A politika komoly dolog? Dehogy, teflonbőrű bohócoknak való

A kedves olvasó, aki e sorokat olvassa, valószínűleg valamilyen elithez tartozik. Nem lehetetlen, hogy a gazdasági elit tagja, bár nekik kevesebb idejük van egy véleménycikkre. De ha nem is gazdasági elit – vagy politikai elit, amelynek tagjai helyett elolvassák a sajtófigyelők –, mindenképpen tagja az oktatási vagy kulturális elitnek. Ugyanis elsősorban ez az elit olvas sajtót, és ők is csak harminc év felett. A Reuters kutatása szerint a sok hírt fogyasztók a társadalom felső 10 százalékához tartoznak, míg az alsó tízben (és a fiatalok között) szinte senki nem olvas újságot. Kipróbáltam, Magyarországon is működik-e ez a statisztika: 10 diákomból csak 1 követi a híreket, a többiek csak ritkán vagy soha, bár esetleg egy Facebookon megosztott cikk címét elolvassák. Persze ez nem reprezentatív felmérés.

Ennek a jelenségnek, amelyet én aggasztónak érzek, bár lehet, hogy csak az értelmiségi szól belőlem – de erről később –, sokféle oka van. A híreket az emberek egy része túl sötétnek és elkeserítőnek tartja. Sokan, jogosan, úgy érzik, hogy nem tudnak tenni személyesen semmit a bemutatott jelenségek ellen, akkor minek idegesítsék magukat. Mások úgy ítélik meg, hogy a hírek tartalma nem érinti a saját életüket közelről, ezért unalmasnak tartják a komoly sajtót. Megint másoknak egyszerűen a napi szokásaik közé nem épül be a hírfogyasztás – gyakran már a szüleik sem olvastak újságot vagy néztek híradót, ezért nekik sincs ilyen igényük. Nem is értik, mi hajt egy olyan embert, amilyen én vagyok, és a legtöbb barátom, akik naponta tucatnyi sajtóterméket néznek át, és hajlandók elő is fizetni rájuk. A többség nem áldoz erre pénzt, és időt sem.

A demokráciával kapcsolatban már Platón és Arisztotelész is megfogalmazták kritikaként, hogy az egyszeri polgár – a mi kategóriáink szerint a választó – tájékozatlan, könnyű megvezetni, nem látja át a helyzetet és az indulatai irányítják. Minden demokráciáról szóló órámon elhangzik egy diák szájából, hogy talán mégis jobb volna egy oktatási cenzus, amely kizárná az alacsony iskolai végzettségűeket, vagy felülsúlyozná azok szavazatát, akik magasan képzettek. Hosszasan kell győzködnöm őket, hogy ezt már kipróbáltuk a tizenkilencedik században, és akinek a szavazata ilyen módon értéktelen lesz, az nem számíthat rá, hogy figyelembe veszik a szempontjait, amikor kormányoznak. Arról nem is beszélve, mennyire önkényes lenne egy ilyen döntés – hol húznánk meg milyen határt? Gyakran arról is beszélnek, hogy kifejezetten a legidősebb és alacsonyabban iskolázott szavazók tájékozatlanságával van bajuk – „akik megesznek minden trutymót, amit az M1 szállít nekik”. Miközben ugyanezek a diákok nem fogyasztanak híreket, és csak mások reakcióiból értesülnek az aktuális közéleti botrányokról.

Ezzel egy időben azt látjuk az Egyesült Államokban, hogy a választók szórakoztatóipari termékként fogyasztják a nagypolitikát – most ért be végleg a tévékorszak beköszöntekor megfogalmazott kritika, hogy a politikus fő képessége a szereplési tehetsége lesz. Trump kétségtelenül sokkal szórakoztatóbb, mint bárki más a színen – persze főleg azok találják szórakoztatónak, akik a pankrátorversenyeket vagy a reality show-kat is, amiket mi, értelmiségiek mélyen lenézünk. Ezen a választáson egyértelműen kiderült, hogy mi, értelmiségiek nem pusztán kisebbségben vagyunk, de a megszokott véleményvezéri pozíciónk is elveszett: a választók túlnyomó többségét nem érdekli, mit mond a New York Times Trumpról, vagy megengedi-e Jeff Bezos, hogy a birtokában lévő Washington Post elköteleződjék egy elnökjelölt mellett.

Az a benyomásom tehát, hogy kialakulóban van egy újfajta világ, és azok a több százéves értékek, amelyek a felvilágosodással jelentek meg, és összefonódtak a sajtó történetével, már nem vagy kevésbé érvényesek. Korábban beszéltem arról, hogy a motiváló és legitimáló mítoszok esetében is úgy érzem, megkoptak a második világháború óta – ezért nincs veszélyérzetük a szélsőjobb szavazóinak vagy azoknak, akiket mozgósítani tudnak rasszista szövegekkel. De a centrumban is kiüresedtek értékek:

az elfogulatlanság, a kritikai szemlélet, a tájékozottság, a közéleti elkötelezettség, az értelmiségi attitűd teljesen érthetetlen a fiatalok többsége számára.

Ezt nem panaszképpen mondom: tudomásul kell vennünk. Más értékek lépnek a helyükbe. A sajtót olvasó kulturális elit alól tehát részben kihúzták a szőnyeget: a világ fordult egyet, és az örökké érvényes fogódzóink egy része már nem működik. A politika komoly dolog? Dehogy, teflonbőrű bohócoknak való, akik hangosan kimondják, amit a mi köreinkben tilos lenne kimondania egy magát valamire tartó embernek.

A nép imádja a pankrátort, és követeli, hogy még, még mondjon néhány vad dolgot, még, még kavarja fel a civilizáció felszínét és mutassa meg az indulatokat alatta. Attól tartok, amíg meg nem tapasztalja az amerikai polgár, hogy az unalmas és (néha jogosan) elnyomónak érzett felső középosztálybeli értékek és intézmények hosszú távon hasznos stabilitást adnak, vagyis a hiányuk káoszt és eszkalálódó kockázatot hoz, addig nem is lesz másképpen.

Visszatérve a sajtóra: a katasztrófa kezdete szerintem a nyolcvanas évekre tehető, amikor a kábeltévék megjelenésével elveszett a közös valóság. Erre aztán ráépült az internetes tájékozódás töredezettsége: már nem volt magától értetődő, hogy mindenki ugyanazt a műsort nézi és ugyanarra a hírre reagál. Az elmúlt negyven évben tapasztalhattuk ennek a következményeit, a világ fragmentálódott, a celebek tartják össze így-úgy, és mindenki celeb, a politikus is, ha képes a figyelmet a maga irányába fordítani. A felvilágosodás kultúrájának középpontjában a szakértő állt, aki megalapozott tudással tud megtámogatni egy döntést, és ezért a szaktudásért a döntéshozók megfizetik és tisztelettel kezelik.

Ma a szakértőnek nincs becsülete, mert mindig találni egy másik szakértőt, aki az ellenkezőjét állítja, és manipulálható a közvélemény akkor is, ha van egy viszonylag konszenzusos tudományos álláspont.

Óriási változás ez, aminek a következményeit még nem látjuk világosan, bár az egyik következmény biztosan az, hogy a szórakoztatóipar végső soron győz a szakmai szempontok felett. Nemcsak a politikusnak kell jó kommunikátornak lennie: most már a mérnök vagy a biológus is akkor számíthat arra, hogy a véleménye nyom valamit a latban, ha megtanulja eladni.

Sok ismerősöm nagyon rosszul éli meg ezt a folyamatot. Panaszkodnak, hogy a diákjaik nem elég alázatosak, vagy nem veszik elég komolyan az oktatást. Bezzeg mi 120 százalékot tettünk bele és egy-egy buktatós vizsga az életünk egyik nagy vízválasztója lett! Én azt tapasztalom magamon, hogy másképpen reagálok. Azon tűnődöm, olyasvalakiként, aki a nyolcvanas–kilencvenes években szocializálódott, van-e érvényes mondanivalóm számukra. Diákkoromban megtanultam értelmiséginek lenni – a szakmát is elsajátítottam persze, de társult hozzá egy attitűd is, aminek része volt, hogy az ember olvassa a sajtót. A kollégáim néha megfogalmazzák, hogy szeretnék az értelmiségi attitűdöt továbbadni a diákjainknak. Kételkedem benne, hogy ez – legalábbis tömegesen – lehetséges. Feladhatok egy könyvet, de aligha adhatom fel feladatnak azt, hogy olvassa valaki a magyar sajtót.

Összefoglalva: egy világ hanyatlik. Ez a világ a tizennyolcadik század elején született, nagyon régóta formálja az euroatlanti kultúrát. Nevezzük honpolgári humanizmusnak. Sem az aktív és elkötelezett honpolgár (cives), sem a humanizmus nem formálja jelentősen jelenleg a világot, bár az intézményei még velünk vannak. Nem tudom, hogy ez – az én szemszögemből mindenképpen lehangoló – hanyatlás megállítható-e. A celebközpontú nyilvánosság a széttöredezett közönségre adott válasz, a pankrátor-bohóc politikus a médiacsatornák hihetetlen tömegére és a figyelmünk megosztottságára. Az elit szakértelmét a globalizáció vesztesei jogosan kérdőjelezik meg. Strukturális okai vannak a változásnak. Az a tény, hogy én itt, a Telexen leírhatom ezeket a sorokat, kisebbfajta csoda. Az is csoda, hogy a Telex működik. Ezeknek a csodáknak kell örülnünk, mert ezek mentenek át valamit egy új világba a kultúránkból.