Amióta papírforma, hogy Billie Eilish Grammyket és Oscarokat nyer, némileg feledésbe merült, hogy az előadó 14 éves kora óta saját útkeresése mellett a hírnév árnyoldalát is bőségesen megtapasztalhatta. A sajtót már rég nem a zenéje érdekli elsősorban, a testalkata és a magánélete a forróbb téma, a saját szexualitásáról elejtett mondata pedig percek alatt bejárja a világsajtót.
Új lemeze, a Hit Me Hard and Soft dalai ezért néha úgy hatnak, mintha azokban direkt az elmúlt évek frusztráltságát eresztené ki. Már előző albuma, a Happier Than Ever is foglalkozott a népszerűséggel járó problémákkal, de az új lemez egyből egy olyan dallal nyit (Skinny), amelyben többször is előkerül, hogyan csámcsog az internet a testén, majd jön a leszbi szexhimnusszal felérő Lunch, alig egy évvel azután, hogy Eilish biszexualitásából szenzáció lett.
Eilish dalaiban és művészetében persze régóta téma a saját testéhez fűződő viszonya. Kezdetben zsákszerű, lenge ruhákban tűnt fel a színpadon, amivel rengeteg rajongót is szerzett magának, hiszen úgy tűnt, teljesen fittyet hány az aktuális trendekre. Majd amikor testhezálló, csinosabb ruhákat öltött, sokan felháborodtak, hogy elárulta korábbi énjét.
A Hit Me Hard and Soft azonban jóval több a popsztárság nehézségeinek elpanaszolásánál, acím például tökéletesen fedi a lemez hangulatát, hiszen a dalok egyszerre lágyak és karcosak, akár a két végletet dalon belül váltogatva. Eilish a testképzavar mellett egy kibontakozó szerelmet, az elengedést és a depressziót is érinti ezekben a dalokban, hol nagyon ismerős, hol meglepő zenei környezetben. Utólag már érthető, hogy miért nem jött ki előzetes single a lemezhez, hiszen hiába nincs átfogó koncepció az album mögött, a dalok sorrendjének azért jelentősége van, a lemez felépítése ugyanis néha pont a hallgatói várakozásokkal megy szembe.
Mint Eilish és Finneas a Rolling Stone-nak elmondták, ezúttal egy nagybetűs nagylemezt („an album-ass album”) szerettek volna csinálni, amit olyan fontos lemezek inspiráltak az elmúlt 15 évből, mint a Viva La Vida a Coldplaytől, a Born to Die Lana Del Reytől, a Big Fish Theory Vince Staplestől, vagy a Goblin Tyler, the Creatortől. A borítón Eilish a víz alatt lebeg, erre a hatásra azzal erősítettek rá, hogy Amerikában kiadtak a lemezből egy úgynevezett „isolated vocals” verziót, amin az énekesnő úgy szólal meg, mintha tényleg a víz alól énekelne. Ha más szempontból nem is, a megjelenés ennyiben azért koncepciózusnak nevezhető.
Sok újdonság azért nem bukkan fel ezen a lemezen Eilish előző anyagaihoz képest, az elfojtott melankóliát azonban most a korábbi lemezeknél többször szakítja meg egy-egy váratlan elektronikus kitérő, néhol a túlzásoktól sem visszariadva. A basszusmenetre és a háttérben megbújó elektronikára építő, címében a Ghibli-filmre utaló Chihiro (ami talán a legnagyobbat fut a közösségi médiában a lemez dalai közül) például a Tame Impala legutóbbi lemezét idéző, katartikus utolsó harmad szinte a semmiből bújik elő. A sanzonosan induló L’amour de ma vie is váratlan húzást tartogat, hiszen a visszafogott dal dübörgő, a kora kétezres éveket idéző europopba fordul át, ahol Billie Eilish az autotune-t is beveti.
A többi dalban azért inkább a már bevált recept dominál, hiszen a dalok zenei alapjain Billie Eilish ezúttal is testvérével, Finneas O’Connell-lel dolgozott, és az előadó koncertjeiről ismerős dobos, Andrew Marshall mellett az Attacca vonósnégyes mellett nincs is más közreműködő a lemezen.
A lemez első, már említett dala, a vonósokkal megtámogatott Skinny a Barbie-dal, a What Was I Made For hangulatát viszi tovább, amelyben az énekesnő azoknak is üzen, akik azt firtatják, hogy vajon a korához képest hozzá passzoló sráccal randizik-e. Előkerül ebben a dalban az a téma is, hogy milyen felszínes valaki boldogságát a külseje alapján megítélni. A dal drámaiságát a tisztán vonósnégyesre építő outro fokozza, és amikor már túltelítődnénk ezzel a szomorúsággal, jön a teljes fordulat a lemez legkitárulkozóbb számával, a megkívánt nőnek szentelt, vágytól lüktető Lunch, amely egy ponton dübörgő EDM-alapra vált.
Eilish kétarcúságát jól mutatja a dal retró hatású imázsklipje is, amelyben az énekesnő olyan kétezres évekbeli klipek világát idézi, amik meghatározták a gyerekkorát. A videó ékes példája annak, hogy Eilish milyen bátran és szabadon tágítja univerzumának a határait: az általa koordinált videó vizualitása köszönőviszonyban sincs a lemez víz alatti, sötétkék világával, és egy szexin bekapott cseresznyén kívül nincs is direkt utalás a buja dal meglepő soraira. Az énekesnő önfeledten táncol egy nagy fehér térben, magát ünnepli, és úgy néz ki, mint egy rapper 2005-ből. Nem szab magának korlátokat, és amellett, hogy új érát nyit, vissza is utal régi korszakaira, amikor bő és maszkulin ruhadarabokban lépett fel.
A Wildflower talán a leginkább Billie Eilish-os felépítésű szám a lemezen, az akusztikus gitárra, és az előadó fátyolos hangjára építő dal bravúrosan reagál arra, hogy mennyire foglalkoztatta az embereket viszonya a nála tíz évvel idősebb, Jesse Rutherforddal, a The Neighbourhood énekesével. A dalszöveg egykori szerelme exbarátnőjének, a modell Devon Lee Carlsonnak szól, akit Eilish vigasztalt szerelmi bánatában. A rajongók azért is gondolják, hogy Carlsonnak címzett számról van szó, mert a modell saját cégét Wildflower Casesnek hívják. A dalszöveg azonban ebben a dalban is túlmutat azon, hogy a pletykára éhes rajongókat kielégítse. A The Greatest ugyanezt a receptet követi, és unalmasan indul ugyan, de az énekesnő ezzel a dallal is bizonyítja, hogy sokkal többet tud a védjegyévé váló, suttogós énektechnikánál.
Suttogásból amúgy is lényegesen kevesebb jut a lemezre, annál több az egy-egy dalon belüli váltás, így némelyik szám úgy épül fel, mintha két külön szerzeményt ragasztottak volna össze. A Bittersuite, L’amour De Ma Vie és Blue című dalokat színesítő kreatív beatswitchek ráerősítenek a tényre, hogy bár
a lemez a maga tíz dalával relatíve rövidnek számít, tele van tömve zenei tartalommal a szövegekből kihámozható, zavarba ejtő önvallomásokon kívül.
A tömörség és szerkesztettség jót tesz a Hit Me Hard and Softnak: fontosabb volt egy nagybetűs album elkészítése, mint a streamingszámok feltornázása és a szenzációhajhászás, így szerencsére nem 20 dalt kapunk kézhez, nincsenek remixelt verziók és TikTok-kompatibilis felgyorsított-lelassított verziók sem, a rajongók úgyis legyártják ezeket maguktól.
Az album legkönnyebben beazonosítható popdala a szerelmi vallomással felérő Birds Of Feather, ami szintén megidézi az énekesnő lírai stílusát, kár, hogy a számban abszolút fantáziátlanul és kiszámíthatóan nyúlnak megkapó popos fordulatokhoz. A dalt a Netflixen futó Fülig beléd zúgtam (Heartstopper) 3. évadának beharangozójában hintették el, nem is igazán több ez egy romantikus limonádé háttérzenéjénél.
A 2019-es debütlemez (When We All Fall Asleep, Where Do We Go?) sejtelmes, hálószobapop-hangulatát leginkább a The Diner idézi meg, ahol Eilish kísérteties effektek mögé bújva egy zaklató szerepébe helyezkedik, és ebből a felvett nézőpontból énekel. Eilish az évek során többször is nyíltan beszélt fanatikus zaklatóiról, és arról, hogy milyen mentális terhet helyeznek rá a megszállott fanok, akik miatt nem érzi biztonságban magát. Tavaly Eilish és családja egy meg nem nevezett férfi ellen kért távoltartási végzést, a vád szerint a férfi félmeztelenül betört az énekesnő házába és a kerti zuhanyzóját használta.
2023-ban egy bizonyos Christopher A. Andersonnal szemben hasonlóan jártak el. A 39 éves férfi egy hét alatt öt alkalommal hatolt be Eilish gyerekkori otthonába, ahol a család személyes iratai között kutakodott, majd hátrahagyott egy fehér virágot és egy levelet is az énekesnőnek. De 2019-ben fanatikus felhasználók az énekesnő lakcímét is kiszivárogtatták, és olyan is volt, hogy fenyegető üzeneteket küldtek testvérének, Finneasnek. 2021-ben Eilish úgy nyilatkozott, hogy retteg egyedül lenni, mivel rengeteg zaklatója van. A lemez egyik rejtett érdekessége a The Diner végén elsuttogott telefonszám, amit ha tárcsázunk, Eilish veszi fel nekünk a telefont, és riadtan kérdez vissza, mintha magunk is zaklatóként hívnánk őt.
Az utolsó dalként érkező Blue a komplett életmű egyik legnagyívűbb dala, amely közel hat percben összegzi a lemez szívfacsaró témáit, és az újra felbukkanó, ezúttal elektronikus alapra megszólaló vonósnégyes egyben keretet is ad a lemeznek. „It’s over now / But when can I hear the next one?” – teszi fel a kérdést Eilish a záródal utolsó másodperceiben, ezzel mintha azt akarná mondani, hogy a történetnek itt még nincs vége. A rajongói spekulációk szerint ez arra is utalhat, hogy a Hit Me Hard and Soft egy dupla lemez lesz, aminek hamarosan jöhet a második felvonása, igaz, hivatalosan ezt egyelőre nem erősítették meg.
A Hit Me Hard and Soft nem blockbuster balladák gyűjteménye, sokkal inkább egy énekes-dalszerzői napló, rajta sok fesztelen stílusgyakorlattal és néhány biztonságos, megúszós vállalással. A lemezzel Billie Eilish bebizonyította, hogy a Coachella fesztiválon közös duettjük után nem hiába kiáltotta ki Lana Del Rey egy generáció hangjává. Eilisht fiatal kora ellenére nem darálta be a popipar gépezete,
és ezzel a kiadvánnyal is felülkerekedett a kinézetén, személyiségén vagy megszólalásain csámcsogó reakciókon.
A Hit Me Hard and Soft azt mutatja, hogy Billie Eilish érzelmileg pont ott van, ahol egy 23 éves lánynak lennie kell. Nem burkolózik giccs mögé, végleg ledobja magáról a suttogó jelzőt, miközben a szorongásai még mindig vele vannak, amikről nyíltan és őszintén beszél. Billie Eilish medencéjében továbbra is érdemes elmerülni.