Férfi, nő, transz, interszex – azok, akiknek árnyalt a véleményük, egyre kevésbé mernek megszólalni

Az előző tíz nap Imane Helif bokszolóról szólt a magyar médiában és a közösségi médiában. Mindenkinek rögtön lett véleménye az ügyről, annak ellenére, hogy Helif tesztjéről semmilyen objektív információ nem került elő. Ismerőseim pro és kontra osztottak véleménycikkeket, és az amerikai sajtóban – ahol a magyar sajtóval ellentétben még lehet kommentelni a cikkeknél, mert van erőforrásuk a moderálásra – egymásnak estek az olvasók.

Egyfelől érthető, hogy élesen megosztó a kérdés, sportszerű-e, ha egy bármilyen szempontból férfias jellegzetességekkel jellemezhető ember áll ki egy ennél egyértelműbben nőnemű ellenfél ellen. Az igazságérzetünket mozgósítja a probléma, és a (vélt) igazságtalanságra a legtöbb ember haraggal reagál. Más szempontból viszont nagyon pontosan jelzi, hogyan válik az árnyalt gondolkodás szinte lehetetlenné a politikai polarizáció következtében.

Helif ügyében az derült ki, hogy

1. nem tudunk semmit arról, hogy Helif nő-e, vagy sem, vagy milyen szempontból az vagy nem az, mert nem végeztek teszteket, vagy állítólag végeztek, de ezek eredménye nem nyilvános,
2. a NOB elmulasztotta azt a kötelességét, hogy világossá tegye, mi a követendő vezérelv a nemi besorolásnál,
3. a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség szavahihetősége megkérdőjelezhető.

Az ügy tehát nagyon homályos és alapvető információk hiányoznak ahhoz, hogy egyértelmű véleményt fogalmazzunk meg, de azt világossá teszi, hogy bizonyos kérdésekkel foglalkozni kell, mert nincsenek jól szabályozva.

A politikai közbeszéd azonban úgy működik, hogy egyértelmű és indulatos állásfoglalásokat kényszerít ki, illetve kényszerítünk ki egymásból mi magunk. Többnyire a legindulatosabbak szólalnak meg a leghamarabb és a leggyakrabban, és a meg nem szólalók mérsékeltebb része úgy fogja érezni, hogy a szélsőségek uralják a vitát, az ő árnyalt véleményüknek nincs tere, nincs rá fogékonyság. Elisabeth Noelle-Neumann a hetvenes években egy fontos elméletet fogalmazott meg a hallgatás spirálja nevű jelenségről: a hangos kisebbségekhez képest a tényleges többség kisebbségben érzi magát, és nem mer megszólalni, ez pedig növeli annak esélyét, hogy a szélsőségek tematizálják a vitákat.

Az a meggyőződésem, hogy akik egymást csépelték különféle internetes felületeken, azok sokkal nagyobb arányban értenek egyet, mint ők maguk gondolják. Ebben az esetben például szinte biztos vagyok benne, hogy az olvasók túlnyomó többsége úgy gondolja, van relevanciája, ha valaki férfi izmokkal és csontozattal rendelkezik, és hogy a nők ezzel szemben olyan egyértelmű hátrányba kerülnek általában csoportként, hogy valamiféle állásfoglalásnak vagy beavatkozásnak helye van. Magyarán mindenkinek fontos a fair play. Az Egyesült Államokban, ahol ez a vita még élesebb, többen vannak, akik úgy gondolják, hogy egy XY kromoszóma nem a világ, mert sok sportolóról elmondható, hogy vannak genetikai előnyei – például magasabb másnál, vékony a testalkata vagy hosszabb lábai vannak. De – elszakadva most a konkrét esettől – még az Egyesült Államokban sem gondolja azt a liberálisok többsége, hogy a fair play mint elv kevésbé fontos, mint az identifikáció, magyarán nyugodtan induljanak rá transz nők a biológiai nőkre. (Helif esetében nem erről van szó, nőként született és nőnek is vallja magát).

A politikai szereplőknek viszont az áll érdekükben, hogy minél inkább szétválasszák a táborokat, ezért „gender lobbyként” vagy „előítéletes transzfóbként” bélyegzik meg az esetleg csak árnyalatokban különböző véleményt. A magyar kormány különösen élen jár ebben az uszításban, de a magyar ellenzéki pártok némelyike sem túl árnyalt, például a DK kommunikációja nem marad el címkézésben és ellenségképzésben a kormány mögött. Az uszításnak az lesz a következménye, hogy beindul a hallgatási spirál: akiknek árnyalt a véleménye, azok egyre inkább elárvulva érzik magukat, és egyre kevésbé mernek/akarnak megszólalni. Ennek következménye pedig az, hogy polarizálódik a közbeszéd és általában a magyar társadalom.

Ez a polarizálódás meggyőződésem szerint nagyon veszélyes, és minden erőnkkel küzdenünk kell ellene. Egy jól működő társadalom alapja – ebben minden társadalomtudós egyetért – a bizalom, ha tudunk bízni egymásban és tudunk bízni az intézményeinkben. A polarizálódás csökkenti a bizalmat, mert ellenségként ábrázol olyan embereket, akik politikai véleménye eltér a miénktől. Egy demokráciában semmi akadálya annak, hogy a munkahelyünkön vagy a civil szférában együttműködjünk valakivel, aki máshová szavaz: éppenséggel ez a normális. A polarizáció ezt a normalitást felszámolja azzal, hogy érzelmileg mozgósít, táborokra bont és megfélemlít mindenkit. Sokszor leírtam már, de most is leírom: ha azt gondoljuk, hogy a számunkra kevésbé rokonszenves politikai erőre szavazók ostobák/gazemberek/megvezetett nyomorultak/megvásárolható korrupt alakok, azzal romboljuk a társadalom alapját. Nemcsak nem vagyunk hajlandóak ilyenkor árnyaltan értelmezni a politikát, de aktívan dolgozunk azon, hogy tönkretegyük a demokráciánkat. Károsak vagyunk.

Miért csináljuk mégis, ha nem bonyolultan belátható, hogy káros a politikai ellenfél ellenségként való jellemzése? A demokratikus versenyben az a párt előnyben van, amelyik érzelmi függést alakít ki a szavazóival. Minél inkább azonosulunk a párttal vagy annak vezetőjével, annál kevesebbet kell nekik dolgozniuk a szavazatokért. A pártok tehát mind azon igyekeznek, hogy az érzelmeink és az identitásunk megkaparintsák. Ez a folyamat Magyarországon nagyon előrehaladott: ha valaki távolságtartó vagy egyenesen kritikus megjegyzést tesz a választottunkkal kapcsolatban, azt halálos sértésnek tekintjük és minden erővel harcolunk ellene, illetve jelentős erőfeszítéseket teszünk, hogy megbélyegezzük azt az embert, aki nem ért egyet velünk. Mindenki látott már Facebook-vitát, ahol elszabadulnak az indulatok és röpködnek a jelzők. A pártok egy része nem is titkolja, hogy tudatosan mozgósítja a támogatóit arra, hogy vitatkozzanak.

Az érzelmileg mozgósított szavazó aztán annak érdekében, hogy a kognitív disszonanciát leküzdje, különféle összeesküvés-elméletekhez fordul. Nem is volt Trump ellen merénylet, megrendezték az egészet. 9/11 a CIA műve. Ukrajna mindig is Oroszország része volt és nincs is ukrán nép, csak az amerikai terjeszkedési igény tehet a háborúról. Aki elkezd összeesküvés-elméletekben hinni, az már nem fogékony a tényekre, tehát nem képes megítélni egy helyzetet. Számára a valóságot előre csomagolják a politikai ideológiák, amelyekben hisz. Rosszabb esetben oly módon fanatizálhatják, ami erőszakhoz – például a január 6-i washingtoni zavargásokhoz – vezet.

Még egyszer el kell mondanom: már az hozzájárul a polarizáció nagyon káros, a demokráciát lényegében aláásó folyamatához, aki hajlandó a politikai ellenfelet ellenségnek tekinteni, és ezt kommunikálni. Magyarországon azok, akik megszólalnak a közéletben, vagy politikai témákban posztolnak a Facebookon vagy más közösségi médiában, legalább 80 százalékban bűnösek ebben. A kormányoldal bűnösebb, mert mérhetetlenül leegyszerűsítő és primitív félelmekre építő retorikát használ, de az ellenzéki megszólalók sokszor szintén nem árnyaltak. Nem lenne szabad, hogy hagyjuk megmérgezni a normális ország alapjául szolgáló bizalmat, nem elfogadható, hogy nem harcolunk a polarizálódás ellen.

Visszatérve Imane Helif esetére: bár nem tudunk semmilyen végső okosságot mondani, mert nem ismerjük a tényeket, reflektálhatunk magára a morális pánikra, amelyet az ügy keltett. A feminizmus hullámai, majd a genderforradalom teljesen normális módon idéz elő szorongást és bizonytalanságot sokakban, különösen azokban, akik úgy nőttek fel, hogy vannak nők és vannak férfiak, a kettő között nincs semmi, és vannak hagyományos női és férfi szerepek. Ennek a világképnek a megrendülése legalább olyan nagy megrázkódtatás, mint az istenhit elvesztése vagy egy nagyon mély csalódás: alapvetően át kell rendeznünk, amit a világról gondolunk. Ezért sokkal több megértést kellene mutatnunk azok iránt, akik nem nagyon értik a genderforradalmat, és tiltakoznak, hogy az egész a józan ész megcsúfolása. Ami 1990-ig józan észnek számított, mivel addig nem volt szó olyan jelenségekről, mint az interszexualitás, a hagyományos kultúrákban férfiként élő nők/nőként élő férfiak vagy a sebészi úton végzett nemváltás, az 2024-ben egyáltalán nem segít eligazodni. Aki 1990 előtt szocializálódott, annak problémát okoz, akár bevallja, akár nem.

Azok megbélyegzése helyett, akiket például transzfóbnak nyilvánítunk, noha nem gyűlölködnek, csak az ellenérzéseiket fejezik ki, inkább érdemes azt keresni, mi az, amiben egyetértünk velük, és onnan hogyan jutunk el egy elfogadható döntésig. Én például abból szoktam kiindulni, hogy elismerjük, az egyén szabadon dönthet a saját sorsáról, nem lehet kényszeríteni. Ezt a legtöbb euroatlanti kultúrában nevelkedett ember elfogadja. Ezen túl közös premissza az, hogy ha meg tudjuk akadályozni valaki szenvedését úgy, hogy ez másnak nem okoz kárt, akkor kutya kötelességünk megtenni. Ebből már adódik, hogy ha egy embernek szenvedést okoz a saját neme, akkor – felnőttként – dönthessen arról, hogy megváltoztatja, de csak ha másnak – például egy másik versenyzőnek – ezzel nem okoz hátrányt. A jó hír minden rossz között az, hogy meggyőződésem szerint létezik egy mély egyetértés néhány etikai alapelvben, és ha ezekhez térünk vissza, akkor újraépíthetjük a társadalmi bizalmat, amelyet a politikai szereplők folyamatosan rombolnak, mert ez áll érdekükben.