2023. április 15. – 18:44
Rövid, tömör üzenetet küldött Deutsch Tamás az Egyesült Államoknak:
„Mi már hazaküldtük a tatárokat, a törököket, az osztrákokat, a németeket és végül a ruszkikat is. Óvatosan, Mr. Pressman! Ennyi.”
A kormánypárt EP-képviselőjének érvei egyesek számára talán nyomósaknak tűnhetnek, de megbicsaklanak azok előtt, akik legalább általános iskolában láttak történelemtankönyvet belülről. Vagy azok előtt, akik ismerik a Himnusz több versszakát, amely a tatárjárásról és a török hódoltságról sem sikertörténetként emlékezik meg.
Tatárjárás: Hiába értesült Julianus barát révén a veszélyről a magyar udvar, a felkészülés kevéssé sikerült. A hatékony védekezéshez hozzájárulhattak volna a tatárok harcmodorát ismerő kunok, de pont akkor balhéztunk össze velük, így ők dérrel-dúrral elhagyták az országot. Jött a muhi csata. A mongolok és szövetségeseik letarolták az országot, becslések szerint a lakosság felét elpusztították. Erdélyben és a Dunántúlon kisebb, az Alföldön nagyobb lehetett az emberveszteség.
Ki űzte ki őket? 1242-ben a tatárok váratlanul elhúztak, mert meghalt a birodalom feje, Ögödej kán, és a tatárjárást vezető fővezér, Batu kán az örökébe akart lépni. Belső okai voltak annak, hogy ilyen komoly erővel a tatárok többé nem tértek vissza.
Török hódoltság: A 15. századot még fel lehet fogni a török erők sikeres feltartóztatásának, a 16. század azonban az ellenkezőjéről ismeretes: jött Mohács – igaz, nem is nagyon volt esély hosszú távú ellenállásra –, aztán 15 évvel később Budát már harc nélkül is be lehetett venni. Jött 150 év hódoltság.
Ki űzte ki őket? Nem a magyar állam, hanem a Szent Liga, a lengyel és osztrák császári haderők, pápai segédlettel. Magyarul beszélő emberek természetesen voltak a harcosok között, de a török kiűzetésének csaknem 30 éves folyamata külső erővel valósult meg – nem véletlen, hogy nem is a független Magyar Királyság lapjai következnek utána a történelemkönyvekben.
Osztrákok: Deutsch 1848–49-re gondolhatott volna, amennyiben a forradalom és szabadságharc győzelemmel zárul, de nem így lett – már csak azért sem, mert az osztrákokhoz betársultak az oroszok is, akiket szintén nem mi küldtünk haza. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia végére gondolt, akkor az az első világháborús vereséget, a birodalom összeomlását és Trianont jelenti – bár kétségtelen, hogy ezután létrejött jó négyszáz év után a független Magyarország, ám a területvesztés okán erre sem szokás sikerként tekinteni.
Németek: A második világháború német erőit megint csak nem űztük ki, ellenkezőleg, Magyarország a náci Németország szövetségeseként a németeket valójában kiűző szovjetek ellen harcolt, aminek eredményeképpen az ország nagy része romba dőlt.
Igaz, a magyarországi németség kiűzése a második világháború után megvalósult, bár nem világos, hogy a kétszázezer sváb elszállíttatása mennyire tekinthető mindenkit elrettentő eredményes honvédelemnek.
Ruszkik: A második világháború végével itt maradtak. Igaz, a forradalom nyomán 1956-ban elindultak kifelé, de ez végül csak a ősmagyar harcmodor vonatosított adaptációjának bizonyult, a szovjet hadsereg végül itt maradt, az általa hozott rendszerrel együtt.
Ki űzte ki őket? Az emlékezetpolitika legújabb kiadása szerint Orbán Viktor, amikor Nagy Imre újratemetésén, 1989 júniusában erre felszólította a szovjet hadsereget. Árnyalja a helyzetet, hogy erről a Magyar Népköztársaság utolsó kormányfője, Németh Miklós három hónappal korábban megállapodott – és az sem hazaküldés volt, hanem a szovjet vezetés döntött úgy, hogy a széteső egykori szuperhatalom a gazdasági csőd szélén képtelen fenntartani katonai erejét a szocialista tábor országaiban. Erre utal az is, hogy a szovjet hadsereg mindenhonnan kivonult, így azokból az országokból is, amelyekben erre őket nem szólította fel Orbán Viktor.
