2024. november 13. – 07:39
Deryck Whibley, a Sum 41 frontembere 2014-ben láthatóan egyre súlyosabb alkoholproblémákkal küzdött, teljesen le volt gyengülve, szörnyen nézett ki, súlyos máj- és veseproblémái miatt egy hónapra kórházba is került, és azt mondta, ha megivott volna még egy pohárral, akkor meghalt volna. A Sum 41 széthullóban volt, a tagok ki nem állhatták egymást, a turnéikra nem fogytak a jegyek, a rádiók nem játszották a számaikat. Whibley akkor a kórházi ágyon fekve megesküdött, hogy ha túléli a saját hülyeségét, vissza fognak kapaszkodni a csúcsra.
Tíz évvel, és tíz évnyi józansággal később nyilvánvaló, hogy ez sikerült neki – Whibley simán letagadhatná ezt a tíz évet, a Sum 41 pedig az idei lemezével rekordokat döntött, és egy világ körüli turnéra is elindult. Méghozzá utoljára, mert tavaly májusban igazából nem a turné és az album bejelentése volt a lényeg, hanem az, hogy a Sum 41 feloszlik. Ennek a turnénak az európai felében a kanadai zenekar a két évvel ezelőtti arénás koncertje után megint visszatért Budapestre a Sportarénába, és a keddi, maratoni hosszúságú koncertjük után teljesen egyértelmű, hogy
az idén 28 éves Sum 41 néhány vargabetű után ha nem is a csúcson, de ahhoz nagyon közel hagyja abba, és nemcsak azért, mert olyan jól tudják megidézni a 2000-es, meg a 2010-es éveket.
A Sum 41 a másik számos zenekar, a Blink-182 mellett a kilencvenes évek végén felfutó pop-punk hullám egyik legnagyobb üdvöskéje, de nem véletlenül kérték ki maguknak már 2004-ben is, hogy ők igazából egy rockzenekar. A zenekar az első két albuma után a Does This Look Infected?-del, és főleg a Chuckkal elhúzott rockos, sőt, metálos irányba, hogy aztán a 2006-ban lelépő Dave Baksh nélkül kiadott Underclass Herón, ami kicsit American Idiot utáni Green Day, kicsit Fall Out Boy, kicsit meg My Chemical Romance is volt, visszatérjen a pop-punkhoz.
Baksh később visszalépett, a Sum 41-ből meg szép lassan metálzenekar lett, hogy aztán az idei Heaven :x: Hellnek egy elegáns húzással a fele inkább pop-punk, a másik fele meg inkább metál legyen. Ha úgy vesszük, hogy a nagy pop-punk titánok közül a Blink-182 a rendes punkhoz, akkor a Sum 41 meg a metálhoz volt kapudrog. Legalábbis nálam a Linkin Park mellett az olyan számok, mint a No Brain, a Still Waiting, a The Bitter End, az Open Your Eyes és az I'm Not The One biztosan nagy szerepet játszottak abban, hogy a gimis éveimben rácsavarodtam a metalcore-ra.
További bizonyíték: az előzenekar, a walesi Neck Deep énekese amellett, hogy elmondta, a Sum 41 egy legendás zenekar, azt is hozzátette, hogy nélkülük ők sem léteznének, az önironikus pólójuk szerint generikus pop-punkban utazó Neck Deep pedig szintén nem mentes a metáltól, szóval sakk-matt. A Neck Deep amúgy tényleg generikus pop-punkot nyomott, amitől hanyatt nem estem, de azért lehetett élvezni. A hangosítópulttól elég gyatrán szóló koncertbe belefért egy „fuck Donald Trump”, meg egy hosszú monológ is arról, hogy a zene egyesíti az embereket.
Whibley és a Sum 41 nem mentek bele ilyen fejtegetésekbe, a politikusokat és a milliárdosokat sem küldték el a picsába, a bő kétórás, az összes fontosabb slágerüket felvonultató all-star szettben leginkább a hálálkodásnak és a közönség hergelésének és/vagy énekeltetésének maradt hely. És ez nem is volt baj, mert a Sum 41 mégiscsak elbúcsúzni jött ide, és talán mindent elmond a munkásságukról, hogy a huszonsok tételes setlist ellenére simán tudnék mondani még minimum öt-hat számot, amit azért szívesen hallottam volna még így utoljára.
Az AC/DC intróként szolgáló T.N.T.-je után tényleg minden volt itt, hiába jött ki a Sum 41-nak idén lemeze, ha jól számoltam, a Chuckról ugyanannyi számot hoztak, mint arról. Oké, a 2011 óta megjelent három lemezt eléggé lecsavarták, de erősen kétlem, hogy ez bárkit zavart volna, pláne úgy, hogy a régebbi lemezekről még olyan számokat is előszedtek, mint a Noots, amit eddig a turnéig sosem játszottak, de Whibley szerint annyiszor kérték tőlük az elmúlt évtizedekben, hogy most már muszáj volt. És most is voltak feldolgozások, a két évvel ezelőtti We Will Rock You helyett
a Raining Blood egy részlete, meg a Master of Puppets szólója – amúgy mondtam már, hogy a Sum 41 igazából metálos kapudrog?
A Sum 41 tökéletes érzékkel pakolta össze ezt a setlistet, sosem kellett sokat várni a következő slágerre, és a buli sem ült le, mondjuk a sima álló szektorban akkora buli jó darabig nem volt, a koncert legelején mozgás helyett mindenki videózni kezdett, amit kicsit kiábrándító volt látni. De ez nem a zenekar hibája, ők tényleg mindent kitettek a színpadra. Amikor a koncert fele tájékán Whibley elmesélte, hogy élete első gitárja van a kezében, ami a Fat Lip klipjében is benne volt, aztán 2003-ban ellopták, és pár hete került vissza hozzá, aztán ezzel nyomta el a Walking Disastert, akkor kicsit megint tizenhatnak éreztem magam.
A vége felé a nagy, bemutató csontváz is előbújt a színpadon a Rise Upra, hogy aztán az abszolút legendás Pieces/Fat Lip/Still Waiting trió zárja le a koncertet. Vagyis nem, mert természetesen volt ráadás, a '97-es Summerrel, amit még gimisként írtak, a Waiting on a Twist of Fate-tel, meg egy újabb gigaslágerrel, az In Too Deeppel. Ez volt az a pont, ahol én is simán elindultam volna haza, ha nem nézem meg előre a prágai koncert setlistjét, de megnéztem, szóval az emberek felével ellentétben nem kellett visszarohannom, hogy lássam a So Long Goodbye-t.
Ez eredetileg a 2007-es Underclass Herót zárta le, itt meg a koncertet, és egy teljes pályafutást is, mintha a kanadai zenekarban már tizenhét éve erre a pillanatra készültek volna. Eddig majdnem mindenhol játszottak még utána valamit, az utóbbi pár koncerten konkrétan a Welcome to Hellt, nálunk viszont nem, de őszintén annyira tökéletes búcsú volt a So Long Goodbye, hogy nekem nem is hiányzott. És más sem: a Sum 41 nem egy utolsó utáni kellemetlen hakni után hajózott el a naplementébe, hanem egy remek visszatérés és egy nagyon profi búcsúkoncert után, amit úgy is marhára élveztem, hogy rendszeresen utoljára több mint tíz éve hallgattam őket. Kell ennél több?
