A magyar kultúrtörténet szerves része a könnyűzene, azon belül is az az 1960-as évektől kezdődő időszak, amit beatkorszakként is szokás emlegetni. Ezekben az évtizedekben tették le a magyar rock, blues és jazz alapjait olyan legendás, máig meghatározó zenekarok, mint az Illés, a Neoton Família, az Omega, a Hungária vagy éppen a Kex és a Syrius. A korszak természetesen azóta is sok alkotót inspirál, dokumentumfilmek és lemezek sora dolgozza fel ezeket az évtizedeket, legutóbb például a Magyar Zene Háza állított emléket a magyar popzene rendszerváltás előtti korszakának egy remek tematikus kiállítással.
December elején pedig a Képes Krónikák és a Petőfi Kulturális Ügynökség gondozásában megjelent a Magyar Rocktörténet című kétrészes képregénysorozat első kötete, ami egyfajta képregényes illusztrációként is szolgál a fent említett időszakhoz, valamint a Nekünk írták a dalt! című kiállításhoz. Egyrészt, mert a kötet lektori munkájáért és előszaváért a kiállítás kurátora, Jávorszky Béla Szilárd felel, és a bemutatóját is a nemrég felavatott Poptörténet legendáinak fala előtt tartották, másrészt, mert a képregény is ugyanazt az időszakot dolgozza fel, mint a kiállítás. Legalábbis félig, a szerzők ugyanis két kötetre bontották a négy évtizedet – az elsőben a hatvanas és hetvenes évek története kapott helyet.
A projekt művészeti vezetője az egyik legkeresettebb magyar képregényes, Futaki Attila, aki rajzolt már Percy Jackson-képregényt a Disney-nek, munkái pedig Franciaországban és Amerikában is megjelentek. Hozzá Szabó Csaba és Fritz Zoltán csatlakozott rajzolóként; előbbi 2020-ban jelentette meg első önálló képregényét, míg utóbbi már Alfabéta-díjat is nyert (ez a Magyar Képregény Szövetség legjobb magyar képregényeknek járó elismerése). A történetet Kántor Mihály írta, aki az impresszum szerint filmes és videójátékos rovatokban publikál (neki még nem jelent meg könyve).
A történet egy kitalált figura, Pallaghy Károly életét meséli el, aki a hatvanas években éli fiatalkorát, koncertekre jár Budapest különféle művelődési házaiba vagy az Ifipark néven ismert Várkert Bazárba, és így olyan legendás zenekarok életét kíséri végig a kezdetektől, mint a Metro, az Illés, a Bergendy Együttes, a Beatrice vagy a Hobo Blues Band. Karcsié egy klasszikus felnövéstörténet, ami sem újdonságot, sem izgalmat nem tartogat, emiatt viszont legalább könnyen a helyébe tudja magát képzelni az olvasó. Ettől függetlenül a kötet igyekszik részletesen elmesélni a magyar könnyűzene hőskorát, ám
a hol narráló, hol az eseményekkel sodródó, hol pedig saját életébe belebonyolódó főhős, illetve a zenekarok történetét az időben ugrálva görcsösen bemutatni próbáló cselekmény miatt sokszor nehéz követni, hol is tartunk éppen.
Érdekes történetek, anekdoták azért akadnak a kötetben. Ilyen például a Scampolo zenekar története, amiben Zalatnay Sarolta és Presser Gábor is megfordult, vagy Radics Béla tragikus életpályája. De Karcsin keresztül testközelből élhetjük át a Miskolci Woodstock néven elhíresült, botrányba fulladt 1973-as Diósgyőri Rockfesztivált, a Kex és a Syrius felemelkedését és bukását vagy éppen a Beatrice első pillanatait még diszkózenekarként.
A sok elmesélnivaló, évszám és tagcsere, egyszóval a lexikonnyi információ, amit belezsúfoltak a történetbe, valamint az egyértelműen ennek alárendelt rajzolói munka azonban sajnos sokat csorbít a már-már egy képes Wikipédia-oldal hatását keltő kötet olvashatóságán és élvezhetőségén. Az információgazdagság nem feltétlenül probléma egy képregényben, de itt mintha kissé félrecsúszott volna a fókusz.
Érdekes és kifejezetten izgalmas művészeti döntés volt viszont a történetet vizuálisan is megfelezni, a hatvanas évek történetét ugyanis Szabó Csaba, míg a hetvenes évekét Fritz Zoltán illusztrálta. Szabó realista, vonalrajzos ábrázolása után éles váltás Fritz már-már karikatúraszerűen elnagyolt, rajzfilmes stílusa (pláne hogy újra meg kell ismerni a karaktereket is), de az olvasó hamar rájön: mindkettejük technikája jól működik, tehetséges és tapasztalt rajzolókról van szó.
Éppen ezért szomorú, hogy a kötetbe ennyire kevés izgalmas vizuális megoldás kapott helyet. A néhány fél- vagy egész oldalas rajz, mint Fritz space-rock illusztrációja vagy LGT-rajza, a képregény eszköztárát használva színesítik a történetet. A kötet végén megjelenő borítók, Szabó korabeli utcaképei, illetve a Népstadiont és a Budapest Sportcsarnokot ábrázoló, a sztorit felvezető kockák pedig sok-sok mondatot kiváltó erővel egyszerre illusztrálják a történetet és segítik történelmi kontextusba helyezni azt (főleg a magamfajtáknak, akik leginkább a szüleik beszámolóiból ismerik a kort).
Ha a Magyar Rocktörténet bátrabban nyúlt volna ehhez a gazdag, izgalmas és fontos időszakhoz, szabadabban kezelte volna a történetet, és nem erőltette volna ennyire a fiktív szálat, valamint azt, hogy mindent elmeséljen, de cserébe nagyobb hangsúlyt fektetett volna a rajzolóira, alighanem élvezetesebb képregényt kaptunk volna a kezünkbe. A kötet így inkább egy képes tankönyvre hasonlít, a nyolcvanas és kilencvenes évek történetével kiegészülve viszont így is nagyon fontos, korszakalkotó mementója lehet a magyar pop- és rockzene történetének.
Kántor Mihály, Szabó Csaba, Fritz Zoltán: Magyar Rocktörténet – ‘60–’70
Képes Krónikák, 2023, 6900 Ft