Taylor Swift már csaknem két évtizede a zeneipar meghatározó része, és most éli az (eddigi) csúcsát, ami a karrierjét nem követők körében hasonló értetlenséget és ellenszenvet vált ki, mint a Puskást háromszor megtöltő Azahriah. A magyar zenész esete világszinten Swift jelenlegi koncertsorozatában tükröződik, a The Eras Tourban, ami címéhez híven nemcsak Swift aktuális albumáról szól, hanem felöleli a teljes diszkográfiáját. Ez az a turné, aminek budapesti állomásáért levélben könyörgött Karácsony Gergely, aminek első soraiért képesek hónapokig sátrazni az elszánt rajongók, és aminek bevételei látható növekedést hoztak az amerikai gazdaság számára. Bár a koncertsorozat jövő évi európai szakasza kihagyja Magyarországot, film formájában eljutott hozzánk, a mozizás és a koncertezés sajátos hibridjét hozva létre.
Ha nem pár hónappal ezelőtt mutatják be a Barbie-t, bizonyára még jobban meglepődtem volna, amikor péntek este a Corvin moziba lépve megláttam a rengeteg, kifejezetten a filmezéshez öltözött nézőt. Egyenpólók, barátságkarkötők, miniszoknyák, cowboycsizmák, csillogó smink és még csillogóbb tekintetek: a rajongók megadták a módját premiernapi vetítésnek. A The Eras Tour koncertfilmet pár héttel korábban mutatták be az Egyesült Államokban, és az interneten terjedő videókból már lehetett tudni, hogy ott a közönség nem a helyén ülve nézte illedelmesen a koncertfilmet, sokkal inkább a vászon előtt táncolva és énekelve bulizták végig.
Az amerikai mozikultúra viszont jelentősen eltér a miénktől, náluk megszokott a nézők aktív bevonódása, míg a magyarok ennél jóval visszafogottabbak – a hangos érzelemnyilvánítás is ritka, nemhogy a megmozdulás.
Úgyhogy talán még a filmnél is jobban voltam kíváncsi arra, mit hoz ki Taylor Swift a magyar mozinézőkből.
A hangos ováció, ami Swift első megjelenését követte, elég egyértelművé tette, hogy nem a csendes elmélyülésre kell számítani, és bár nem szabadult el úgy az őrület, mint az amerikai mozikban, itt is volt bőven interakció a vásznon látottakkal. A dalok megtapsolása mellett a kedvenc sorok ordítása, lelkes sikoltozás és világító telefonos karlengetés jellemezte a vetítést, ami egyszerre nyújtott abszurd és szívmelengető élményt.
A táncikálás a maga visszafogott magyar módján valósult meg: csak a keménymag ment ki, és ők is többnyire udvariasan a vászon szélénél táncoltak. Egyedül a Willow című dalra rohant ki a fél terem kézen fogva körbetáncolni, ami miatt némi logisztikai újrarendeződésre volt szükség, mert először nem fértek el. Szemmértékkel nagyjából fele-fele arányban lehettek a teremben a moziszékükben többnyire csendben ülők és a hangosan bulizók, de szerintem az előbbieket sem zavarta az utóbbiak viselkedése. Legalábbis engem biztos nem, aki bár nem hagytam el a székem, nagyon élveztem a felfokozott hangulatot.
Azt, mondjuk, csak remélni merem, hogy megfelelő hangszigeteléssel bíró termekben vetítik ezt a filmet, mert nem lehet kellemes élmény a Megfojtott virágok nézése közben hallgatni a Shake It Offot éneklő tömeget.
A The Eras Tour mint jelenség megértéséhez képben kell lenni az elmúlt évek történéseivel Taylor Swift-fronton, ugyanis aki lemaradt ott, hogy ő a viccként kezelt áldozatszindrómás popsztárocska, valószínűleg teljes megdöbbenéssel fogadja, amikor a negyvenéves apukától kezdve a feminista bölcsészlányon át a Taxisofőrt író Paul Schraderig egészen eltérő embertípusok fejezik ki elkötelezett rajongásukat.
Swift gyakorlatilag a karrierje kezdetétől fogja szupersztár, miközben az imázsa és a zenei stílusa is jelentős átalakuláson ment át az eddig 10 albumot (és 4 újrakiadást) felölelő pályafutása során. Countryénekesnőként kezdte 14 évesen, majd idővel áttért a klasszikus popzenéhez, melyben hol az elektronikus hangzás, hol a hiphop- vagy a rockjegyek kaptak hangsúlyt. Gigantikus népszerűsége és a slágerlisták állandó meghódítása ellenére a megítélése sokáig meglehetősen negatív volt. Legtöbbször a pasiügyei miatt csámcsogtak rajta, de vádolták már pénzéhséggel, álszentséggel és fehér feminizmussal is.
Mindeközben Swift saját magát is változó típusokba pozicionálva volt naiv szerelmes lány (Fearless), szakítás után magát felemelő nő (Red) és bosszúálló démon is (Reputation), majd egy minden korábbinál látványosabb váltás keretében a koronavírus-járvány alatt előállt a Folklore című indie folk albumával, amit pár hónapra rá követett a hasonló stílusban készült Evermore. A két 2020-as album borongós és melankolikus hangulatával tökéletesen betalált a karanténban sínylődő embereknél, és mind nyelvezetével, mind témáival új szintre emelte Swift megítélését művészként.
2021-ben indította el azt a folyamatot, ami talán leginkább hozzájárult a The Eras Tour orbitális sikeréhez: elkezdte egyenként újra kiadni az első hat albumát, amiknek jogai botrányos körülmények között kerültek egy Swift által gyűlölt zenei producerhez. (Ennek hátteréről és jelentőségéről részletesen ebben a cikkben írtunk.) A Taylor’s Version alcímet viselő újra kiadott albumok a régi rajongókban nosztalgiát ébresztettek, és rengeteg új hallgatót hoztak az énekesnő számára, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a tavaly megjelent Midnights című új lemeze is gigasiker lett, és olyan rekordokat állított fel vele, hogy a Beatlest is lepipálta. Így jutunk el odáig, hogy
Taylor Swiftért többé nem ciki rajongani, sőt már azt is be lehet vallani, hogy igazából a korábbi albumai is tetszettek.
A The Eras Tournál pedig nem is kell ennél jobb platform, hiszen tényleg aligha találunk még egy ekkora sztárt, aki nemcsak zeneileg, de megítélés tekintetében is ilyen emlékezetes változásokon ment keresztül az évek során, miközben végig önazonos tudott maradni.
Bár maga a koncert 3 óra 15 perces, a Los Angelesben rögzített Taylor Swift: The Eras Tour mozifilm nem lép Martin Scorsese nyomdokaiba a játékidővel. Azért így is két és háromnegyed óra, amit néhány dal kivágásával és a díszletváltások lerövidítésével értek el. Ezek majdhogynem láthatatlanok, de azért akad egy-két hirtelen váltás és furcsaság, a Speak Now korszaka például mindössze egyetlen szám erejéig van jelen.
A The Eras Tour koncert nem időrendben halad végig Swift karrierállomásain, és még csak nem is igazán a korszakokra bontja le, hanem albumokra. Míg, mondjuk, a Folklore és az Evermore egyértelműen ugyanazt a korszakot jelentik, ahogy a Fearless és a Speak Now is, a koncerten ezek pont különszedve, vegyes szórásban vonulnak fel. A Lover a nyitány, amit a Fearless követ, majd jön az Evermore és így tovább. Bár emiatt elvész az a lehetőség, hogy egyben végigmenjünk Swifttel a saját felnövéstörténetén, a koncertlogika abszolút érvényesül benne: a kevésbé népszerűektől haladunk a legnagyobb kedvencek felé, kellőképpen vegyítve a lassú és a bulizós dalokat ahhoz, hogy egyik szakaszba se fáradjunk bele.
A koncertet nézve döbbentem rá, hogy Swift milyen jellegzetes ikonográfiát épített fel az összes korszakához.
Bár a kevésbé hardcore fanok kedvéért a filmben felirat is jelzi, hogy éppen melyik album következik, enélkül is mindegyiket azonnal be lehet azonosítani. A Reputation korszak kígyói, a Folklore–Evermore korszak mohás zongorája és gyertyafényes erdei lakja, a Speak Now korszak tüllszoknyás báli ruhái – mindenhez hozzá vannak rendelve a jellemző színek és elemek.
A különböző korszakokat felelevenítő Taylor Swift pedig egyértelműen ereje teljében van. Énekhang, mozgás és színpadi jelenlét tekintetében is jobb mint valaha – jó látni, ahogy a hírnévvel sokat küszködő, saját bevallása szerint is durván megfelelési kényszeres és szeretetéhes sztár élvezettel aratja le a kemény munkája (mert akárki, akármit mond, nagyon megdolgozott ezért) babérjait. A The Eras Tour a tökéletesen összerakott koncert, iszonyú látványos színpadképpel és egy vérprofi csapattal, ami már csak a maratoni hosszúsága miatt is lenyűgöző teljesítmény. A mozifilmről mégis némi hiányérzettel távoztam.
A koncert ugyanis pontosan az, amit a címe ígér, csak ezen túl nem is szolgál meglepetéssel. Meghallgatjuk minden albumról a legjobb dalokat, de minimális betekintést kapunk abba, hogy ezek mit jelentettek Swift számára. Egyedül a Folklore felvezetésénél megy bele jobban az album készülésének körülményeibe, pedig egy ilyen turnénak pont a reflexióról kellene szólnia. Persze lehetséges, hogy csak a filmverzióból vágták ki ezeket a mesélő részeket, de ez elég nagy balgaság lenne.
Ami viszont nem lehet a vágóolló hibája, hogy zeneileg sincsenek párbeszédben a szigorúan elkülönített korszakok: a Reputation Tour (amiből szintén készült koncertfilm és a Netflixen érhető el) két mash-upja (a Bad Blood/Should’ve Said No és a New Year’s Day/Long Live) kreatívabb összekapcsolása volt a régi és új Taylornak, mint bármi a The Eras Tourban.
Egy best of kollekciót kapunk, amit szuper végighallgatni, de a koncertnek – és a filmnek – nincs története.
A Sam Wrench által rendezett mozifilm bár hangtechnikailag a topon van, a fényképezése hagy némi kívánnivalót maga után. Wrench az óriáskivetítők logikáját követve túlhasználja a közeliket, ami miatt sokszor úgy kell kibogarászni a színpadképet. Ráadásul alig mutatja a tomboló közönséget, pedig a koncert katarzisát hogyan máshogy lehetne közel hozni a nézőkhöz, ha nem a sírva-ordítva éneklő rajongók képeivel.
A legnagyobb problémán viszont a jobb rendezés sem tudott volna segíteni – ugyanis lehet egy koncertfilm akármilyen profi, nem versenyezhet az élő show varázsával. Egy stadion legtávolabbi pontjából is, ahol hangyaméretben látod az előadót, ezerszer nagyobb élmény koncertet nézni, mint egy tökéletesen kihangosított teremben egy hatalmas vásznon. A The Eras Tour mozifilm a 2020-as évek meghatározó poptörténeti pillanatának megörökítéseként és az élő show-ról lemaradt rajongók vigaszdíjaként megállja a helyét, de azt senki ne várja tőle, hogy pótolni tudja a koncertélményt.
A Taylor Swift: The Eras Tour november 3-tól látható a mozikban.