- „Természetes, hogy Magyarország kívül áll ezeken a viszályokon és nem vesz részt a háborúban (…) Magyarország kívül akar maradni a konfliktuson. Jelenleg magyar diplomáciai körökben az a vélemény uralkodik, hogy semmiféle változás nem jöhet közbe.”
- „Magyarország kezdetektől a béke pártján áll, sem fegyvert, sem katonát nem küld a háborúba”
- „Magyarország a (…) konfliktus kérdésében csak a béke fenntartása szempontjából van érdekelve.”
Három idézet, három háború, három év, sőt: három évszázad. (Segítségképp: az első mondat 1939 szeptemberében a Magyar Nemzetben jelent meg, a harmadik 1870 nyarán, a francia-porosz háború idején a parlamentben hangzott el Andrássy miniszterelnök szájából, a középsőt csütörtök reggel mondta a közrádióban Németh Szilárd, de az elmúlt hónapokban bármely fideszes politikustól hallhattuk volna).
Magyarország, mint a fentiekből látszik, mindig, minden időben csak a béke fenntartásában volt érdekelve. Ami önmagában nagyon szép. Lenne. Kár, hogy a béke sosem azt, vagy legalábbis nem csak azt jelentette, hogy béke.
Hanem
- 1870-ben azt jelentette, hogy pár évvel az osztrákok poroszok elleni veresége után, a csecsemőkorban lévő Osztrák-Magyar Monarchia még nem olyan erős, hogy a franciák oldalán ismét háborúba induljon a poroszok ellen (bár a történelemben nincsen „mi lett volna, ha”, ez minden bizonnyal jó döntés volt).
- 1939 szeptemberében azt jelentette, hogy elhittük, vagy próbáltuk legalább magunkkal elhitetni: nem lesz ára a bécsi döntéseknek, Felvidék és Kárpátalja visszacsatolásának (a fenti kiegészítéssel, de: ez rossz döntés volt).
- És mit jelent most, 2022-ben? Azt, hogy a kormányzati kommunikáció a háborúból származtatja – részben, de csak részben megalapozottan – az elszállt energiaárakat és inflációt, a gazdasági válságot és azt, hogy ezek miatt megszorításokról kell döntenie (extraadók, kata, rezsicsökkentés-csökkentés stb.). Önmagában most sem kérdés, hogy a béke az egyetlen járható út – kár, hogy a békepártiságra hazugságok sora rakódik (és nem azért, mert közben a közmédiában egyre gyakoribbak a „haderő készenlétének fokozásáról” szóló hírek). Sosem merült fel például reális alternatívaként magyar katonák Ukrajnába küldése, ahogy az sem igaz, hogy a szankciókkal az EU a háborút táplálja – hacsak úgy végiggondolva nem, hogy szerint szankciók nélkül és Ukrajna nyugati támogatása nélkül a háború valószínűleg hamarabb véget érne vagy ért volna, már persze orosz győzelemmel. Vagyis ebben az olvasatban a magyar „békepártiság” szólamaiból még rosszabb, oroszpártiság következik. (Majd legkorábban nyolcvanhárom, de lehet, hogy csak százötvenkét év múlva megmondom, ez a mindent relativizáló fideszes politika jó-e vagy sem.)
Amúgy, bár idézetet abból a korból nem kerestem, Magyarország természetesen a béke pártján állt, sőt, egyenesen a béketáborban tanyázott 1990 előtt, a gyerekkoromban is. Ez akkor azt jelentette, hogy visszatérő feladat volt készülni a háborúra – igen, a „haderő készenlétének fokozása” sem mostani találmány –, bár valószínűleg kisebb paranoiával, mint tíz-húsz évvel korábban, vagy mint a szomszédos Romániában.
Úttörőtáborokban éjszakai túrán kellett visszaszerezni az ellenség által elrabolt csapatzászlót (a sátrunkból Misit, aki azt mondta az éjfél körüli ébresztéskor, hogy neki ráér az a zászló reggelig, másnap hazazavarták), honvédelmi napokon kézigránátszerűségeket hajigálni, célba lőni, kúszni, lajhármászni. Ha ilyen a béke, hát köszönöm szépen, gondoltam, amikor ez utóbbi elkezdődött, és bár a történelemben továbbra sincsen „mi lett volna, ha”, hogy ez tutira rossz döntés volt, abban egész biztos voltam, amikor pillanatokkal később már a kötél alatti sáros tócsában fetrengtem.
