Az orosz medve és a magyar nyuszi: zsákutcás magyar külpolitika, eltorzult politikai kultúra

A hidegháború óta nem érte olyan nyílt és erőszakos kihívás az európai integrációs projektet és a geopolitikai Nyugatot, mint az Ukrajna elleni orosz agresszió másfél éve megkezdett eszkalációja. Köztudomású, hogy Ukrajna ártatlan polgárai és katonái azóta tömegesen estek áldozatul a globális rend és a nemzetközi jog legalapvetőbb elveit semmibe vevő, Magyarország közvetlen szomszédja ellen irányuló háborús agressziónak. Önkényes, rendkívül súlyos bűnökkel terhelt imperialista-nacionalista területszerző háború zajlik, melyet egy nukleáris fegyverekkel bíró nagyhatalom, az ENSZ Biztonsági Tanácsának vétójoggal rendelkező tagja robbantott ki, mélyen megingatva az európai és globális politikai berendezkedés amúgy is törékeny egyensúlyát.

2022. február 24. ilyen módon egy korszakváltás kiindulópontjává vált, amelynek során számos korábbi bizonyosság felülvizsgálatra szorul, és szemlátomást újfajta nemzetközi viszonyok vannak kialakulóban – és amelynek során egy szuverén európai államnak elsőként egy alapvető politikai-morális tesztet kellene határozottan teljesítenie.

Magyarország jelenleg, az orosz diktatúra és revansizmus korszakos háborús agressziója idején módfelett ambivalens, sőt rendkívül problémás és rövidlátó külpolitikát folytat.

Tagja a legjelentősebb európai és nyugati szervezeteknek, részt vesz a döntéshozatali folyamatokban és több fontos kérdésben vállalja a közös döntéseket, ugyanakkor rendszeresen nyomatékot ad különutas véleményének, sajátos viszonyt próbál ápolni Oroszországgal és „alternatív” tényeket és narratívákat terjeszt, melyek a hivatalos orosz állásponttal gyakran szinkronban vannak. Nehezen érthető módon szövetségesei előtt huzamosabb ideje bizonygatja elvtelenségét és megbízhatatlanságát. Mindezt egy olyan sorsdöntő pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lenne az összehangolt cselekvésre.

Ugyancsak kétes, hogy az elmúlt másfél év során Magyarországon e különutas és rövidlátó politikának miféle felülvizsgálata zajlott, amennyiben zajlott egyáltalán. Emiatt sajnos az is rendkívül bizonytalan, hogy az ország középtávon milyen pozícióba kerül.

Drámaibban fogalmazva: nem kerül-e Magyarország hosszú évtizedek után ismét politikai izolációba és megromlott presztízsével egyfajta morális karanténba?

Hogyan juthattunk idáig? Mi magyarázhatja, hogy a tavaly jelentős többséggel újraválasztott kormány még a legalapvetőbb politikai-morális tesztet sem volt képes határozottan elvégezni, és nem ítélte el a közvetlenül a szomszédja, tágabban véve pedig a szövetségi rendszere ellen irányuló provokálatlan orosz agressziót? Miképp lehetséges, hogy a kormány egy erkölcsileg botrányos, a háború okai és menete kapcsán hamisításokkal operáló kampánnyal tudott újabb komoly vereséget mérni az ellenzékre, a magyar miniszterelnök ráadásul épp azon a hétvégén gúnyolódott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökön, mikor a világ közvéleményét sokkolták a bucsai vérengzés különös kegyetlenséggel meggyilkolt áldozatairól készült képek? Milyen következményei várhatók az azóta sem szűnő, rendkívül problémás ambivalenciáknak?

Jelen írás e kérdéseket járja körül – és szerény eszközeivel a régóta esedékes felülvizsgálatot is próbálja elősegíteni.

Kezdjük talán a top-down politikával. A nemzetközi politika és európai közélet iránt intenzíven érdeklődő, Németországban, illetve Hollandiában élő magyarokként úgy gondoljuk, nincs abban geopolitikai kényszer vagy bármiféle eleve elrendeltség, hogy a magyar kormány kényes pontokon kollaborál az orosz rezsimmel, és ebben helyenként bizony jóval messzebbre megy mind a 26 uniós partnerénél. A mai magyar különutasságnak vannak ugyan történelmi előzményei, de ezek a mostani, kirívó külpolitikai irányvonalat önmagukban nyilván nem tudják megmagyarázni.

Szögezzük le: természetesen más európai országokban is megjelenik a Kreml-barát narratíva. Nem sokon múlott, hogy Ausztria nem lett hasonlóan kirívó oroszpárti kivétel, de akár Olaszország is lehetett volna az, ha időlegesen épp Matteo Salvini – vagy az időközben meghalt Silvio Berlusconi – jut magasabbra az olasz politikai hullámvasúton.

Érdemes felidéznünk azt is, hogy Oroszországot illetően a közelmúltban még milyen pozitív és hamis elfogultságok jellemezték a német közvélemény jelentős részét, és Ukrajnával kapcsolatban mennyit átvettek az orosz imperialista retorikából. Február 24. viszont durván ráébresztette Németországot, hogy mindez tarthatatlan, a kölcsönös gazdasági függéstől remélt politikai közeledés délibábnak bizonyult, és Kelet-Európával kapcsolatos politikáját sürgősen új alapokra kell helyeznie.

Vagy gondoljunk az ellenpéldára, arra, hogy a jogállamiság és a demokrácia szempontjából igencsak problémás kormánnyal rendelkező Lengyelországnak, amely a közelmúltban még az Orbán-rezsim legfőbb EU-n belüli szövetségének számított, sikerült racionálisan döntenie, és – minden történelmi sérelem ellenére – a leghatározottabban Ukrajna védelmének pártjára állt.

Varsóban az ezzel szembemenő magyar hozzáállás olyan megrökönyödést okoz, hogy egyes lengyel és magyar elemzők már a lengyel–magyar barátság végét jósolják.

A jelenlegi magyar politikára jellemző hatalomcentralizáció szintjét ismerve kulcskérdés, hogy Orbán Viktor személyesen miért viszonyul ennyire megengedően, sőt támogatóan a Putyin-rezsimhez, és miért próbálja hosszú időre elkötelezni az ország gazdaságát Oroszország mellett (lásd például Paks 2 kirívó esetét). Miért tart ki a miniszterelnök és holdudvara e sajátos kapcsolat ápolása mellett, noha 2022. február 24. után a magyar kormánynak történelmi lehetősége nyílt a racionális és immár szinte kényszerítően szükséges önkorrekcióra?

A korszakos jelentőségű Putyin–Orbán-viszony részleteit nem ismerhetjük. Eközben Orbán Viktor többé-kevésbé nyíltan beszél arról, milyen mélyen meg van győződve, hogy ő mindenkinél jobban mérte fel a helyzetet, és a világtörténelem sorsdöntő kérdéseiben végül neki lesz igaza.

Korántsem biztos, hogy a miniszterelnök e meggyőződésének bármiféle racionális magja lenne – a nyilvánosan is hangoztatott érveket mindenesetre leginkább olcsó közhelyek, sajátos előítéletek és a vágyvezérelt gondolkodás keverékének nevezhetjük.

Annyi bizonyos, hogy Oroszország globális jelentősége az elmúlt évtizedekben látványosan csökkent. Relatív elmaradottsága Putyin autokratikus és radikalizálódó uralma alatt csak tovább nőtt. A mai etnonacionalista, velejéig cinikus Oroszország semmiféle értelmes alternatívát nem tud nyújtani a világ társadalmainak, gazdaságát és kulturális vonzerejét tekintetében pedig nemhogy a Nyugattal, de már Kínával sem tudja felvenni a versenyt.

Ráadásul – amúgy egész Európa számára sajnálatos módon – olyan kényszerpályára került, hogy egy ma még nehezen elképzelhető, érdemben megváltozott Oroszország a legszerencsésebb esetben sem vezető hatalomként, hanem legfeljebb csak másodhegedűsként juthat majd pozitívabb szerephez a nemzetközi politikában.

A magyar vezető rejtélyes elkötelezettsége eközben szorosan összefonódik a magyar külpolitikai nyomorúság általánosabb trendjeivel. Ha van is új, koherens stratégiája a magyar külpolitizálásnak (amiről személy szerint nemigen vagyunk meggyőződve), azt leginkább talán öncentrikus, érdekvezérelt relativizálásnak nevezhetjük. Magyarország már régóta nem követ határozott elveket a nemzetközi politikában. Tagja ugyan a nyugati típusú liberális demokráciák legszorosabb szövetségének, az EU-nak és a nyugati geopolitika legfőbb eszközének, a NATO-nak, de illiberális álláspontját hangoztatva nem osztja azok alapelveit, és nem is tesz lényegi különbséget szövetségesei és az általa is képviselt szövetségek legádázabb ellenségei között. A minap a legfontosabb nemzeti ünnepünkre Budapestre érkező vezetők névsora e tekintetben ugyancsak beszédes.

Számos alkalommal felvetették, hogy a kortárs magyar külpolitika oroszpárti lenne. Ezt a kormány hívei alkalmanként – mondhatni amennyiben épp nem az orosz politika finomhangolt mentegetését végzik – élesen visszautasítják, anélkül azonban, hogy egyértelműen elítélnék az orosz rezsimet vagy élesen elhatárolódnának hiperaggresszív külpolitikájától. Valóban lehetséges, hogy elsősorban nem is tudatos oroszpártiságról van itt szó. Meglehet, hogy bizonyos szempontból még rosszabb a helyzet: elkallódott az iránytű és fogytán az orientációs készség.

Szerencsétlen esetben ugyanis ide vezet az egocentrikus, csakis a saját érdekeket szem előtt tartó relativizálás: a politikai értékek mentén folytatott diskurzusok cinikus aláásásához, a nemzetközi mozgástér beszűküléséhez, az állandósuló önellentmondásokhoz.

Stílusában e külpolitika ugyanarról a tőről fakad, mint a Fidesz belpolitikája, amelyet évek óta jellemez az „erőből politizálás,” a közmédiának már régóta nem nevezhető állami propagandacsatornákból ömlő agresszív retorika, a politikai ellenfelek elleni szinte állandósuló lejárató kampányok – ami bizony sokban hasonlít a putyini politika rettentően arrogáns és durva stílusára.

Van ugyanakkor három, a magyar közelmúlt ismeretében igencsak erős áthallás, melyekkel szintén elkerülhetetlen lesz szembenéznünk. Lentebb ezeket a revizionizmus, a gyáva tartózkodás és a morális karantén problémájának nevezzük. Úgy véljük, hogy csak e történelmi hagyományok felmérésekor lesz érthető, hogy az orosz agresszió mentegetése miért képes oly széles rétegekre hatni Magyarországon – hogy miért olyan eltorzult a jelenlegi magyar politikai kultúra, és miért nem kifejlettebb a társadalom immunrendszere.

Mikről is van szó? Az első intő jel, hogy a jelenlegi illiberális rezsim hívei és jobboldali támogatói körében Oroszország ázsiója szemlátomást nőtt, amióta revansista agresszióját egyre nyíltabban folytatja. Meglátásunk szerint ez az egyre nyíltabb, a jobboldal „nemzetegyesítési” projektjében kiteljesedő szoft revizionizmus sajátos és ijesztő megnyilvánulása: e revizionizmus az elmúlt években erősen rezonálni kezdett Putyin kemény revizionizmusára. Magyarán: egyre többen vannak, akiknek a támadó háború egyenesen imponál – akiknek az orosz terjeszkedés nem elrettentő, hanem már-már követendő példának tűnik.

Fájdalmas, de a jelenlegi helyzetben megkerülhetetlen a kérdés, hogy miként jut el a magyar jobboldal az etnikai nemzetegyesítés víziójától Putyin rezsimjének a lehető legrosszabbul időzített tiszteletéig?

Milyen összefüggés áll fenn a határokon átívelő magyar etnikai politika alakulása és az orosz, összehasonlíthatatlanul durvább és erőszakosabb változat között?

Roppant fontos és kényes kérdések ezek, hiszen a nemzeti (valójában: etnikai) gondolkodás legfőbb jelenkori irányával kapcsolatban fogalmaznak meg alapvető kételyeket – és jelzik a radikalizáció veszélyét.

Legalább ennyire, de még meglepőbb módon áthallásos az Ukrajnához való magyar viszony, ami – megítélésünk szerint – jelenleg a politikai gyávaságból eredeztethető tartózkodás problémájában csúcsosodik ki. Első pillantásra itt is a határokon átívelő, etnikai alapú magyar kisebbségvédelem a kiindulópont, melynek felhasználásával a magyar kormány az Oroszország által megtámadott Ukrajnát az elmúlt évek során szinte folyamatosan kritizálta. Fontos leszögezni, hogy Magyarországhoz hasonlóan Lengyelországnak és Romániának is voltak fenntartásai az ukrán kisebbségpolitikával szemben, de jóval konstruktívabb hozzáállásuk miatt ez korántsem vezetett kenyértöréshez – főleg nem egy olyan, Ukrajna nemzetközi integrálódását úton-útfélen szabotáló kicsinyes politizáláshoz, mint amiben Magyarország jeleskedik.

Ennél még tragikusabb, hogy az Ukrajnával szembeni, olykor nyílt ellenségesség a régión belüli önelszigetelés minősített esete. A birodalmak romjain létrejött közép-kelet- és kelet-európai nemzetállami rend majdnem mindegyik jelentős szereplője számára egyértelmű a képlet: az erőszakos orosz imperializmus feltámadása akut veszélyt jelent a béke és a nemzetállami rend, valamint az Európában kialakult biztonsági rendszer jövőjére nézve. Lengyelországban, Romániában, a Baltikumban, sőt Finnországban és Svédországban is gyakorlatilag egyformán olvassák az „idők jeleit.” Korántsem véletlenül lényegében pont úgy, mint Ukrajnában – amely ugyan függetlensége első éveiben korántsem volt még egyértelműen elkötelezett a Nyugat mellett, de ahol végül oroszbarát kormányok ellen két ízben is forradalom tört ki, és ahol az orosz neo-imperializmus katalizátorként hat az ukrán nemzettudat további megerősödésére.

Ehhez képest Magyarország minimum ambivalensen viszonyul ahhoz az európai és nyugati szövetségi rendszerhez, ami a kelet-európai nemzetállamiság nemzetközi védelmét még soha nem tartotta olyan fontos ügyének, mint jelenleg. Mi lehet az, amit Magyarországon szemlátomást sokan nem értenek és értékelnek a közép-kelet- és kelet-európai népek önvédelmét és a demokrácia lehetőségét illetően? Újabb kényes kérdés – és itt már semmiképpen sem lehet elégséges Trianonnak a közelmúltban újfent feltépett sebére és az abból származó (fantom)fájdalmakra, illetve kezelési módjaira utalni.

Megítélésünk szerint e magyar anomália egy olyan politikai kultúrára vet éles fényt, ahol az számít sokak alapvágyának, hogy a látszólag erősek és majdani győztesek oldalán tudják magukat, és ezáltal elkerüljenek minden veszélyt: „az erősek, tessék mondani, ugye győznek majd?”

Egyszerűbben fogalmazva: a gyáva tartózkodás problémájáról van szó. E mentalitás képviselői az önvédelmi harcok támogatása helyett a „csak mi ússzuk meg” rövidlátásával viszonyulnak a világhoz, amire a kormány propagandája – a mindenáron való kimaradás vágyát tovább erősítve – folyamatosan rá is játszik.

Kénytelenek vagyunk felvetni egy harmadik, ugyancsak kényes kérdést is, amivel a magyar közvélemény megítélésünk szerint sose volt képes érdemben szembenézni.

Közismert, hogy a németek nemzetközi imázsát mennyire – és mennyire jogosan! – tönkretették a nácizmus bűnei. Jóval kevésbé tudatosult, hogy e kérdés megítélésekor Magyarország is közvetlenül érintett, a közép-kelet- és kelet-európai régión belül pedig különösen erős volt és részben maradt is ez az egyrészt teljesen kiérdemelt, másrészt azóta esetenként mesterségesen is táplált stigma. Amennyiben tehát Németország időlegesen morális karanténba került, mégpedig abba került, Magyarország presztízse csak némileg enyhébben tépázódott meg.

Itt persze különbséget kell tennünk a Nyugat és régiónk országai között. Magyarország nyugati megítélését részben az kímélte, hogy határaitól távolabb csak aránylag kevesen érdeklődtek második világháborús szerepvállalásának részletei iránt, és persze 1956 is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az országról alkotott kép javuljon. Közvetlen szomszédainknak azonban már sokkal erősebb fenntartásai voltak velünk szemben. Az 1989 után elkezdődő európai integrációs folyamat aztán történelmi lehetőséget nyitott e feszült viszonyok enyhítésére és rendezésére.

A budapesti kormány különutas politikája ma már épp ezt az enyhülést és a partneri kapcsolatokat teszi kockára, egyelőre beláthatatlan következményekkel. Beszédes példája ennek a miniszterelnök válogatott focimeccsen viselt Nagy-Magyarország-sálán kipattanó botrány.

Németországnak ellenben egy hosszú és fájdalmas folyamat eredményeként politikai kultúráját sikerült oly módon átalakítania, hogy a morális karanténba visszaesés mindenáron való elkerülésével és a Nyugathoz való csatlakozással kapcsolatban messzemenő nemzeti konszenzus alakult ki. A morális karanténból idővel egyenesen nemzetközi elismertség, sőt népszerűség lett. Ezzel természetesen nem kívánjuk tagadni, hogy Németország közelmúltbeli orosz politikáját is számos ambivalencia jellemezte. Nem csak arról van szó, hogy az érdekek bizony sokszor felülírták az értékeket (talán elegendő itt most Gerhard Schröder pályafutását megemlítenünk), hanem arról is, hogy a németek keleti politikája hagyományosan oroszközpontú volt, ami rendszeresen és sokszor végzetes módon ignorálta a Németország és Oroszország között élő nemzetek önállóságát.

Ez az oroszközpontúság az emlékezeti kultúrára is kihatott: a németek a Szovjetunió elleni megsemmisítő háború sokat emlegetett 27 millió áldozatát sokáig mind orosznak gondolták, míg Belaruszra vagy Ukrajnára a legtöbben képtelenek lettek volna helyesen rábökni Európa térképén. Az alapvető ténynek, hogy a második világháború legborzalmasabb fejezetei éppen a Balti- és a Fekete-tenger között elhelyezkedő sávban, Oroszországtól nyugatra íródtak és a legtöbb áldozat itt vesztette életét, a németek nagy része a közelmúltig egyáltalán nem volt tudatában.

És ha már a második világháborúnál és Ukrajnánál tartunk: a magyar nemzeti emlékezetből mindmáig szinte teljes mértékben hiányzik, hogy Magyarország nem csupán harcoló félként volt jelen a keleti fronton, hanem megszálló hadseregként is.

Ennek során pedig bőven kivette a részét az ott élő civilek – zsidók és szlávok – ellen elkövetett tömeges erőszakból is. Minderre nagyrészt épp Ukrajnában került sor, amit arrafelé egyáltalán nem felejtettek el.

Az elmúlt másfél évben nem csupán a német emlékezeti kultúra indult változásnak. Összességében azt állíthatjuk, hogy a problémás ambivalenciák külső határait ott jóval határozottabban és sikeresebben jelölték ki, mint tették azt Magyarországon: a német politikai elit alapvetően képesnek bizonyult a megkésett és ugyancsak sürgető önreflexióra, rossz beidegződései felülvizsgálatára.

Magyarország esetében viszont azt érzékeljük, hogy a morális karanténba esés félelme máig se hatott igazán. Ez pedig minden bizonnyal összefügg a két generációval ezelőtti csőddel való szembenézés gyengeségével – amit a német példával való összevetés különösen élesen mutat.

A Putyin rezsimmel kapcsolatos negatív különutasságról Magyarország politikai vezetői döntöttek, mellyel meglátásunk szerint az öncentrikus, érdekvezérelt relativizálás külpolitikáját folytatják – egy újabb történelmi zsákutcába. E sajátos irányvetésnek és súlyos döntésnek azonban a tágabb társadalmi kontextusa is problémás. Széles körben adott ugyanis az orosz revansizmusra rezonáló magyar szoft revizionizmus, markánsan jelen van a politikai gyávaságból fakadó tartózkodás, szemlátomást gyenge viszont a morális karantén és az Európán belüli elszigetelődés elkerülésének igénye.

Milyen következményei várhatók az elvtelenséget és megbízhatatlanságot sugárzó külpolititikának? És mindezek után miben reménykedhetünk, hogy elkerüljük az újabb zsákutcát?

Senki sem tudja, hogy miként ér majd véget Oroszország Ukrajna elleni háborús agressziója.

Az viszont nagyon is előre látható, hogy az orosz agresszorok visszaszorítása és Ukrajna jövőbeli védelme és újjáépítése még hosszú évekig a nyugati szövetség prioritásai lesznek, melyek a régiónkkal kapcsolatos politikát alapvetően meghatározzák majd. Ebből pedig az is könnyen kikövetkeztethető, hogy az e tervekkel kapcsolatos súlyos ambivalenciák továbbélése esetén Magyarország elkerülhetetlenül e szövetségi rendszer legszélére sodródik.

A rezsim és a domináns politikai elit önkorrekciós képességében megalapozottan kételkedhetünk – és rájuk aligha tudunk, akár mégoly racionális érvekkel, közvetlenül hatni. A magyar társadalom széles rétegeinek elégtelen reakcióját meghatározó, fentebb bemutatott káros hagyományokat illetően viszont szintén van sürgős dolgunk elég.

Jelenleg ebből érdemes kiindulnunk.

A szerzőkről:

• Kerpel-Fronius Ádám történész, a berlini Holokauszt-emlékmű tudományos munkatársa
• Laczó Ferenc történész, docens a Maastrichti Egyetemen és vendégprofesszor a Columbia Egyetemen