Ha állami gondozott vagy, jó eséllyel előbb-utóbb az utcán kötsz ki

Az Esély című társadalom- és szociálpolitikai folyóirat friss számában jelent meg Győri Péter tanulmánya [pdf], ami azt vizsgálja, hogy milyen összefüggés van a hajléktalanság és aközött, hogy valaki élete során állami gondozott volt. Az ehhez szükséges adatokat a Február Harmadika Munkacsoport év elején készült felméréséből vette. 1999 óta minden évben, február 3-án a hajléktalanellátásban dolgozók kérdőívekkel mérik fel a hajléktalanok életkörülményeit és annak változásait.

Bár minden évben több ezer hajléktalan ember tölti ki ezeket, a felmérés hangsúlyozottan nem arra szolgál, hogy megtudják, hány hajléktalan ember él az országban, tendenciákat viszont ki lehet olvasni az eredményekből. (A felméréseket itt tudja böngészni.) Ez az egyetlen olyan, nagyszabású és rendszeres felmérés, amiből meg lehet tudni, hogyan változik a magyarországi hajléktalanok élethelyzete.

A 2020-as évre vonatkozó felmérésben több mint 7 ezer hajléktalant értek el, de furcsa módon elenyésző arányban válaszolták azt a megkérdezettek, hogy közvetlenül az állami gondozásból kikerülve lettek hajléktalanok, ami ellentmond a hajléktalanellátásban dolgozó szakemberek napi tapasztalatának. Ezt az ellentmondást is megpróbálta kibogozni Győri Péter, aki évtizedek óta foglalkozik hajléktalanellátással, a Szabolcs utcai hajléktalankórház létrehozásánál is jelen volt. (A vele készült interjúnkat itt tudja elolvasni.)

Egyre több fiatalkorú kerül állami gondozásba

Az elmúlt 30 évben, ha kis mértékben is, de csökkent az aktuálisan állami gondozásban lévők száma. Ez a folyamat 2014-ben torpant meg némileg, ezzel párhuzamosan az elmúlt tíz évben egyre több lett a gyermekvédelmi szakellátásban részesülő kiskorú. (Emögött az áll, hogy az állam évről évre egyre több gyereket emel ki a családjából, nem egyszer jogtalanul.) A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2020-ban 22 900 gyerek volt állami gondozásban, ebből 20 700 volt kiskorú, míg 2010-ben ez a szám csak 17 700 volt. Mindez azt is jelenti, hogy sok százezer olyan felnőtt él Magyarországon, aki hosszabb-rövidebb ideig állami gondozott volt.

2018-ban több mint 2300 felnőttkorú fiatal került ki az állami gondozásból, és vághatott neki az önálló életnek. Ők – az állami gondozásban eltöltött idő hosszától függően – otthonteremtési támogatásra voltak jogosultak, aminek maximális összege 1,9 millió forint. Ez a mostani ingatlan- és albérletárak mellett messze nem elég ahhoz, hogy stabil lakhatást tudjanak biztosítani maguknak. Kevesen is jutnak hozzá a támogatáshoz, 2018-ban például csak ezren, míg 2012-ben még 1400-an.

Győri Péter a KSH statisztikájára hivatkozva azt írja, hogy az utógondozásból kikerülő fiatalok kétharmada csak valamilyen teljesen bizonytalan lakhatási forma irányába tud továbblépni, egyharmaduk pedig hamar elveszíti a bérelt lakását vagy a megszerzett ingatlan tulajdonát. Ebben a támogatás alacsony összegén túl az is szerepet játszik, hogy az utógondozói ellátás rosszul működik, nem készítik fel a fiatalokat az önálló életre, de az állami gondozásban eltöltött évek lelki-pszichikai terhe is akadályozhatja a fiatalok boldogulását. Így aztán nem csoda, hogy később hajléktalanná válnak azok a fiatalok, akik eleve egy csomó hátránnyal kerülnek állami gondozásba. És ahogy majd látni fogjuk, ezeket a hátrányokat nem is tudja eltüntetni az ellátórendszer.

Előbb-utóbb az utcán kötnek ki

De mégis mennyire gyakori, hogy az állami gondozottakból hajléktalan lesz? A 2020-as felmérésben a válaszadók csupán 4,3 százaléka (299 fő) jelölte meg a hajléktalanná válás okaként azt, hogy kikerült az állami gondozásból, és azok közül is, akik az azt megelőző egy évben váltak hajléktalanná, csak 30-an válaszolták ezt. Vagyis nem jellemző, hogy valaki közvetlenül az állami gondozásból kikerülve váljon hajléktalanná. Ezt részben árnyalja az a tény, hogy majdnem minden harmadik húszévesnél fiatalabb hajléktalan mondta azt, hogy állami gondozásból kikerülve volt kénytelen az utcán vagy hajléktalanszállón éjszakázni, ami magas aránynak mondható. (A 20-29 évesek között 20 százalék volt ez az arány.)

A „volt-e valaha állami gondozott?” kérdésre viszont 1521 hajléktalan ember válaszolt igennel, összességében a megkérdezettek 20,5 százaléka volt hosszabb-rövidebb ideig állami gondozott, és ez ugyancsak magas arány. Az életkor előrehaladtával egyre csökken azok aránya, akik megjárták az állami gondozást, de például az ötvenévesek között is minden ötödik emberre volt igaz ez. „Ha beszélgetünk hajléktalan emberekkel, akkor ki fog derülni, hogy minden ötödik beszélgetőtársunk a gyerekkora vagy a serdülőkora egy részét vagy egészét állami gondozásban volt kénytelen eltölteni” – összegzett Győri Péter. Azt is megnézte, hogy akik állami gondozás után igen fiatalon (20-29 évesen) lettek hajléktalanok, milyen eséllyel törnek ki ebből a sokszorosan hátrányos élethelyzetből. Becslése szerint a korábbi állami gondozottak kétharmada 50 éves korában is hajléktalanként él, és közülük minden második ember 60 éves korára is hajléktalan marad.

Tehát két állítás létezik egyszerre:

• kevesen szokták azt mondani, hogy azért lettek hajléktalanok, mert kikerültek az állami gondozásból,
• de közben minden ötödik hajléktalan ember volt életében valaha állami gondozott.

Győri Péter szerint a következőképpen oldható fel az ellentmondás:

Az állami gondozottak nem azonnal válnak hajléktalanná, hanem egy ideig ismerősöknél, rokonoknál, albérletben vagy munkásszállón húzzák meg magukat, de nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb hajléktalanná válnak, és az utcán vagy valamelyik hajléktalanszállón kötnek ki.

Ráadásul akik korábban állami gondozottak voltak, vagy közvetlenül az onnan való kikerülésük után váltak hajléktalanná, gyakrabban aludtak először közterületen, az utcán, parkban, lépcsőházban, és nehezebben jutottak be a fizetős, de jobb minőségű szolgáltatást nyújtó átmeneti szállókra.

Ugyanakkor a válaszok alapján a korábbi állami gondozottaknak nagyobb arányban sikerült hosszabb-rövidebb időre kitörniük a hajléktalanságból. Győri Péter ezt azzal magyarázta, hogy jobban beépült az életükbe az a készség, hogy ha átmenetileg is, de valahogy megoldják a lakhatásukat, például úgy, hogy valaki szívességből befogadja őket. (Az Abcúg 2016-os riportjában olyan fiatalokat mutattak be, akik az állami gondozásból kikerülve lettek hajléktalanok.)

Még a hajléktalanokon belül is hátrányos helyzetűek

Mindezt azért érdemes vizsgálni, mert az állami gondozásba kerülés meghatározó hatással volt ezeknek az embereknek a későbbi életére, például az iskolai végzettséget, jövedelmi helyzetet és munkaerőpiaci esélyeket tekintve is jelentős különbség van azok között, akik valaha állami gondozottak voltak, és akik nem.

• A volt állami gondozottak 62 százaléka legfeljebb a nyolc általánost végezte el, még rosszabb helyzetből indulnak azok, akik közvetlenül az állami gondozásból kikerülve válnak hajléktalanná, náluk 70 százalék ez az arány, és 20 százalékuk még az általános iskolát sem végezte el.
• Összehasonlításképpen: akik sosem voltak állami gondozottak, azok körében ez az arány 42, illetve 8 százalék. Értelemszerűen az érettségizettek (12 és 5 százalék) és a szakmunkásképzőt végzettek (41 és 31 százalék) aránya is magasabb azoknál, akik nem éltek állami gondozottként.
• Szintén nem túl biztató trend, hogy minél fiatalabb hajléktalanról van szó, annál nagyobb a valószínűsége, hogy alacsonyan iskolázott, főleg, ha az illető még állami gondozott is volt. Az állami gondozásból kikerült 20-29 éves hajléktalanok 50 százaléka csak nyolc általánossal rendelkezik, 19 százalékuk még azzal sem, míg mondjuk azoknál a negyvenéveseknél, akik nem voltak állami gondozottak, 39, illetve 8 százalékra igaz ugyanez.
• A volt állami gondozottak megélhetése bizonytalanabb, és a jövedelemük is kevesebb, nagyobb arányban élnek alkalmi munkákból, kukázásból és kéregetésből, mint a többiek. Ez részben életkorukból is fakad, az idősebb hajléktalanok közül sokan rendelkeznek öregségi nyugdíjjal. (Igaz, a 60 évesnél idősebb valaha volt állami gondozottak körében jóval gyakoribb, hogy valaki nem rendelkezik ilyen bevételi forrással.)
• A pszichés problémák is gyakoribbak (például nagyobb arányban válaszoltak igennel arra, hogy „volt-e pszichiátriai kezelésen?”) azok között, akik állami gondozásban töltötték gyerekkoruk egy részét, és gyakrabban nézik őket cigánynak (függetlenül attól, hogy azok-e vagy sem), ami hozza magával azokat a hátrányokat, előítéleteket, amelyekkel az egyébként nem hajléktalan cigányoknak is meg kell küzdeniük.
• Továbbá nagyobb eséllyel volt valamilyen szabálysértési vagy büntetőügyük, és börtönbe is gyakrabban kerültek.
• Bár a tanulmány nem tér ki erre, de érdemes megemlíteni, hogy főként a fiatal hajléktalanok fogyasztják az olcsó, könnyen hozzáférhető, de kiszámíthatatlan hatású dizájner szereket is, erről itt írtam részletesen.

Győri Péter szerint az adatok azt mutatják, hogy a valaha volt állami gondozottak a hajléktalanok között is hátrányokat szenvednek el, érdemes lenne ezért egy komolyabb utánkövetéses vizsgálatot végezni, hogyan alakul az állami gondozásba vett gyerekek sorsa Magyarországon.

Feltehető úgyis a kérdés, írja a tanulmányban, hogy az állami gondozásba vétel eléri-e célját, ha csak részben korrigálja a nyomort, az etnikai diszkriminációt, a különféle traumákat és abúzusokat, amelyek miatt erre sor kerülhet.