„Passzív szemlélők” – avagy hogy történhetett meg a holokauszt?

Legfontosabb

2022. április 16. – 08:10

„Passzív szemlélők” – avagy hogy történhetett meg a holokauszt?
Magyar zsidókat válogatnak Auschwitz-Birkenauban 1944 júniusában – Fotó: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

1944. április 16-ától kezdődően a hatóságok a magyar zsidók túlnyomó többségét gettókba zárták – ezen a napon emlékezünk meg a magyar holokauszt áldozatairól. A deportáláshoz és a zsidók legyilkolásához azonban egy jóval hosszabb folyamat vezetett, amelynek a gettósítás csupán az egyik lépcsőfoka volt: 1920-ban a Teleki-kormány meghozta a „numerus clausus” törvényt, amely korlátozta a zsidó fiatalok jelenlétét a felsőoktatásban, majd az 1930-as évek végétől a magyar kormány fokozatosan vonta el a zsidók jogait, hogy végül a német megszállás után átadja őket a náciknak.

Hogy történhetett meg?

A holokauszt kapcsán sokszor felmerül a kérdés: „hogy történhetett meg ez?” Történészek évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy választ találjanak erre, ami a holokauszt historiográfiájának egyik nagy vitájához vezetett.

Két irányvonal alakult ki: az intencionalisták (például Daniel Goldhagen) azt állították, hogy Hitler és a nácik elhatározása, intenciója, ideológiájának része volt, hogy a zsidókat le kell gyilkolni. A strukturalisták (például Christopher Browning) szerint viszont az alsóbb szinteken működő köztisztviselők, bevetési csoportok, SS-tagok stb. – a feletteseiknek való megfelelési kényszerből, túlbuzgóságból eredő – egyre radikálisabb megoldásai nyomán történt meg a holokauszt. Mára e két nézet keveredett; jóval összetettebb kép alakult ki a holokauszt eredetéről, és arról, milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a nácik ilyen mértékű pusztítást vihettek végbe az európai zsidóságban.

E kutatásokban egyre nagyobb figyelmet kapnak a megszállt és/vagy kollaboráló társadalmak, és nemcsak azok politikusai, hanem az egyszerű emberek is: köztisztviselők, rendőrök, csendőrök, szomszédok, és így tovább.

Azokat a nemzsidókat, akik tevőlegesen nem vettek részt a zsidóság gettósításában, deportálásában, „bystander”-nek, azaz kívülállónak, passzív szemlélőnek nevezzük – azonban újabban a történészek felülvizsgálni kényszerültek ezt a fogalmat. A bystander elnevezés ugyanis egyfajta passzivitást, semlegességet sugall, ami nem felel meg a valóságnak.

Amikor az állam több százezer embert fosztott meg a jogaitól, a hatóságok pedig összegyűjtötték és bezárták, majd deportáltak őket a teljes nyilvánosság szeme láttára, akkor nem volt olyan „passzív szemlélő”, aki ne került volna döntéshelyzetbe.

Passzív szemlélők és választási lehetőségek

Hogy milyen döntéshelyzetekkel szembesültek azok a nemzsidók, akik végignézték a holokausztot?

Elsősorban nyilvánvalóan dönthettek úgy, hogy segítenek. Ezt megtehették már a zsidótörvények idején is: például amikor az elöljáróságok elvonták a zsidó iparosok iparigazolványait, többen nemzsidó alkalmazottaikat kérték meg, hogy névleg vegyék át az üzletüket. Így a jogi kiskaput kihasználva, a „Stróman” segítségével a zsidó tulajdonos, iparos továbbra is dolgozhatott a saját boltjában, biztosítva volt a saját és családja megélhetése.

Amikor a német megszállás után a Sztójay-kormány kiadta 1944. április végén az 1610/1944. ME. rendeletet, az így szólt: „a törvényhatóság első tisztviselője […] akként rendelkezhetik, hogy a zsidók a városnak, illetőleg a községnek csak meghatározott részeiben, illetőleg meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak.” Vagyis nem kötelezte, hanem csupán lehetőséget adott az elöljáróságoknak, hogy gettót hozzanak létre. Ennek ellenére szinte mindenhol kijelölték a gettók területét, és kényszerítették a zsidó lakosságot, hogy lakásait és javait hátrahagyva költözzön oda. Elvétve, de itt is akadtak kivételek: Etter Jenő, Esztergom polgármestere úgy kerülte meg a rendeletet, hogy a zsidók számára saját házaikat jelölte ki lakhelynek. Továbbá a következő feltételekhez kötötte a gettósítást: a gettóban orvosi rendelőnek, betegszobának és egyéb ellátó helyiségeknek kell lennie. Ezek természetesen nem valósultak meg, így el lehetett odázni a gettó létrehozását.

A „passzív szemlélők” választhatták azt is, hogy valóban semlegesek maradnak – lássuk, ez mit is jelentett a gyakorlatban: 1944 júniusában a gödöllői csendőrőrsön jelentkezett Hajgató Kálmán azzal, hogy „a lakásán felkereste Grószberger Sándor zsidó munkaszolgálatos és megőrzés végett neki átadta úgy a saját, mint a családja személyre szóló összes iratát. Mivel nevezettnek előadása szerint a zsidókkal semmi kapcsolata nincs, így a fenti iratokat az őrsre továbbította.” Hajgató azt hangsúlyozta a csendőröknek, hogy ő egyáltalán nincs és nem is kíván kapcsolatban lenni zsidókkal. A semlegesség ebben az esetben tehát azt jelentette, hogy a csendőrségnek – akik épp a zsidók gettósításával, deportálásával voltak megbízva – adta be egy üldözött utolsó értékeit.

Amennyiben a kedves olvasónak ez nem tűnik semlegességnek, nem az Ön készülékében van a hiba. Vegyük szemügyre a történelmi szituációt egy másik szemszögből: az 1930-as évek végétől a magyar zsidókat a kormány másodlagos állampolgárokká degradálta, míg az antiszemita politika és propaganda a társadalom nagy része számára alapot adott arra, hogy felsőbbrendűnek érezhesse magát csupán azért, mert „őskeresztény” családból származott. Ez szélsőségesen egyenlőtlen hatalmi hierarchiát teremtett, ahol a semlegesség csak és kizárólag a magyar zsidókat kirekesztő, megbélyegző politikai elit és az üldöztetésből profitáló társadalmi rétegek számára jelentett előnyt, az üldözöttek számára viszont a segítség elmaradását, a vak közönyt, a bajban lévőktől való elfordulást. Aki tehát a semlegességet választotta, az automatikusan az elkövetők dolgát segítette.

Szintén a semlegesség jegyében, a nürnbergi perek során is sokszor elhangzott kifogás hangoztatásával („parancsot teljesítettem”) és a felelősség elhárítása mellett írt a Phöbus Villamos Művek 1944 nyarán a gödöllői elöljáróságnak: a Hadiüzemi Személyzeti Parancsnok rendelete nyomán „vállalatunknak tilos zsidó lakásban, illetve zsidó személyek részére villamos energiát szolgáltatni. Ezen tilalom kiterjed a gettónak kijelölt városrészekre, épületekre, illetve épületrészekre is.” Így a gödöllői és ott összegyűjtött környékbeli zsidók életét lehetetlenítették el – akiket azonban időközben deportáltak, tehát a korlátozás végül mégsem érintette őket. Ebben az esetben a felsőbb rendelkezésre való hivatkozás már csak azért sem lehet a semlegesség fokmérője, mert maga a politikai vezetés, amely a törvényeket, rendeleteket kibocsátotta, antiszemita volt.

Végezetül a „passzív szemlélők” dönthettek úgy is, hogy ha már deportálták zsidó szomszédaikat, akkor kihasználják a helyzetet, és például igényelnek a hátramaradt, „elhagyott” vagyonból. A gödöllői Horváth József így igényelt birtokot: „bejelentem igényemet mint gödöllői szomszédos ingatlantulajdonos a szomszédunkban lévő zsidó szántó ingatlanra.” Ebben az egy mondatban nincs semmilyen antiszemita kitétel, valóban semlegesnek tűnik. Maga a tett azonban nem az: ismét csak az üldözötteket károsította meg.

Az antiszemita politikának és propagandának köszönhetően egy egész társadalom vált immunissá egy kisebbség meghurcolásával szemben, majd vonódott be a kifosztásába. Százezerszámra kerültek nemzsidó kézre zsidó otthonok, üzletek, üzemek, ingóságok, mezőgazdasági felszerelések, állatok; így tömegek vállaltak cinkosságot a magyar zsidók gazdasági és fizikai megsemmisítésében. Ehhez még antiszemitának sem kellett lenni, elég volt a tudat, hogy a kormány, a törvények lehetőséget biztosítottak erre, és igen kevesen kérdőjelezték meg e folyamat legitimitását: hogy amit a törvény lehetővé tesz, az erkölcsi szempontból is vállalható-e.

Össztársadalmi felelősség?

Igen nehéz szembenézni a múlttal, amikor a társadalom többségének felelősségéről van szó. Főleg úgy nehéz ez, hogy a képet árnyalja-bonyolítja az 1944. márciusi német megszállás és Horthy Miklós kormányzó tettei, aki a helyén maradt és szabad kezet adott a kollaboráns Sztójay-kormánynak a zsidók gettósítására és deportálására. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk még egy tényezőt, éspedig azt az érvet, amely szerint sokan azért nem segítettek a zsidóknak, mert féltek a retorzióktól. A gettórendelet büntető rendelkezései így hangzanak: „Kihágást követ el és két hónapig, háború idején hat hónapig terjedhető elzárással büntetendő, aki […] a hatóságot a valóság elhallgatásával, valótlan adatok közlésével vagy más módon megtéveszti […], a jelen rendelkezés alapján tett hatósági rendelkezésnek nem tesz eleget.” Ugyan ez elsősorban a rendelet által érintettekre – tehát a zsidókra – vonatkozott, az is kiviláglik belőle, hogy a törvény betűje szerint az sem az életét kockáztatta, aki zsidókat mentett, bújtatott.

Összegezve: hogyan is történhetett meg a holokauszt? Valóban kellettek hozzá antiszemita politikusok, zsidóellenes elit, ők azonban semmire nem mentek volna, ha a társadalom nagyobbik része kiállt volna a zsidók mellett, nem lett volna hajlandó részt venni a kifosztásukban, nem nézte volna tétlenül a gettósítást, a deportálást. Egy olyan időszakban, amikor a kormány által hozott kirekesztő törvények felülírták a korábbi társadalmi etikai normákat (így például a magántulajdon szentségét, a zsidók felekezeti és emberi egyenjogúságát stb.), támogatottá, elfogadottá vált az antiszemitizmus és a „semlegesség”, vagyis a részvétlenség mások szenvedése iránt. A „passzív szemlélők” tehát nem voltak, nem is lehettek semlegesek, épp ellenkezőleg: súlyos károkat okoztak az üldözött zsidóknak, és hozzáállásukkal a német megszállók és a kollaboráns kormány malmára hajtották a vizet.

Az áldozatokra való megemlékezés mellett azért is beszélünk, tanítunk a holokausztról mind a mai napig, mert a példáján keresztül lehet elmagyarázni, mit jelent az aktív és felelős állampolgári magatartás, hogyan válhatunk empatikussá, vállalhatunk társadalmi felelősséget és mikor jön el a civil kurázsi, a polgári engedetlenség ideje – hiszen mind egy országban, egy társadalomban élünk, és tetteink akarva-akaratlanul is befolyásolják a körülöttünk élők életét. Amikor pedig konfliktushelyzetbe kerül egy ország, avagy egy-egy vallási vagy népcsoportot ér hátrányos megkülönböztetés, ott nem lehet semlegesnek maradni – aki erre hivatkozva nem tesz semmit, az maga is az elnyomót segíti.

Végül idézem Martin Niemöller evangélikus lelkészt, aki nálam szebben és tömörebben foglalta össze mindazt, amiről ez a cikk szól:

„Amikor a nácik elvitték a kommunistákat,

csendben maradtam,

hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szociáldemokratákat bezárták,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam szociáldemokrata.

Amikor elvitték a zsidókat,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,

Nem maradt senki,

Aki tiltakozhatott volna.”

A szerző történész, a Holokauszttörténetek című gyűjtés felelőse.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!