A Szilágyi Liliána-ügy margójára: a bántalmazott gyerekben tudatosítani kell, hogy ezt nem érdemli meg

December végén, D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorában és vele párhuzamosan egy Instagram-bejegyzésben állt ki a világ elé Szilágyi Liliána Európa-bajnoki ezüstérmes úszónő azzal az állítással, hogy bántalmazottként élt, kijelentve, hogy édesapja érzelmileg, fizikailag és szexuálisan bántalmazta őt. Szilágyi Liliána azt is mondta, hogy apja édesanyját is bántalmazta. Magáról azt állította: hat évvel ezelőtt odáig jutott, hogy egy izraeli családi nyaraláson öngyilkos akart lenni. Aztán 2016-ban eljött édesanyjával, míg húga, Gerda apjukkal maradt.

Szilágyi Liliána első nyilatkozata óta megszólalt az ügyvédként és gyerekúszóedzőként is dolgozó apja, Szilágyi Zoltán is. Ő az Origón közzétett levélben közölte, hogy lánya kijelentéseit büntetőeljárás követi majd, és azt is állította, hogy sem lányaikat, sem anyjukat nem bántalmazta sohasem, és szerinte az áll a támadás hátterében, hogy hat éve eldöntötte, nem támogatja őt tovább anyagilag.

Azóta eljutott az Origóhoz egy másik, Szilágyi Gerda által jegyzett nyilatkozat is. Ebben az áll, hogy Szilágyi Liliána hazugságokat állít apjukról, és kritizálta dr. Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnökének reakcióit is, ugyanis Wladár addigra elrendelte, hogy a vádak alapján a MÚSZ fegyelmi bizottsága és gyermekvédelmi bizottsága indítson vizsgálatot Szilágyi Zoltánnal szemben.

Amikor az a normális, hogy elcsattan egy pofon

A most 25 éves úszónő nyilatkozataiban azt mondta: 12 éves korában ébredt rá, hogy nem normális a családi életük. Az, hogy a felismerés egyáltalán eljött, már önmagában is szerencsés, ugyanis

a gyerekeknek sokáig az a mérvadó norma, amiben felnőnek. Ha abban épp a bántalmazó közeg a meghatározó, akkor az lesz számukra a normális, hogy időnként elcsattan egy-egy pofon.

„A kora gyerekkortól bántalmazott gyerekeket még nehezebb lehet kiszűrni, mint azokat, akiknél egyszer csak hirtelen megváltozik valami. Ahol egyszer csak elkezdődik a bántalmazás, ott a viselkedéses tünetek lehetnek árulkodóak, ugyanis a gyerekek erről még kevésbé beszélnek, mint a felnőttek. Akiket kora gyerekkortól bántalmaznak, azok masszívan áldozatként vagy bántalmazóként működhetnek” – magyarázta a Telexnek Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológus.

Mindenképpen alarmírozó tünetként kell értékelni, ha egy gyerek önsértést követ el, pusztítja magát, figyelemfelkeltőnek kell lennie, ha önértékelése, viselkedése, eredményei ugrásszerűen megváltoznak. Veszélyeztető faktor Polányi Viktória szerint, ha a gyerek családjában nincs olyan felnőtt, akivel ne lenne bántalmazó kapcsolatban, ugyanakkor a pszichológus úgy gondolja, ha nincs életet veszélyeztető helyzet, érdemes megfontolni, hogyan érdemes külsősként, távoli rokonként, ismerősként segíteni.

„A gyereket kiemelni a származási családjából messze vezető hullámokat gerjeszt, de annak a gyereknek ez örökre a terhe marad, neki ezzel az élménnyel, a családdal meg kell birkóznia. Arra buzdítanék mindenkit, hogy ha segítséget szeretne nyújtani, akkor azt ne »az én majd jobban tudnám csinálni«️ oltárán áldozva tegye, hanem azoknak a felnőtteknek próbáljon segíteni, akik még lehet, hogy a gyerekkel közvetlen kapcsolatban vannak, és jól tudnak működni.”

A bántalmazókat nem felmentve arra is felhívta a figyelmet Polányi Viktória, hogy szerinte sokszor a „bántalmazást elkövető is kutyaszorítóban van, és azért bántalmaz, mert nincs eszköztára”. Példaként egy gyerekét eszköztelenségében pofon vágó anyát említett. „Valaki nem egész életében áldozat, vagy annak születik, hanem készségek, képességek vannak. A bántalmazó is fejlődhet, hogy a saját impulzuskontroll-zavarát levetkőzze, és fejlessze magát, ha motivált – de ettől még az általa ejtett sebek nem gyógyulnak be, és ez sem jelent mentséget a korábbi tettekre.”

Tudatosítani kell a gyerekben, hogy ezt nem érdemli meg

A pszichológus szakértő szerint ha egy családi rendszerben probléma van, akkor az első és legfontosabb szabályként azt kell szem előtt tartani, hogy nem hibást, hanem megoldást kell kutatni a történetben. Konkrét bántalmazásnál nagyon fontos a gyerekben tudatosítani, hogy ő ezt nem érdemli meg, nincs olyan személy, aki megérdemli a folyamatos bántást.

„Segítsünk neki abban, hogy eltávolítsuk a traumájától, hogy ő nem azonos vele, ő nemcsak egy megvert gyerek lehet, hanem egy csodálatos gyerek.”

Szilágyi Liliána D. Tóth Krisztának azt mondta: volt, hogy apja napokig nem szólt hozzá, ha nem a megbeszéltek szerint versenyzett vagy kivitelezett valamit, de nem ez volt az egyetlen helyszín az életében, ahol lelki bántalmazást szenvedett el. Volt egy olyan edzője, mondta, aki hasonló eszközökkel élt: ha nem érte el a várt eredményt vagy teljesítményt, kikerült a kedvencek közül, azzal büntette, hogy nem úgy vagy nem annyit szólt hozzá, esetleg nem köszönt neki.

Azt is mondta, hogy apja gyerekkorától meztelenül felállította a mérlegre hétvégente, és a tükör előtt elmondta, honnan kellene még fogynia, mert „milyen undorító vagyok, még lefogyni sem tudok”. Később pedig az uszodában az egész csapat előtt mérlegelték, ahol közölték vele, hogy ha nem fogy le másnapra egy kilót, ki van rúgva. Ez ágyazott meg a bulimiájának: a másnapi edzés végéig nem evett, nem ivott, majd bevett egy hashajtót, és meghánytatta magát. Így nyolcvan dekát fogyott.

Egyre több úszó áll elő az utóbbi években azzal, hogy az edzéseken fizikailag vagy lelkileg bántalmazták, legutóbb Turi György mesteredzőről mondták ki, hogy a ‘80-as és ’90-es években számos esetben (a kétezres évektől kevésbé) volt jelen edzésmódszereiben a testi fenyítés, de a sokak szerint nem elfogadható hangnemet még az utóbbi időben is alkalmazta.

Dr. Harsányi Szabolcs Gergő sportpszichológus szerint az utóbbi években a sport területén is sokat változott annak a definíciója, hogy mit tekintünk bántalmazásnak, és mit nem, ugyanakkor abban például nem látott különbséget, hogy egy-egy sportágon belül a nőkkel kedvesebben vagy megengedőbben kommunikálnának az edzők csak azért, mert nők.

„Dimenziókban érdemes gondolkodni: ott vannak a kulturális szempontok, a kor, amiben felnőnek a sportolók vagy az edzők – ezek mind-mind alakítják, mi az elfogadott, vagy akár mi számít bántalmazásnak a sportban” – mondta Harsányi, példaként említve, hogy a súlyemelőket hátba vágják, amikor kimennek az emelésre, pedig ez a vérkeringés serkentése miatt is történik.

Őt a legtöbbször maguk keresik meg a sportolók vagy edzők, akad, ahol heti, havi rendszerességgel leülnek beszélni, ám bántalmazásos esetekkel nem nagyon találkozott – de, mint mondta, meglehet, azért, mert ha patológiás esetet lát, máshová irányítja.

A versenyen nem lehet kiakadni, kontrollálni kell, miközben másnak alapból sem megy

Az túlzó állítás lenne, hogy a sport és a bántalmazás között volna összefüggés, hiába akadnak ilyen esetek is, Polányi Viktória szerint nem is itt érdemes keresni a megoldást. Ő úgy látja: könnyebben válhat valaki egy bántalmazó kapcsolat részévé akkor, ha olyan közegben él, azt tapasztalja, hogy mindig teljesíteni kell, hogy a teljesítményen múlik valami fontos.

„Több olyan kliensem is van, aki ennél sokkal visszafogottabb versenysportban kiakadt, és nem tudott többet felmenni a színpadra, szőnyegre, mert túlszaladt a feszültség. Azt hiszem, hogy sportolóként ebben a területben épp az a nehéz, hogy a versenyen nem lehetek kiakadva, de közben meg kint a világban azt látom, hogy az emberek nem tudják ezeket így tudatosan kontrollálni, adott esetben pedig van egy szülőm, aki meg abszolút nem tudja.”

Arra, hogy vajon miért telhet el tíz-húsz év a sportolók esetében a bántalmazástól a felvállalásig, Polányi Viktória azt mondta: szerepet játszhat ebben a sportolóként gyakorolt kontrolláltság és önfegyelem. „Itt inkább természetes folyamatok futnak egy időben egymás mellett, idővel már nincs akkora eredmény, már nincs akkora tét, ekkor indulhat el párhuzamosan a belátás, hogy mit kell eltűrni, és mit nem.”

A sportolók bántalmazásáról, azt azt övező szürke zónáról ebben a cikkben írtunk hosszan.