A rendszerváltás utáni összes kormány kellett ahhoz, hogy a tanárok szerdán is sztrájkoljanak

Március 12. Szent Gergely napja, ehhez kötődik a Gergely-járás népszokása, a viccesen felöltözött gyerekek körbejárták a falut, hívták iskolába a gyerekeket és adományokat gyűjtöttek a tanítónak.

Nagyon úgy látszik, hogy ismét aktuális lehet ez a kedves hagyomány, a tanári fizetések ugyanis a minimálbért is alig érik el. Nem véletlen, hogy országszerte lett elege a pedagógusoknak az oktatás állapotából és tömegek kezdtek tiltakozásba.

Nem könnyen alakult ki közöttük ez a hangulat, de mostanra úgy látszik nagyon sokaknak lett elege abból, ami van. Március 16-án országszerte kezdődnek sztrájkok olyan léptékben, amit korábban senki nem gondolt volna. A TanárBlog élő adásában szerdán közgazdászokkal, oktatáskutatókkal, tanárokkal mutatjuk meg, hogy pontosan mik is a gondok és mik lehetnek a megoldási lehetőségek az oktatás területén.

Ehhez érdemes arra is rápillantani, hogy jutottunk egyáltalán idáig, milyen rendszerszintű problémák kellettek ahhoz, hogy most átfogó tanársztrájk van az országban? Miként alakult az oktatásügy helyzete a rendszerváltás óta, hogyan hagyták magukra a tanárokat folytatólagosan a kormányok?

Rendszerváltás után: tanárok vs. liberális vezetés

A rendszerváltás kapujában a magyar oktatás éppen kifejezetten dinamikus helyzetben volt, a 80-as évek végén elindult iskolakísérletek közül több még ma is működik (a Zsolnai-iskolák, az alternatív AKG vagy a nyolc osztályos Németh László). A rendszerváltáskor a meglévő struktúrák gyorsan leépültek, megszűnt a tanfelügyelet, liberalizálódott a tankönyvpiac, maguk az iskolák pedig az önkormányzatok alá kerültek.

A szabad iskolaválasztás már 1985-től adott volt, a rendszerváltás után a szabad iskolaalapítás is lehetővé vált, a fenntartók között hangsúlyos harmadik szereplőként megjelentek az egyházak is. Az SZDSZ-MSZP kormányban az oktatásügy a liberálisokhoz került, akik erőteljes modernizációs programba kezdtek. Ez a felülről érkező direktíva nem találkozott feltétlenül a tanárok elképzeléseivel, különösen igaz ez az 1995-ben megjelent NAT-ra, ami a korábbinál sokkal nagyobb önállóságot várt el a tanároktól és a tantestületektől, saját pedagógiai program megírására is kötelezve őket.

Kialakult egy ellenérzés a liberális oktatásirányítás és a tanárok széles rétegei között. Pokorni Zoltán minisztersége alatt részben megpróbálta visszanyesegetni a nagy szabadságot, megjelent a NAT-nál sokkal részletesebb Kerettanterv és kialakították az oktatás minőségbiztosítási rendszerét, ami valamiképpen a központi kontrollt próbálta visszacsempészni a rendszerbe. Medgyessy Péter látványos béremelést hajtott végre az oktatásban, de a minisztérium kezdetben maradt a liberálisoknál.

Gyurcsánynál nem jutott erő és akarat az oktatásra

Magyar Bálint második miniszterségének idején tovább folytatta a modernizációs elképzeléseket, de a rendszer alapjain nem tudott változtatni (kudarcot vallott az egységes 6+4+2 iskolarendszerre történő áttérés, maradt a szegregációnak megágyazó sokféleség például), sikereket leginkább a digitalizációban ért el, de a modernitás trójai falovainak tartott interaktív táblák nem hozták el a szebb jövőt. 2006-tól a Gyurcsány kormány nagy csatáit az egészségügyben vívta, az oktatáspolitikára nem jutott erő és akarat, de a korábbi nagy béremelés folyamatosan és megállíthatatlanul inflálódott el.

Ebben a helyzetben jutott hatalomra a Fidesz, és nem túlzás azt mondani, hogy sok tanár egyfajta csodavárással tekintett rá.

A korábbi évek felvilágosult abszolutista diktátumai és pangása után

a tanárok azt remélték, hogy most majd rend lesz, meghallgatják és megbecsülik őket.

Nem ígért sok jót ugyan, hogy az oktatásügyet láthatóan a KDNP homokozójának szánták, de a remény megvolt.

A Fidesz és az erőteljes központosítás, adminisztratív iskolaigazgatókkal

A Hoffmann Rózsa nevével jelezte mindennél erőteljesebb központosítás nem nyerte el a tanárok tetszését, Battonyától Nemesmedvesig egyetlen intézmény irányítása alá került minden állami iskola.

Az iskolaigazgatók megszűntek önálló döntéshozók lenni, leginkább adminisztratív és ceremoniális funkciót láthattak el az új rendszerben.

Közben készült egy új NAT is, amiben valóban sokféle szakmai szervezet szóhoz jutott. Ez azt eredményezte, hogy nagyjából olyan lett, mint Čapek meséjében a cicus és a kutyus tortája, mindenki belerakta, ami szerinte finom, így került bele egér, szalonnabőr, sajt és kolbászvég is. Ahogy minden szaktárgy belerakta mindazt, ami szerinte elengedhetetlenül fontos, a végeredmény egy taníthatatlan mennyiségű szörnyszülött lett. Nem csoda, hogy a tanárok által szabadon szervezhető órakeretet is csökkenteni kellett, hogy legalább elméleti esély legyen minden megtanítására.

Elindult az életpályamodell is, amiben minden tanár (néhány a nyugdíj küszöbén álló kollégától eltekintve) a startvonalra került és bizonyítania kellett, hogy ő képes tanítani. Ráadásul a remek rendszerben óvodapedagógusok minősítettek középiskolai kémiatanárokat és a portfolió kifejezés szitokszóvá vált a tanárok között. Mindezt tetézte még, hogy a nyugdíjkorhatárt elérő tanároknak választania kellett, tanítani akarnak vagy nyugdíjat kapni, eddig sem volt könnyű bizonyos tantárgyak tanítására szaktanárokat találni, ezután csak még nehezebb lett. Mindeközben a kormány látványosan kedvezett az egyházi fenntartású intézményeknek, néha akár ki is jelentve, hogy azok többet érnek, mint az államiak.

Ami ez után következett és tart egészen mostanáig, azt nehéz másként értelmezni, mint a tanárok szisztematikus és folyamatos megalázását. Ugyan a változások keserű pirulája mellé a kormány beígért egy jelentős béremelést, de ezt egyfelől elhúzta négy évre, hogy négy éven át újra és újra arról szólhassanak a hírek, a tanárok már megint nagyobb fizetést kapnak és azt az ígéretet, hogy a pedagógus béreket a minimálbérhez kötik, amit Hoffmann Rózsa a legnagyobb vívmányaként jelentett be, a választások után rögtön vissza is vonták.

Így a tanári fizetések 2008 óta folyamatosan vesztenek az értékükből.

Mindeközben nőttek a kötelező óraszámok és a tanároknak előírták, hogy mennyi időt kötelező az iskolaépületben tölteniük, a helyettesítések, túlórák beépültek az alapbérbe, megszűntek a korábbi pótlékok, juttatások. Lezajlott a tankönyvpiac államosítása, aminek eredményeként a tanárok már azt sem választhatták meg melyik tankönyvből akarnak tanítani. A 2016-os tiltakozások egy idő után elültek, bár egyes kormány közeli megszólalások, mint Klinghammer István kockás ingezése nagy lendületet adtak neki. Ebben az időszakban az oktatás körüli viták elsődlegesen a felsőoktatásra koncentráltak.

Negyedik Orbány-kormány: tanárhiány, tanári szabadság csorbítása

A negyedik Orbán-kormány idején a helyzet, ha lehet még tovább romlott. A pedagógusok bére tovább értéktelenedett és hiába várták, hogy az orvosok bérrendezése után talán majd erre az ágazatra is sor kerül. Minden korábbinál nagyobb problémát jelentett a tanárhiány, természettudományokat, informatikát oktató szaktanárt már nem csak vidéken, hanem a fővárosban is kötéllel kellett fogni. Megjelent az új NAT, ami kifejezetten retrográd szemléletű és még tovább csökkenti a tanári szabadságot. A szakmai szervezetek felháborodását és kritikáját válaszra sem méltatta a kormány.

Ebben a helyzetben ütött be a világjárvány, a kormányfő március 13-án reggel még azt mondta, hogy az iskolák bezárása esetén a tanárokat fizetés nélküli szabadságra kellene küldeni, majd este elrendelték a digitális tanrendet hétfőtől.

Az, hogy erre magyar oktatási rendszer nem volt felkészülve nagyon enyhe kifejezés, a kormány azon túl, hogy oldják meg, kezdetben semmiféle segítséget nem adott a tanároknak. Jellemző, hogy a két tanár által fenntartott TanárBlog az első napokban nagyobb forgalmat generált, mint kormány összes elérhető oktatási honlapja a Sulinettől a Nemzeti Köznevelési Portálig, ez nem csoda, mivel mi legalább mondtunk valamit, hogy milyen eszközökkel és mit lehetne csinálni.

A digitális oktatás ideje alatt (aminek második felvonására nem volt sokkal felkészültebb a kormány, mint az elsőre) a tanárok megfeszítve dolgoztak, és joggal érezték azt, hogy érdemi segítséget keveset, értelmetlen dresszúrát annál többet kapnak (mindenki emlékszik a vasalódeszkás tanár Canossa járására).

A kormányfő a tanárok oltásának lehetővé tétele előtt még egyet belerúgott az egész szakmába, kijelentve, hogy nem mindenki pedagóguspárti az országban, mert hát ugye a nyári szabadság. Talán nem csoda, hogy sokaknak lett elege.

A szakszervezetek megfogalmazták a követeléseiket és tárgyalni próbáltak a minisztériummal, eredménytelenül. A minisztérium rendre lehetetlen feltételeket támasztott, tulajdonképpen azt várta el, hogy a tanárok a sztrájk idején is tartsák meg az óráikat, csak éppen fizetést ne kapjanak érte. Amikor a bíróság mondta ki, hogy ezt nem kérhetik,

a járványhelyzetre hivatkozva rendeletben lehetetlenítették el a tiltakozást.

Ez lett az a pillanat, amikor több ezer tanárnak betelt a pohár és úgy döntöttek, polgári engedetlenséggel tiltakoznak a hatalommal szemben, más eszközük már nem maradt. Elsőre még lehetett azt hinni, hogy a tiltakozás a Nagykörúton belül marad (bár Kőbányáról indult), de hamarosan vidéki és ami eleddig precedens nélküli volt egyházi fenntartású iskolák tanítói is csatlakoztak. Több mint 320 iskolában akcióztak a tanárok, itt térképen is látható a jelenség országossága.

A kormány is érezheti, hogy gond van, ezért lengeti be, hogy majd a választás után lesz béremelés (mintha ez lenne az egyetlen követelés), vagy újabban már azt, hogy majd uniós pénzből tud emelni, ami leginkább arra lehet jó, hogy Brüsszelre lehessen mutogatni, ha mégsem lesz. 2016-ban a megemlékezések szlogenje az volt, hogy Egy nép azt mondta: Elég volt! Most úgy tűnik, egy szakma mondja ugyanezt.

Március 16-án a TanárBlog egész napos műsorfolyammal készül, szakemberekkel próbáljuk körbejárni az oktatás hazai helyzetét és lehetőségeit. A részletek itt találhatók.

A szerző középiskolai tanár, a TanárBlog szerzője.