Az új kiválósági program azt üzeni, hogy Karikó Katalin is csak egy megélhetési kutató volt

Június közepén járta be a magyar sajtót a hír, hogy a tudományfinanszírozás rendszerét gyökeresen átalakítja a kormány, és sokakban aggályok merültek fel az új rendszer és a döntéshozatal átláthatatlansága miatt. A felvetésre, hogy sok kutató elveszítheti a munkáját, a Kutatói Kiválósági Tanácsot vezető Krausz Ferenc reagált itt a Telexen, majd a hazai tudományos élet több fontos szereplője is hozzászólt a vitához. A Nobel-díjas fizikus cikkére először a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára válaszolt, majd Lente Gábor, a Pécsi Tudományegyetem professzora, akinek a cikke mögé több mint száz magyar kutató állt be támogatólag. Most a vita zárórészében a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének reakcióját közöljük, ami amellett érvel, hogy nem csak az átalakítás megvalósítása, de a mögöttes koncepció is elhibázott.

A korábbi OTKA helyébe lépő Nemzeti Kutatási Kiválósági Program (NKKP), amelyet az EU-s ERC program inspirált, egy elitprogram lesz: a korábbiaknál sokkal jelentősebb összegekre lehet pályázni, amely Krausz szerint alkalmas lesz arra, hogy itthon tartsa, vagy hazatérésre csábítsa a legjobb kutatókat. Következményeként is arra számít, hogy a támogatott projektek és a kutatói állások száma csökkenni fog. Arra sajnos Krausz nem tér ki írásában, hogy a rendszer átalakítása kapkodva, konzultáció nélkül történt, az érintettek, a kutatóközösségek teljes mellőzésével, és még most, a pályázati határidő lejárta után is átláthatatlanok az értékelési mechanizmusok.

A Krausz által vázolt koncepció azt sugallja, hogy csak a nemzetközi élvonalba tartozó kutatás értékes, minden más mehet a levesbe. Azonban a tudomány rendszere normál esetben sokkal inkább hasonlít egy piramishoz, ahol szilárd alapokra építkezve lehet csak meg az a tartószerkezet, amiből kinőhetnek a legkiválóbb, nemzetközileg is jegyzett kutatások. Az új koncepció tehát leginkább az építkezés Mekk Elek-i módját választja, a tetőnél kezdené az építést, ami egyben azt is jelenti, hogy a magyar kutatói társadalom „derékhada” nem fog kutatási forrásokhoz jutni.

Krausz írásából úgy tűnik, hogy derékhadra nincs is szükség, hiszen a kutatásokat, tudásokat (esetenként tudományterületeket) önkényesen hierarchizálva a kiválósággal szembeállítja a „megélhetési” kutatást. Ami implicit azt jelenti, hogy ha van megélhetési kutatás, vannak megélhetési kutatók is. Ez a végtelenül dehonesztáló, a magyar tudóstársadalom többségét lekezelő kijelentés több sebből is vérzik. Egyrészt maga a kifejezés önmagában értelmezhetetlen, hiszen minden kutató a munkájából él, azért kapja a fizetést, tehát megélhetési kutató. Másrészt aki tisztában van egy átlagos (nem kezdő!) kutatói fizetéssel (ezek szerint Krausz Ferenc nincs), ami a lét- és családfenntartáshoz alig elég, értetlenül áll a kijelentés előtt.

Ma Magyarországon csak a legelhivatottabbak kutatnak, mert a bérek megalázóan alacsonyak. Nincs „megélhetési” kutatás, rendszerszinten nincsenek potyautasok.

Ellenben nagyon sokan vannak, akik egzisztenciális helyzetüket csak mellékállásokkal tudják egyensúlyban tartani, ami a kutatásra fordítható idő csökkenését eredményezi.

A Kutatási Kiválósági Tanács tehát egy olyan programot vizionál, ami a nemzetközi kutatási élvonalba repíti Magyarországot. Rossz hírünk van: mindez azt jelenti, hogy a koncepció megálmodói – ahogy az már a megélhetési kutatás címkéből is kiderült – nem ismerik és nem értik a hazai kontextust. Nem tartják feladatnak ezek szerint, hogy nemzeti relevanciájú (nemzetközileg nehezebben eladható, döntően társadalom- és bölcsésztudományi) témákat műveljenek a kutatók, amelyek azonban itthon szükségesek, és senki nem fogja megcsinálni helyettünk.

De nem értik a globális kontextust sem: Magyarország a globális rendszerben (a tudományban csakúgy, mint a gazdaságban) egy félperiférikus ország, amely nem fog az élvonalba jutni attól, hogy némi forráskoncentrációval a legkiválóbbak kutatásait megfinanszírozzák. Futballhasonlattal: egy magyar klubcsapat sem fog Bajnokok Ligáját nyerni, mert arra csak a legtőkeerősebb nyugati kluboknak van lehetőségük, és ha itthon ki is nevelnek egy-két klasszis játékost, azokat rögtön elviszik a külföldi nagycsapatok. Akkor is, ha egyébként megfelelő az infrastruktúra, és a fizetések.

Pontosan ezért nyert Karikó Katalin és Krausz Ferenc is idegenlégiósként BL-t, azaz Nobel-díjat.

Krausz Ferenc negligálja, hogy Karikó Katalin évtizedekig úgy dolgozott és kutatott, hogy mindenhonnan elküldték, mert senkit sem érdekelt a témája, és nem hozott bevételeket a kutatása. Az új kiválósági program azt üzeni a jelenlegi magyar kutatóknak, hogy Karikó Katalin korábban csak egy megélhetési kutató volt, aki csakis azóta számít, amióta fontossá vált a kutatómunkájának eredménye.

A koncepció tehát ott hibádzik, hogy egy kis magyar ERC-t szándékoznak létrehozni. Erre a célra azonban ott van maga az ERC, vagy a Lendület program, míg a magyar alapkutatások egyetlen stabil, önszerveződésre épülő, eddig is rendkívül kompetitív pályázati forrása, az OTKA továbbra is azt a célt kellene hogy szolgálja, amit eddig: a minőségi felfedező kutatások lehetőségét minél szélesebb kör számára, a tudományos intézményrendszer autonómiájának korlátozása nélkül. Az igazi kiválóság ugyanis akkor jön majd el, ha az intézményi büdzséket emelik meg drasztikusan, lehetővé téve az azonnali, legalább 50%-os béremelést, valamint az átfogó infrastruktúra-fejlesztést. Ehhez az kell, hogy Magyarországon a tudományfinanszírozás GDP-arányosan megközelítse a nyugati országok szintjét, nagyjából 2%-ot. Ez azonban nemhogy nem közelít, de a KSH-adatok szerint csökkenő tendenciát mutat.