2024. november 15. – 21:30
A From Zero a Linkin Park legjobb lemeze a Living Things óta. Tessék, kimondtam, leírtam, a hosszú idő után idén visszatérő, kultikus zenekar sokkal jobb lemezt csinált az új énekesével, az alapító dobosa nélkül, mint amilyen az előző három volt. Még úgy is, hogy helyenként nem igazán érződik Linkin Parknak, helyenként meg egy kicsit túlságosan is annak érződik, meg hogy az új énekesnő, Emily Armstrong személye már a nulladik percben komoly indulatokat váltott ki. És persze úgy, hogy a kétezres évek, meg hát igazából minden idők egyik legemblematikusabb énekesét, Chester Benningtont kellett valahogy pótolni a 2017-es öngyilkossága után.
Ebből már látszik, hogy a Linkin Park elég hosszú utat járt be a From Zeróig, és érdemes 2017-nél jóval korábbra visszamenni, hogy össze lehessen rakni, miért olyan jó (vagy nem) a zenekar új lemeze. A Linkin Park a kétezres évek eleji nu metal forradalom egyik, ha nem a legfontosabb zenekara volt, ami a 2000-es debütáló lemezével, a Hybrid Theoryval járatta csúcsra a műfaj népszerűségét. Ők viszont később elmondták, hogy sosem sorolták magukat ebbe a skatulyába, és bár az első két albumnál nehezebb emellett érvelni, később azért látványosan eltávolodtak azoktól az alapoktól, amelyek híressé tették őket.
Mondjuk, ez logikus lépés is volt a kétezres évek végére végleg elfáradó műfajban – pláne úgy, hogy a Linkin Park vállalkozásnak sem volt utolsó –, és nem is ők voltak az egyetlen nagy zenekar, ami kísérletezésbe kezdett.
A Korn 2011-es The Path of Totalityje például tele van Noisia, Skrillex és Feed Me kollabokkal, de azt meg kell adni a Linkin Parknak, hogy ők előbb hagyták maguk mögött a régi hangzást, és bátrabban mentek bele az éles váltásokba is. A két legendás lemez, a Hybrid Theory és a tavaly húszéves Meteora után csináltak egy érzésre a My Decemberből kinőtt, búslakodós altrock lemezt a Minutes to Midnighttal, elektronikus-kísérletezős, politikai töltetű konceptalbumot az A Thousand Sunsszal, meg a gyökerekhez visszatérő, de érezhetően az akkori zenei hatásokból építkező lemezt a 2012-es Living Thingsszel.
Nekem ez volt az utolsó lemez, amit még tudtam szeretni. Az ezután kiadott, Steve Aokival közös bohóckodásukra felhúzott remixalbum, a Recharged visszatekintve 2013-ban legalább olyan logikus volt, mint 2002-ben a Reanimation, de minőségében meg sem közelítette azt. A vállaltan a '90-es éveket idéző Hunting Party meg mindig is olyannak érződött, mintha az ekkor már 14 éve világhírű Linkin Park megpróbálta volna bebizonyítani, hogy ők egy feltörekvő rockzenekar egy amerikai kertvárosi ház garázsából. És hát ott volt még a One More Light is, egy jóindulattal is csak bántóan középszerű poplemez, amiről minden hiányzott, amit a Linkin Parktól várt az ember.
Mike Shinoda és Chester Bennington is elég hevesen reagáltak a vádakra, hogy csak azért csinálták meg ezt a lemezt, hogy meglovagolják az aktuális trendeket, és kaszáljanak egy csomó pénzt, és simán lehet, hogy ők tényleg egy ilyen lemezt akartak írni akkoriban. Az viszont a One More Lighttal egyértelmű lett, hogy a Linkin Park már nem egy zeneipari kaméleon – ha egyáltalán az volt valaha –, hanem egy identitását vesztett zenekar, ami a neve miatt sosem fog tényleg kudarcot vallani, de a felső polcon már nincs helye. Azt Bennington is belátta, hogy a rajongóik ekézése nem a legjobb reakció, de az már sosem fog kiderülni, hogy merre vitte volna ez a felismerés a Linkin Parkot.
Bennington a One More Light megjelenése után két hónappal akasztotta fel magát, sokkolva ezzel a rajongókat és a zenésztársait is. Shinoda, a zenekar kreatív motorja már 2018 elején beszélt arról, hogy ő és a többiek is szeretnék folytatni a Linkin Parkot, de sokáig nem utalt arra semmi, hogy ez össze is fog jönni. A rapper-gitáros-billentyűs Shinoda még 2022-ben is azt mondta, nem időszerű visszatérésről beszélni, nem dolgoznak új albumon, és új turné sincs a csőben. Közben kiadtak sosem látott demókat – amiből náluk mindig is rengeteg volt, szóval volt miből válogatni –, köztük a Losttal, két monumentális gyűjteményt a Hybrid Theory és a Meteora megjelenéseinek 20. évfordulóira, meg egy rakás egyéb dolgot is, szóval úgy tűnt, maximum múltidézésre lehet számítani tőlük.
Valójában viszont nagyon is dolgoztak, sőt, Emily Armstronggal is összeültek már 2019-ben, igaz, akkor még nem volt szó arról, hogy vele is fognak visszatérni.
Mindebből persze nem derült ki semmi, így idén nyáron már az éppen búcsúturnén lévő Sum 41 frontemberének, Deryck Whibley-nek is tagadnia kellett, hogy ő lesz Bennington utódja. Az egész sztoriról csak az utolsó pillanatban rántották le a leplet a tagok a Billboardnak, amikor szeptember elején hivatalosan is bejelentették a visszatérést. Armstrong érkezése mellett látványos változásnak tűnt, hogy a zenekar alapító tagja és dobosa, Rob Bourdon kimaradt az új felállásból. Az azóta sem derült ki, hogy pontosan miért, Shinoda annyit mondott erről, hogy Bourdon évekkel ezelőtt jelezte, hogy el akarja magát távolítani a zenekartól, amit a rajongók is észrevehettek már jóval a visszatérésük előtt is.
Találgatni nyilván felesleges, hogy miért döntött így Bourdon, de az biztos, hogy Armstrong érkezését nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Azonnal kibukott, hogy a Dead Sarából ismerhető énekesnőnek vannak kapcsolatai az elég kétes megítélésű szcientológia egyházzal, sőt, közeli barátja és végig támogatója volt a szcientológus Danny Mastersonnak, akit nemi erőszak miatt ítéltek harminc év börtönre tavaly. Armstrong, aki hivatalosan sosem vallotta magát szcientológusnak, annyit reagált, hogy mindig a legjobbat próbálja meglátni az emberekben, de mikor kiderült, hogy Masterson bűnös, rájött, hogy rosszul ítélte meg őt. Ez amúgy nem akadályozta meg Bennington fiát abban, hogy nekimenjen Shinodának az új énekes miatt.
Persze a Linkin Park azért még mindig Linkin Park: a felháborodás ellenére az arénaturnéjukra pillanatok alatt elmentek a jegyek, felléptek az idei League of Legends vb-n is. November 15-én pedig megjelent a visszatérő lemezük, a From Zero, amiben abszolút benne volt, hogy katasztrofális lesz. Hogy csak a nosztalgiára fog építeni, és megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Hogy teljesen más lesz, és még csak azt sem lehet majd mondani, mint a One More Lightnál, hogy hát, legalább Linkin Park. Hiába olyan népszerű még ma is a Linkin Park, a zenekarnak és főleg Mike Shinodának nagyon nehéz dolga volt ezzel a lemezzel, de szerintem már az első hallgatás után egyértelmű, hogy
a From Zero nem a Linkin Park legjobb lemeze, de mindent figyelembe véve talán a lehető legjobb folytatás, amivel a zenekar előállhatott.
Emily Armstrongot lehet nem szeretni, és abszolút érthető, ha valakinek a Linkin Park 2017-ig volt Linkin Park, de azzal, hogy egy női énekest vettek be, pont azt sikerült elkerülniük, hogy Bennington-pótléknak érződjön, vagy azt keressék benne a rajongók. Az első pár koncert alapján nekem sok bizalmam nem volt benne, de a koncertfelvételek alapján minden este egyre jobb, az albumon pedig végképp összeáll, hogy mennyire jó húzás volt az ő bevétele. Armstrongnak kellően karakteres az énekhangja és az üvöltése, Shinodával is remekül működik együtt, a From Zero pedig bőven ad is lehetőséget kettejüknek arra, hogy megmutassák ezt. És közben úgy idézzék meg a Linkin Park legjobb periódusait, hogy az egész nem érződik pofátlan nosztalgiázásnak. Vagy legalábbis nem nagyon.
Miközben újra és újra meghallgattam az albumot, folyamatosan eszembe jutottak újabb és újabb párhuzamok arról, hogy melyik szám melyik régi slágert idézi. Nem kéne nagyon megerőltetnem magam, hogy minden számnak felsoroljam a húsz évvel ezelőtti megfelelőjét, és a következő napokban ezt biztos sokan meg is fogják tenni, vagy már meg is tették. A From Zero ugyanakkor még a leglinkinparkosabb pillanataiban sem érződik ócska másolatnak, inkább olyan, mint egy alternatív idősíkról idekerült lemez a Linkin Park szebb éveiből. A legkevésbé Linkin Park-os pillanatokban meg még mindig sokkal jobb, mint hét éve a One More Light.
Szóval igen, a Cut the Bridge olyan, mint a Bleed It Out, a Heavy Is The Crown olyan, mint a Faint, a Two Faced olyan, mint a When They Come For Me és a One Step Closer együtt, a Casualty meg a méltatlanul keveset emlegetett QWERTY-t idézi. De közben meg akárhányszor hallgatom meg őket, az jut eszembe, hogy több mint tíz éve nem hallottam ilyen fasza Linkin Park-számot, nem pedig az, hogy biztonsági játékot játszott a zenekar. És igen, azokhoz a dolgokhoz nyúltak vissza, amik régen is stabilan működtek, a fülbemászó elektronikus betétektől a szkreccselésen át a klasszikus nu metálos riffekig, főleg az olyan számoknál, mint a Heavy Is The Crown, az Emptiness Machine és a Two Faced.
Közben viszont a Casualtyről és az IGYEIH-ről a Deftones, sőt, a Norma Jean jutott eszembe, az Over Each Other egy hagyományosabb rockszám csak Armstronggal, az Overflow egy elszállós kísérletezés a jobbik fajtából, a Stained és a Good Things Go meg a Twenty One Pilots-hangzás egész sikeres hajszolásának érződik.
A Casualty amúgy szerintem simán Armstrong és Shinoda legjobb munkája a lemezen, főleg utóbbi hoz rajta olyan, már-már kiabálásba hajló énektémákat, amiket korábban nem sokszor lehetett tőle hallani. Armstrong kontrollálatlan üvöltése is jól működik, de ő a Casualty, a Heavy Is The Crown vagy az IGYEIH keményebb témái mellett az Over Each Other stadionrockos kitartott hangjait és az Overflow triphopba hajló éneklését is nagyon jól hozza. Zeneileg egy rossz szót nem tudnék rá mondani, a From Zero alapján egy nagyon sokoldalú és tehetséges énekesnő, aki tökéletesen illik abba a vízióba, amit Shinoda kitalált a Linkin Parknak, és vele abszolút lehet is jövője a zenekarnak.
A From Zero nem a zenekar legjobb lemeze, a legjobb három közé sem fér be, de szerintem nem is ez volt a cél vele. A From Zero egy kinyilatkoztatás arról, hogy fel lehet állni egy tragédia után, és anélkül az ember nélkül is lehet folytatni a dolgokat, aki addig összetartott mindent, még ha nem is lesz olyan, mint előtte. A Linkin Parkot továbbra is Linkin Parknak hívják, és ezzel az albummal azt is bizonyították, hogy olyan zenét is játszanak, mint a Linkin Park, szóval nyilván nem lehet teljesen szétválasztani a Chester Bennington előtti és utáni érát. Ettől még érdemes, mert önmagában nézve a From Zero egy kifejezetten jó lemez, ami nem váltja meg a világot, de bőven jobb visszatérés, mint amire számítani lehetett, és egyben egy elég ígéretes új kezdetnek is tűnik.
