország felé.
„Az elején nagyon sok ukránon láttuk azt, hogy félnek tőlünk, csapdát sejtenek. Volt egy húsz fő csapat, ők este érkeztek, és annyira megijedtek a környéktől, hogy elszaladtak.”
Földényi Roland és Sudár Zsolt szerint ez az élethelyzet nem is annyira különbözik attól, amit a hajléktalan emberek élnek meg: ők sem maguktól jönnek be a szállóra, hanem valamilyen nyomás hatására. A háború kitöréséig teljesen más élethelyzetben lévő és életkorú emberekkel dolgoztak. A Bánya utcai intézményben a hajléktalanellátásnak is egy nagyon speciális részével foglalkoznak. Itt tudják hosszabb távra elhelyezni az idős, beteg, gondozásra szoruló hajléktalan embereket. (A menekültek miatt őket más intézményekbe költöztették át.)
Az eredeti elképzelés az volt, hogy ezen a helyen is csak pár napot töltenek a családok, mielőtt tovább utaznának. Ez az elején még működött is, azonban a családok többsége most már több hete lakik a Bánya utcai szállón, nem nagyon tudják őket máshol elhelyezni. Itt is elsősorban a családok mérete okoz problémát, de az is igaz, hogy a romákat amúgy sem szívesen fogadják be magánemberek. Abban bíznak, hogy a BOK Sportcsarnokban kialakított központi tranzitváró megnyitásával javul majd a helyzet, és az állami szerveken keresztül találnak nekik megfelelő lakhatást.
Úgy látják, azért is ragadtak náluk a családok, mert azokhoz a körülményekhez képest, ahonnan jöttek, még egy hajléktalanszálló is jobb hely. Konkrét elképzelés, terv és pénz nélkül érkeztek Magyarországra, és a szálló egyfajta biztos pontot jelent számukra, emiatt nehezen mozdulnak. Több szempontból is halmozottan hátrányos helyzetű emberekről van tehát szó: roma származású menekültek, akik szegénységből jönnek. A magyar ajkú romák azt mondták nekik, hogy itt emberként bánnak velük, Ukrajnában soha nem beszéltek velük így. Földényi Rolandék szerint nem arról van szó, hogy most már a kiszolgáltatottabb, szegényebb emberek jönnének át Ukrajnából, hanem egyszerűen hozzájuk ezek a társadalmi csoportok jutnak el.
„Durva helyzetekből jönnek, de a mindennapi életük sem lehetett könnyű.”
