Kevin Costner nélkül nem sikerült jól lezárni a Yellowstone történetét

Véget ért az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású tévésorozata, a Yellowstone. Taylor Sheridan neowestern drámája elképesztő sikersztorinak bizonyult, és nemcsak Kevin Costner karrierjét indította be újra, hanem megmutatta azt is, hogy a streamingkorszakban még bőven van helye a kissé régi vágásúnak tűnő sorozatgyártásnak. Miközben a Yellowstone mára franchise-szá nőtte ki magát, Sheridan pedig az egyik legfelkapottabb, legszorgalmasabb alkotóvá nőtte ki magát, az ötödik évadával a végéhez érkezett Yellowstone búcsúja közel sem sikerült annyira jól, mint az első évadok. Részben Costner csúnya búcsúja, és részben amiatt, hogy a készítőket valószínűleg már jobban érdekli a többi folytatás, mint a méltó búcsú a Dutton családtól.

Sheridan azután kezdte el írni a Yellowstone forgatókönyvét, hogy kiábrándult a színészkedésből. Élete nagy részét a texasi és wyomingi vidéken élte le, innen is jött az ihlet, hogy megírja a montanai Keresztapát 2013-ban. Az HBO akkor nemet mondott a koncepcióra, de 2017-ben a Paramount berendelte a pilotot, majd a 9 részes első évadot. Ehhez persze az is jól jött, hogy Sheridan neve pont ekkoriban kezdett nagyon kapós lenni a piacon, hiszen olyan kritikai sikerfilmek forgatókönyvét írta, mint a Sicario, A préri urai vagy a Wind River, és vastagon benne volt a neowestern műfaj modern kori reneszánszában. Aztán robbant a hír, hogy a főszerepet Kevin Costner játssza majd, akinek ez volt az első valódi sorozatos munkája.

Costner behúzása azért is bizonyult nagy dobásnak, mert a neve máig jól cseng ugyan, évek óta nem volt igazán emlékezetes filmje, pedig a 90-es években kevés foglalkoztatottabb színész volt, mint ő. A színészről lehetett tudni, hogy ezer szállal kötődik a nyugat-amerikai vidékhez, és ő maga is egy Yellowstone-hoz hasonló, hatalmas ranchon éldegél Aspen városától nem messze.

2018-ban már javában zajlott a streamingháború, a nagy cégek és stúdiók egymásra licitálva igyekeztek a szélesvászonról kis képernyőre vinni a kereskedelmileg sikeres franchise-okat. A mozi után a tévé is egyre inkább márkafókuszúvá vált, mindenki azon agyalt, hogyan lehetne még több bőrt lehúzni szuperhősökről, a Star Warsról és már jól csengő címekről. Ezzel a folyamattal teljesen szembement a Yellowstone, ami egy teljesen új sztorit mesélt el nagyon ismerős köntösben.

Már-már neokonzervatívnak is lehet nevezni a Yellowstone-t ahhoz képest, amivé a szórakoztatóipar vált a 2010-es évek végére.

Costner maga is republikánusként kezdte (nagy cimborák voltak Ronald Reagannel, sokat golfoztak is együtt), majd a 90-es évektől kezdve már nyíltan támogatja a demokratákat, de közben megmaradt az olyan tradicionálisan amerikai hobbiknál, mint a baseball, a NASCAR vagy a countryzene.

Viszont a Yellowstone-ban épp az a bravúr, hogy miközben a helyszín, Montana állam, közismerten red state, vagyis republikánus (1972 óta csak Bill Clinton tudott itt nyerni a demokraták közül elnökválasztáson), a Yellowstone sohasem párt- vagy identitáspolitikai szinten kezelte a történetet. Pedig megtehette volna, hiszen az első részektől kezdve óriási hangsúly van a sorozatban a politikán, de Sheridan nem követte el azt a hibát, hogy, mondjuk, túl liberális karaktereket írt egy közismerten jobboldali államban játszódó történethez, ahogy nacionalista propagandába sem fordult soha a sztori. A Yellowstone felülemelkedett a pártpolitikai vitán, és mindig az embert és környezetét helyezte előtérbe, miközben nagyon jó érzékkel mutatta be azt, mit is jelent az ottani embereknek az amerikai vidék, és milyen kihívásokkal áll szemben az a család, amely felett eljárt már az idő.

Ezek a cowboyok nem esznek pudingot

A sorozat alapszituációja önmagában érdekes a mai modern világban. Yellowstone és a Dutton-ranch az egyik legnagyobb még magánkézben lévő terület az Egyesült Államokban, amit nem csak azért nehéz fenntartani, mert elképesztő pénzbe kerül működtetni egy ekkora ökoszisztémát. A hatalmas terület szúrja a szemét az őslakos indiánoknak, mert az őseiktől vették el a földjüket. Szúrja a szemét az amerikai nagybefektetőknek, mert síparadicsomot, plázákat vagy repteret akarnak oda építeni. És szúrja a szemét a helyi lakosoknak is, mert a Dutton család tagjai kiskirályokként járnak-kelnek a környéken.

Innen, Kelet-Európából egzotikus megismerni egy ilyen már-már mesebeli, mégis nagyon is létező helyzetet. A cowboykultúrával alapvetően a westernt azonosítjuk, de Sheridan többször is megmutatta már, hogy lehetséges modern környezetben értelmezni a jelenséget, csak le kell menni egészen a gyökerekig. A Yellowstone pedig pont ezt tette: bemutatta a Dutton családot és alkalmazottaikat, akik egész nap lovagolnak, marhát tenyésztenek, vadásznak vagy fogukat szíva intézik cowboykalapban a ranchcsal járó bosszantó adminisztratív feladatokat. Nem véletlenül hívják a kezdetek óta a sorozatot a modern Dallasnak, és nem véletlenül csinált azóta maga Sheridan is texasi olajkitermelésről szóló sorozatot Landman (itthon Az olajügynök) címmel.

Nyilván a szép és jó senkit sem érdekel, ezért a Yellowstone cselekménye hamar átment vérgőzös családi drámába, és mindenki számára kiderült, hogy ez a sorozat a tévézés aranykorát idézi meg az egyórás epizódokkal, a megépített, valódi díszletekkel és az aprólékosan kialakított, autentikus hangulattal. Ez itt tényleg az amerikai vidék, ahol egy picit megállt az idő, és a legtöbben nem is akarnak ezen változtatni. Csakhogy a modern világ közben elmegy a Duttonok mellett, és részben ezt határozta meg az öt évadot.

Az első két évad kiemelkedően jónak számít, itt derült ki, hogy Costnert a jóisten is nyeregbe teremtette, és hogy tökéletes szereplőgárdát raktak össze mellé. Cole Hauser, Wes Bentley, Gil Birmingham és Kelly Reilly az utolsó részig meghatározó figurái maradtak a sorozatnak, de utóbbit külön is ki kell emelni. Azért a Yellowstone alapvetően maszkulin, konzervatív, tradicionális világot mutat be, de még itt is egy nő a legeslegkeményebb figura, ráadásul a Bethet alakító Reilly vérbeli angol, amiből semmi sem látszik.

A családi dinamika a kulcs a bonyodalom csűrés-csavarásában, és ehhez elképesztően kellett Costner rangidős apafigurája, mert mindenki más megítélése az ő személyéből indul. Hogyan viszonyulnak hozzá a gyerekei, a testvérek hogyan viszonyulnak egymáshoz, a farmon dolgozók hogyan viszonyulnak a családhoz, és az őket körülvevő környezet hogyan viszonyul a Duttonökhöz. Ahogy minden jó sorozatnak, ennek is külön olvasata van mikro- és makroszinten: egyszerre múlik Amerika legnagyobb területű magántelkének a sorsa a történéseken, ahogy a történések is hatnak a családi dinamikára, és fordítva. Mindeközben kemény férfiak lovakat csutakolnak, koszos csizmák kerülnek fel az asztalra, és jégkockák hangja csilingel minden whiskyspohárban, amit éppen felemel valaki.

A háttérben viszont kifejezetten sötét hely az amerikai vidék. Billoggal megjelölt dolgozók, soha elő nem kerülő holttestek, nyomorban tengődő amerikai őslakosok és korrupt politikusok éppúgy homályt vetnek a csodás táj adta idillre, mint a testvérek között egyre jobban növekvő feszültség, különösen Jamie és Beth esetében.

Mintha azt akarná mondani a sorozat, hogy ennek a tökéletes amerikai álomnak nagy ára van. A legtöbbször rengeteg pénz, de néha gyilkosság, árulás, csalás, átverés vagy fizikai erőszak is szükséges az illúzió fenntartásához.

Vén cowboy is megnyalja a sót

Costner eredetileg csak egy évadra szerződött, de aztán hármat is elvállalt, miután óriási siker lett a produkció. Valahol a harmadik évad környékén azonban összecsaptak a hullámok az alkotók feje felett, és ez végül az ötödik évadban csúcsosodott ki igazán. Az őslakosokkal és Rainwater főnökkel való hadakozás adott egy érdekes morális dilemmát a történetnek, hiszen a főellenségnek talán még több joga volt a területhez, mint az azt elvevő fehéreknek. Ehhez képest a később képbe kerülő nagy pénzes befektetők és más riválisok már nem tudták reprodukálni ezt az érdekes dilemmát, hiszen amíg az őslakosokkal tudott a néző azonosulni, addig a szép zöld tájat reptérrel, plázákkal és lakótömbökkel beépíteni akaró vállalkozókkal már kevésbé.

Szerencsére a családi dráma bőven adott még muníciót az íróknak, legyen szó a farmon élő dolgozókról, Jamie és John politikai ambícióiról, Kaycee kapcsolatáról az apjával vagy Beth megmagyarázhatatlan viselkedéséről. Ezekre szép lassan mind megkaptuk a választ valahol a harmadik évad végére, és ott egy picit el is fogyott a szufla. Miközben a tét sosem volt nagyobb annál, mint az első évadban (meg kell menteni a Dutton-ranchot bármi áron), a sorozat mindenáron igyekezett egyre nagyobbat ugrani.

A negyedik évadra így nagyon elfáradt a sorozat, egyre valószínűtlenebb, néha már komikus mellékszálak és jelenetek jöttek össze.

Sosem fogom elfelejteni, hogy Josh Holloway karakterét végül úgy írták ki a sorozatból, hogy egy hűtőtáskából csörgőkígyót dobtak az arcára.

Szinte az összes fontosabb szereplő túlélte egyszer a saját halálát, ami a fáradó történetírás egyik első árulkodó jele. Volt, aki túlélt egy robbanást, mást lelőttek a puszta közepén, de még a rákot is legyőzték valahogy. Közben fokozódott a családi dráma is azzal, hogy valakiről kiderült, kik a valódi szülei, vagy az olyan utólag, történeti szempontból sajnos már súlytalannak mondható tragédiák, mint egy magzat elvesztése. A Yellowstone mindenáron igyekezett fokozni a drámát, amivel szép lassan kezdett inkább egy nagyon költséges szappanoperára hasonlítani. Ehhez persze az is kellett, hogy Sheridan útközben a legkapósabb tévés alkotóvá vált, elkezdte építeni a saját hatalmas birtokát, mellette pedig fél tucat másik sorozaton és spin-offon dolgozott.

A krach végül ott ütött be igazán, amikor kiderült, hogy Kevin Costner annyira összeveszett mindenkivel, hogy kiszállt a sorozatból, így az ötödik évad második felében már nem is szerepelt. Joggal gondolhatták sokan, hogy ennyi erős karakter mellett John Dutton elvesztése talán orvosolható lesz, a végeredményt látva mégis keserűség foghatja el a nézőt. Costner személye és aurája annyira kellett ebbe a sorozatba, mint minden jó közösség élére egy mindenki által elfogadott lelki vezető. A sok csapongó, önző, önjáró szereplőhöz képest John Dutton volt a kemény kőszikla, semmilyen mellékszálat vagy helyzetet nem lehetett volna értelmezni a személye nélkül. Az ötödik évad vége ezért fájóan üresnek és céltalannak tűnt.

Minden mese véget ér

Komoly kihívást jelent minden alkotónak, ha a legnagyobb sztárja azelőtt hagyja el az adott sorozatot, hogy azt előre eltervezték volna, és a Yellowstone-nak sem sikerült megugrania Costner hiányát. A kiírása a sorozatból túl hirtelen, már-már kapkodva történt, és az eköré kitalált motiváció is annyira billeg, hogy egyszerűen képtelen voltam attól elvonatkoztatni, hogy itt most nem John Dutton tűnt el, hanem Kevin Costner akart kiszállni a sorozatból.

Éppen ezért semmi katarzist nem éreztem a finálénál, és ezen az sem segített, hogy az utolsó részek már inkább arról szóltak, hogy mik jöhetnek még a Yellowstone-univerzumban azon túl, hogy könnyes búcsút veszünk mindenkitől. A sorozat végére főellenséggé váló Jamie elképesztően esendő karaktere átment full ostobába, Kayceevel érezhetően semmit nem tudtak kezdeni, Rainwater főnök meg csak egy bizonyos történeti funkció miatt bukkant fel néha. A fókusz így Bethre, Ripre és Jamie-re került a végén, pedig John kormányzói feladatkörében még bőven akadtak volna kiaknázatlan politikai témák.

A vége felé azonban maga Sheridan is nagyon elmérte az arányokat. Pár évaddal ezelőtt Sheridan írt egy karaktert, Travist, akit ő maga játszott. Travis eleinte csak egy másik nagy hatalmú rancher volt, akinek Texasban van hasonló birtoka, mint a Duttonöknek, és gyakran üzletelnek egymással. Azonban amíg eddig Travis inkább csak epizódszereplő volt, az utolsó évadra Sheridan valamiért sokkal nagyobb szerepet szánt neki, ezzel pedig saját magának. Itt annyira túlzásba esett, hogy nem véletlenül röhögnek rajta az amerikai szakírók.

Sheridan totálisan arányt tévesztve a sorozat lezárásakor rengeteg játékidőt adott egy mellékes karakternek, aki ráadásul sztereotipikus, rosszul van megírva és semmit sem ad hozzá a történethez. Cserébe kicsit a saját cowboylegendáját is építette vele azzal, hogy többperces jelenetekben csodálhattuk Sheridan lovaglását, flörtölését egy olyan szereplővel, aki közismerten felzabál bármilyen férfit reggelire, és azt, hogy tangás fenekű modellekkel jakuzzizik sörrel a kezében. Ahogy John elvesztésénél sem tudta levetkőzni a sorozat a külső tényezőket, úgy itt sem egy texasi cowboy önimádását láttuk, hanem a sorozat alkotóját, ahogy felemeli magát a többi szereplő közé. Ez még úgy-ahogy belefért volna az elmúlt hat évben, de hogy mindezt az utolsó két epizódban kellett végigszenvedni, az nagyon sokat rontott az összélményen.

Ami szintén sokat rontott az összképen, az maga a lezárás és cukormázas pátosz, ami még a Yellowstone általános pátoszához képest is csöpögősre sikerült. Várható volt, hogy pár karakter meghal a végére, de az megint kizökkentett, hogy egy rendszeres mellékszereplőt csak azért öltek meg, hogy majd elmesélhessék, hogy a szerelme miért költözött át egy olyan birtokra, amiről külön sorozat készül. Hasonlóan elkapkodott volt a végső családi viszály lezárása is, ami abszolút várható volt, mégsem tudott igazán feloldozást adni senkinek. És persze a Dutton-ranch sorsa is eldőlt, bár azt legalább sikerült tényleg úgy lezárni, hogy bezárja azt a szép nagy kört, amit a legelső epizódban nyitottak ki.

Ettől még kínszenvedés volt látni a másfél órás fináléban, mennyire kényszeresen igyekszik mindenkitől egyenként búcsút venni a sorozat. A ranchon élő cowboyok sosem voltak igazán kibontva rendesen, picit mindig háttér- vagy epizódszereplőknek számítottak, akiknek lehet írni egy-egy kisebb mellékszálat, de azért a történet nagy egészét nem igazán befolyásolják. Ehhez képest minden nyamvadt tehénpásztor külön beszámolt arról, hogy mi lesz vele, hol fog élni, mit fog csinálni ezután. Ennek sem volt semmi értelme azon túl, hogy Sheridan kinyitott még 6-8 kiskaput, hogy ha esetleg új sorozat jutna eszébe, akkor tudjon valamilyen irányba elindulni új spin-offot készíteni.

Úgy nem lehet rendesen lezárni és búcsút inteni egy történetnek, ha közben fél tucat másikon dolgozunk a háttérben.

Márpedig javában zajlik a Yellowstone-univerzum bővítése, és itt nemcsak a már megjelent 1883 és 1923 spin-offokra gondolunk. Csak pár hivatalosan és nem hivatalosan készülő sorozat a Yellowstone világában, amiről már írt a sajtó:

• 1944: John Dutton nagyapjának története a második világháború idején.
• The Madison: Michelle Pfeiffer és Matthew Fox főszereplésével egy New York-i kőgazdag nő Montanába utazik, ahol repülőszerencsétlenségben meghalt a férje és a sógora.
• 1923: A Dutton család előzményeit elmesélő sorozat második évada Helen Mirrennel és Harrison Forddal.
• Valamilyen spin-off Matthew McConaugheyjel, ami lehet, el sem készül végül.
• 6666: A Yellowstone-ból megismert texasi ranchról szóló sorozat pár ismerős szereplővel.

Mindezek mellett Sheridan egy rakás másik Paramount-produkción is dolgozott vagy dolgozik folyamatosan (Tulsa King, Mayor of Kingstown, Lioness, Lawman: Bass Reeves vagy az idén debütáló, és eddig remek Landman). Egyszerűen annyi mindenben benne van Sheridan keze, hogy pont annak a sorozatnak a befejezésére fogyott ki a töltény, amely elindította azon az úton, amelyen járva Hollywood legkeresettebb tévés alkotója lett.

Pedig bőven lehetett volna ennél azért jobb lezárást csinálni. A baj az, hogy Sheridan mintha útközben megfeledkezett volna arról, hogy attól még, hogy neowestern a Yellowstone, nem mindent pont ugyanúgy kell csinálni, mint anno a vadnyugaton. A legnagyobb hiányérzetem nem is az elkapkodott befejezésből, a túl hirtelen lezárt történetszálakból vagy az összetákolt cselekményből, hanem abból a morális feloldásból fakadt, ami a Yellowstone végére szinte teljesen eltűnt.

Az összes fontosabb szereplő ilyen-olyan módon gyilkos, csaló vagy erőszakos bűnöző.

Ezeknek mindig adtak ugyan morális hátteret, így a legtöbbször olyanok haltak meg a Dutton család miatt, akik valamennyire rászolgáltak, mégis durva belegondolni abba, hogy Kaycee, Rip vagy Beth úgy élhetnek mostantól békés és nyugodt életet valami eldugott kis birtokon, hogy vállalatokat tettek tönkre, emberek tucatjait gyilkolták meg és a politikai korrupció minden műfaját kipróbálták. Egy bizonyos ponton a sorozat azon is lazán felülemelkedett, amikor Rip és társai szó szerint felakasztottak egy embert a birtokon, vagy amikor Kaycee egyszemélyes hadseregként gyilkolt le egy tucat zsoldost, az utolsó rész egyik kulcsjelenetéről nem is beszélve. Érthető, hogy bizonyos erkölcsi határok elmosódnak a történet miatt, mégis kicsit kiábrándító ráeszmélni, hogy az utolsó részekben már kizárólag szeretetről, összetartásról és családról papol a sorozat olyan emberek esetében, akik bárkin és bárhogyan átgázoltak az elmúlt években.

Mindettől függetlenül a Yellowstone a modern kori tévézés és a streamingrobbanás egyik legfontosabb sorozata, Taylor Sheridan pedig jelenleg az az alkotó, aki bármihez nyúl, az arannyá változik. A külső tényezők miatt elkapkodott lezárás ellenére ez az a sorozat, amelynek helye van presztízstévézés panteonjában, és remekül rámutatott arra, hogy nem feltétlenül kell jól ismert márkákhoz, szuperhősökhöz vagy hasonlókhoz nyúlni, hogy nagy sikereket tudjunk elérni. Elég egy nagyon konkrét vízió, egy karizmatikus veterán színész és egy olyan alkotó, aki nemcsak szereti, hanem benne is él abban az álomvilágban, amit megpróbál újraalkotni.