Nehéz lenne megszámolni, hogy az elmúlt tizenöt évben hány zenekart kiáltottak már ki a metál, vagy konkrétan a metalcore jövőjének, azt pedig tényleg lehetetlen megmondani, hogy ezek közül hányan váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az viszont biztos, hogy ebben a kontextusban a kétezres évek vége óta egy rakás brit zenekar került már elő, és ha a műfajt nem forradalmasították is, rendre óriási népszerűségre tettek szert, sokszor még a saját szubkultúrájukon kívül is.
Persze ehhez gyakran kellett egy nagyobb stílusváltás is, elég csak a deathcore-alapvetésből elég kacifántos úton a Lil Uzi Vert kollabig eljutó, klubok helyett arénákat megtöltő Bring Me the Horizonra vagy a nyers metalcore-t az előző három lemezen egyre stadionkompatibilisebbé finomító, nemrég a Metallica előzenekaraként fellépő Architectsre gondolni. Mostanában a briteknél a kezdettől fogva eklektikus, a progresszív metált R&B-vel és egy rakás más elemmel keverő, szintén brit, az Architects előtt nyáron nálunk is fellépő Sleep Tokentől várják a megváltást,
a hivatalosan húsz éve létező Enter Shikari pedig valahol a teljes stílusváltás és az eleve érdekes kísérlettel indító végletek között helyezkedik el.
Az Enter Shikari volt az egyik első zenekar, amely a kétezres évek végén felütötte elektronikával a post-hardcore-t és a metalcore-t, és bár azóta sokat változott a stílusuk, az idén megjelenő A Kiss for the Whole World című lemezükről is egyből megmondja az ember, hogy ők csinálták. Arról nem is beszélve, hogy az Enter Shikari a szövegeiben a kezdetektől fogva nagy súlyt fektetett az olyan, az egész emberiséget érintő problémákra, mint a társadalmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, az alapvető emberi jogok csorbulása vagy a háborúk és azok következményei. A zenekar frontembere arról is beszélt korábban, hogy nem érti azokat a zenekarokat, amelyek punknak hívják magukat, de nem írnak ezekről számokat.
Az biztos, hogy az Enter Shikari is egyre népszerűbb lett az elmúlt tíz évben, és miközben nagy fesztiválok stabil headlinerévé nőtte ki magát, Magyarországon is rengetegszer járt. Most pénteken két év után térnek vissza az új lemezükkel, ennek apropóján beszélgettünk a zenekar énekesével és motorjával, Rou Reynoldszal a koncert előtt a magyar közönségről, az új lemezről, filozofikus dalszövegekről, a zenei műfajok haláláról és az élet értelméről is.
Legutóbb két éve voltatok itt, összességében pedig ez lesz a tizennyolcadik alkalom, hogy felléptek az országban. Vannak kellemes emlékeitek Magyarországról?
Különleges kapcsolatunk van Magyarországgal, rengeteg barátunk van itt, az egyik exem, akivel ma is jóban vagyok, budapesti, szóval rengeteget jártam ide a zenekartól függetlenül is. Magyarország volt az egyik első hely Európában, ahol tényleg szenvedélyes közönségünk volt – gyakran szokták mondani, hogy Németország milyen jó ezen a téren, de nekünk Magyarország is ilyen volt, mindig nagyon jól érezzük magunkat itt.
Tíz éve egy interjúban azt mondtad, hogy a Sziget az egyik kedvenc fesztiválod, és amikor ott láttalak titeket, úgy tűnt, hogy a fesztivál is szeret titeket. Visszamennétek oda?
Persze, szerintem tényleg az egyik legjobb fesztivál, nagyon szerteágazó, sokszínű fellépőlistákkal, a Glastonburyre emlékeztet. Az is látszik, hogy rengeteg meló van abban, hogy vizuálisan is érdekes legyen.
Az elmúlt években a Sziget mellett felléptetek a legkülönfélébb helyszíneken, két éve az A38-on egy klasszikus klubkoncertet adtatok, most meg egy sokkal nagyobb helyszínen léptek majd fel. Melyiket szeretitek jobban?
Igazából szerencsésnek érezzük magunkat, hogy átélhetjük mindazt, amit most felsoroltál. Vannak zenekarok, amelyek mindig ugyanakkora helyeken lépnek fel, de nekünk megvan ez a változatosság, és így sokkal érdekesebb az egész. Úgy szokott ez kinézni, hogy várjuk a fesztiválszezont, aminek nagyjából a felénél már bennünk van, hogy szívesen nyomnánk már a kisebb, izzadósabb bulikat, aztán ott meg alig várjuk, hogy nyomjuk megint a nagy koncerteket.
Nyilván mi is úgy futottunk be, hogy a klubbulikat nyomtuk, szóval ezek mindig nosztalgikusak, jól érezzük magunkat rajtuk, de a nagyobb helyszíneken sokkal nagyobb élmény lehet egy koncert, sokkal nagyobb a kreatív szabadság, több mindent lehet csinálni a színpadon, ami elég jó tud lenni.
Most az új lemezetekkel turnéztok, az elsővel, ami a járvány után jelent meg, és nemcsak hallgatni katartikus élmény, hanem megírni is az volt. Hogy nézett ki ez a folyamat?
Nehéz volt megírni, mert a járvány alatt egyáltalán nem írtam zenét, egyszerűen nem tudtam, ami egy nagyon különös élmény volt. Amikor elkezdtünk megint koncertezni, akkor kezdtem el megint írni is, és a (pls) set me on fire volt az első szám, amit befejeztem. Akkor fogtuk ezt, meg egy rakás másik számot, és kivonultunk egy csodálatos, öreg vidéki házba Anglia déli partján, ahol napenergiával működött minden. Csak mi voltunk ott négyen, meg a hangmérnökünk, George.
Miután a zenekar évekig nem létezett, nagyon jó volt megint zenekarnak érezni magunkat, együtt főztünk, edzettünk, kimentünk az erdőbe és néztük a mezőn mászkáló szarvasokat reggel az ablakból. Tényleg csodálatos volt, és rengeteget segített abban, hogy a kreatív folyamatokra, a számok megírására és felvételére fókuszáljunk. Amúgy ilyenkor mindig elmegyünk valahova a semmi közepére, mert máshogy nem megy. Próbáltam már turné közben is zenét írni, de nagyon ritkán működik, túl nagy a zaj és túl sok minden tereli el a figyelmem.
Korábban említetted, hogy az A Kiss for the Whole World kicsit olyan, mintha a testvéralbuma lenne a 2012-es A Flash Flood of Colournak, és tényleg vannak is hasonlóságok. Ez mennyire volt szándékos?
Eleinte egyáltalán nem ez volt a terv, de amikor zenét írok, gyakran előfordul, hogy végül magamat is meglepem azzal, ahogy sikerül. A The Spark (a zenekar 2017-es, ötödik lemeze – a szerk.) például egy nagyon turbulens és nehéz időszakomban született, de a végeredmény mégis elég pozitív és rendezett lett, ami elég messze van attól, ami akkoriban a fejemben volt. Sokszor kapom magamat azon, hogy a zenéim nem a jelenről szólnak, hanem arról, amit szeretnék a jövőben.
Az A Kiss for the Whole Worlddel is ez a helyzet, ez egy nagyon pozitív, energikus, izgalmas album, ami tele van örömmel és hálával, és szerintem süt róla, hogy a járvány után készült, amikor maga a zenekar és egy csomó emberi kapcsolat is megszűnt. Ennek fényében annyira nem is meglepő, hogy a (pls) set me on fire készült el először, mert az emberi kapcsolatokat, a koncertek eufóriáját és az életünk megszokott intenzitását akartuk visszakapni. Így lett egyértelmű az is, hogy a Flash Flood of Colourhoz fog hasonlítani a lemez, mert az is egy hatalmas energiabomba volt.
Az új lemezről korábban elhangzott, hogy sokkal fókuszáltabb és kevesebb rétegből áll a korábbiaknál, de nemcsak a megszokott Enter Shikari-s elemek vannak meg rajta, hanem az olyan átvezető számok is, mint a Dead Wood, amiktől az egész tényleg albumnak érződik számkollekció helyett. Ez mennyire fontos neked?
Nekem fontos, de egyre kevésbé értem, hogy miért. A legelszántabb rajongóink biztos végig fogják hallgatni az egészet, de a legtöbben nem így hallgatnak zenét. Ettől még nekem ez egy nagy egész lesz, ami direkt van így prezentálva, és emiatt fontos, hogy jó legyen a narratívája és a felépítése, hogy a számok egyben is működjenek.
Még egyet továbblépve mennyire tudatosak a folyamatos visszautalások a számokban, mint az első lemezt felidéző Reprise 3 az előző albumon, vagy a The Spark Live Outside-jára utaló szövegrészlet a Giant Pacific Octopus (i don’t know you anymore)-ban?
Ez olyasmi, amit nagyon élvezek csinálni, mert gyerekként a mainstream kultúra is az ilyen univerzumépítésekről szólt, mint a Star Wars és a Harry Potter, és én imádom is beleásni magamat ezekbe a hatalmas, helyszínekkel, karakterekkel és élményekkel teli világokba. Ugyanez van a videójátékokkal is, a legjobban azok érdekelnek, ahol van egy hatalmas nyílt világ, és el tudok veszni a mellékküldetésekben.
Legutóbb a Red Dead Redemption 2. volt ilyen, de jövőre jön a nyílt világú Star Wars játék is, akkor majd valószínűleg hónapokig nem fogok mást csinálni. Szóval imádok univerzumokat építeni, és szerintem ezzel sosem fogunk leállni. A régi rajongóinknak azért jó, mert tartósítja a régebbi dolgainkat és behoz egy kis nosztalgiát, az újaknak pedig azért, mert lehet, hogy ha rátalálnak az egyik ilyen utalásra, úgy döntenek, hogy meghallgatják a régebbi lemezeket is.
Többször elmondtad már, hogy introvertált arc vagy, aki főleg a zenén keresztül tud másokhoz kapcsolódni. Az új lemezen egy csomó személyes probléma is feltűnik, amikről nyilván nehéz beszélni, de valahol terápiás is. Mennyire fontos, hogy az is átérezze ezt, aki meghallgatja a számokat?
Nyilván nagyon fontos, nem hiszem, hogy csinálnám ezt máshogy. A járvány előtt, 2018-ban és 2019-ben egy csomó írótábort csináltam, ahol a popszámok voltak fókuszban, és persze érdekes meg szórakoztató volt, nagyon más, mint amihez hozzászoktam, de nem tudnám mindig ezt csinálni. Ezeknek a szövegeknek nem volt lelkük, igazából meg sem próbáltak kapcsolatot teremteni a hallgatóval vagy átadni valamilyen érzelmet vagy üzenetet.
Nekem a zene erről a kommunikációról szól, ez sarkall arra, hogy zenét írjak, a semmiről, meg felszínes dolgokról nem írnék számokat.
Az új lemezbe is rengeteg olyan élmény és probléma lett belesűrítve, amelyekkel meg kellett küzdenem, de a The Spark volt az első olyan album, ahol már egyértelműen megjelentek az én őszinte, személyes élményeim. Az inspirációim nagy része az irodalomból és a filozófiából jön, és ez az egész amúgy évszázadok óta létező, sőt, ünnepelt dolog, Rousseau és Montaigne is rendkívül nyílt, már-már radikálisan őszinte volt.
Ez szerintem rengeteget tud segíteni az embereknek, pláne most, amikor a közösségi médiában mindig a legjobb részleteket látjuk mások életéből és mindenki boldognak tűnik, sőt általában sokkal boldogabbnak, mint amilyen valójában. Ilyenkor jó, ha valami emlékeztet minket arra, hogy mindenkinek megvannak a maga küzdelmei, amelyek elválaszthatatlan részei az emberi mivoltunknak, és nem vagyunk egyedül ezekkel.
Szerinted van az életnek értelme? Kell, hogy legyen neki?
Ez egy olyan különös kérdés, nem? Én leginkább azzal a gondolattal tudok azonosulni, hogy mindenki maga ad értelmet az életének, hogy az egész egy üres vászon, amit meg kell töltenünk. Szerintem könnyű értelmet találni benne, ha akarunk. Most éppen a legegyértelműbb, nemcsak egyéni szinten, hanem az egész emberi faj számára az, hogy túléljünk, ami amúgy egyre nehezebbnek tűnik a haladásunk irányát és pályáját elnézve.
Szerintem jelenleg az lenne a legfontosabb, hogy merjünk álmodni, és kezdjük el újszerű módokon szervezni az életünket, hogy az sokkal fenntarthatóbb és a természettel összeegyeztethetőbb legyen. A vallásoknak is vannak jó elemeik, például ha az aranyszabályt vesszük, ezek jó dolgok, amelyek értelmet adhatnak, és kicsit könnyebbé tehetik az emberek életét, de szerintem nincs szükség arra, hogy klasszikus vallási szempontból nézzük ezt, és isteneket keressünk.
Az Enter Shikaritól sosem állt távol a filozofikus gondolkodásmód a szövegek alapján, rendszeresen foglalkoztok fontos társadalmi témákkal is, rajtad pedig már 2010-ben is „Free Gaza” (Szabadítsák fel Gázát – a szerk.) feliratú póló volt a Szigeten. Mennyire tartod fontosnak, hogy zenészként beszélj ezekről?
Szerintem a zene kicsit olyan, mint az a kis cukor, ami segít lenyelni az orvosságot. Ezekről a témákról nehéz beszélni vagy egyáltalán gondolkodni a hétköznapokban, amikor mindenkinek megvannak a maga problémái. El kell tartani a családot, munkát kell keresni, tanulni kell, figyelni kell az egészségünkre és a szeretteink egészségére is. Ez rengeteg stressz, amivel meg kell küzdeni, és akkor a folyamatos reklámokról és a közösségi médiáról még nem is beszéltünk.
Az, hogy ebben a kavalkádban megnyissunk egy utat a mélyebb gondolkodás felé, nagyon fontos lehetőség, pláne mert ilyen utakból nincs sok. A zene szerintem az egyik legjobb út ehhez, mert egy dalszöveg elsősorban nem egy logikus valami, inkább az érzelmekre hat, és ha valami érzelmileg megragad, akkor sokkal jobban oda tudsz rá figyelni és sokkal jobban emlékszel is rá. A zene pont ezért az egyik legjobb módja annak, hogy meghekkeljük az agyunk érzelmi működésért felelős központját. Nekem emiatt kéz a kézben jár a zene és a mélyebb gondolkodás, és mindig fontosnak tartottuk, hogy a számaink erre sarkallják a hallgatót.
A zenétek viszont sokat változott, ami nem is meglepő húsz év után, ennek szerinted mi az oka?
Szerintem a változás az egyetlen állandó dolog az életünkben, szóval ez természetes. Mindig más dolgokra koncentrálok, más dolgok inspirálnak és ez visszaköszön a zenében is. Én egyébként nagyon hálás vagyok azért, hogy a közönségünk nagy része elfogadja, hogy folyamatosan változunk és tágítjuk az eszköztárunkat. Rengeteg zenekarnak nem adatik meg ez a szabadság, és akkor is elkezdik sarazni őket, ha egy kicsit is változtatnak a formulán, örülök, hogy nekünk ezzel nem kell foglalkoznunk, mert így tudunk hitelesek maradni.
Ha ugyanazt írnánk meg újra és újra, az egy idő után megjátszottnak érződne, és teher is lenne megírni, pedig semmi nem tesz izgatottabbá a zeneírásnál.
A felfedezés alapvető része az emberi természetnek, és mi lényegében ezt csináljuk. Az első két lemez agresszív, nyersebb hangzása is benne van ugyanakkor a pakliban, csak annyi történt, hogy közben más is került mellé. Jövő év elején egyébként jön majd egy számunk, ahol erősebbek lesznek ezek az elemek, az nagyban táplálkozik a hardcore punkból, de lesznek jungle-ös és d’n’b-s részei is. Ezek mindig részei lesznek a zenénknek, de szerintem már nem tudnék olyan számot írni, mint a Take to the Skies (a zenekar első lemeze – a szerk.) idején, ez túl sok korlát lenne.
Egy idő után ráadásul az emberek is igénylik a változást, meg azt, hogy elmosódjanak a határok a műfajok között, ez kicsit olyan, mint a multikulturalizmus, csak a zenében. Ha teret engedsz a sokszínűségnek, az még több sokszínűséghez vezet, ami a művészetben érdekesebb alkotásokat szül. Eleinte istenkáromlásnak tekintették, hogy szintiket kevertünk a metálba, de ledöntöttünk pár falat, aztán mások is ledöntöttek párat, és végül az egész sokkal elfogadottabbá vált. Mostanra eljutottunk a műfajok utáni világba, ahol az emberek nem a zenei spektrum egy apró szelete alapján határozzák meg önmagukat, és teljesen elfogadott sokféle zenét hallgatni, ami szerintem egy sokkal épelméjűbb hozzáállás.