Magyar futball: a hiba nem a másik készülékében van. És nem is a pályán keresendő

„Kicsit másképp kezdeném ezt a sajtótájékoztatót...” – fagyott meg a levegő az edzőközpont sajtótermében. „A szurkolókra, a futballszeretőkre gondolok, nem csak most, évek óta, tíz éve, húsz éve folyamatosan át vannak verve, és ennek egyetlenegy egy oka van, mégpedig az, hogy mi, elsősorban itt egymás közt olyan terveket szövünk, illetve határozunk el egyes selejtezőtornák előtt, amik nem reálisak. Ezt ki is mondjuk nyíltan, és ez rajtatok keresztül, a médián keresztül eljut minden olyan futballszerető ember számára, aki évről évre csodát vár.”

2013-ban, szinte napra pontosan nyolc évvel ezelőtt Telkiben tartott sajtótájékoztatót a magyar labdarúgó válogatott. A mikrofonok mögött a válogatott támadója, Szalai Ádám foglalt helyet, és neki jutott az a hálátlan feladat, hogy a szeptemberi Románia elleni fiaskót követő októberi hatalmas pofont, melyet a világ egyik legerősebb válogatottjától, Hollandiától kaptunk (8-1-es vereség), értékelje, és válaszokat adjon az újságírói kérdésekre. A sajtóesemény nem várt fordulatot vett, egy őszinte kórlappal, pontos diagnózissal lett gazdagabb mindenki a magyar futballt illetően, aki ellátogatott a csapat edzőtáborába, vagy különböző platformokon figyelemmel kísérte a szembesítést.

A 2012-es Európa-bajnoki és a 2014-es világbajnoki-selejtezők a maguk 63,33 és 56,66%-os teljesítményével az elmúlt 35 év legsikeresebb futballévei voltak. Hiába formálódott Egervári Sándor keze alatt a legjobb pont/mérkőzés átlagot hozó válogatott, a 2010-ben világbajnoki döntőt játszó, majd 2014-ben vb-bronzérmet szerző Hollandiától elszenvedett nagyarányú, 8-1-es vereség fejeket követelt.

Az 1986-os mexikói világbajnokságra való kijutást követő időszak legjobb eredményeket elért vezetőedzőjének távozni, játékosainak magyarázkodni kellett. Az 1986-os vb-re kijutó, Dr. Mezey György felállása után 25 szakvezető fordult meg a szövetségi kapitányi székben, valaki többször is, tehát

átlagban másfél évet sem adott az irreális célok, a valós szakmai okokkal szembenézni képtelen vezetés a szakembereknek.

„Nekem ne kezdjük el minden egyes torna előtt, a selejtezők előtt, hogy igen, most megcsináljuk. Minden egyes embert hülyének nézünk és elmondjuk, hogy most meg fogjuk csinálni és ez megy húsz éve”– folytatta anno Szalai.

Hiába a gazdaságilag, infrastrukturálisan stabilizált rendszer, a pályán elért eredmények (nem a végeredmények) segítségért kiáltanak. Szalai Ádám 2013-as őszinte megnyilvánulása óta eltelt nyolc év, túl vagyunk egy 53,33%-os, egy 43,33%-os, egy 50%-os selejtezőkörön, most pedig 45,83%-os a győzelmi mutatónk, a világranglistán pedig ugyanúgy a 30. és a 60. hely között mozgunk.

A feltételek javultak, a szakmai sikerek elmaradnak.

Amennyiben mindenki egészséges lenne a válogatott környékén, úgy öt olyan futballista érkezhetne a keretbe, aki a topbajnokságok valamely csapatában játszik vagy legalább keretének a tagja. Mégis, újra és újra beleesünk abba a hibába, hogy valótlan, irreális célokat fogalmazzunk meg egy-egy selejtezősorozat indulásakor. Albániával nem is számolunk a lehetséges ellenfeleink között, pedig nekik tizenkét játékosuk érkezik neves bajnokságokból, a Lengyelországgal szembeni megmérettetésekre pedig 50-50% esélyt látunk, holott náluk tizenhatan kapnak meghívót topcsapatokból, ahol majdnem mindenki stabil kezdőjátékos.

Azt sem vesszük észre, hogy az Európából a világbajnokságra kijutó csapatok létszámát tizenötről tizenháromra csökkentették, így az esetleges vb-részvételünkhöz egy kisebb fajta csoda kellene. Csoda, melyhez sem jelenlegi labdarúgó, sem a minden fegyverzetet megkapó utánpótlásbázisokról kikerülő féltehetség nem áll megfelelő létszámban a rendelkezésre.

„Én még egy olyan emberrel sem találkoztam, aki kiállna a kamerák elé, és őszintén elmondaná azt, hogy kérlek szépen mondjatok nekünk egy vagy két olyan topjátékost, de elég egy is, aki évek óta topcsapatokban teljesít, mondjatok nekem egy olyan toptehetséget, akit az elmúlt tíz vagy húsz évben ez a magyar labdarúgás kinevelt. [...] Na most itt az a gond, hogy van a válogatott, a válogatottnál miből lehet egy csapatot összerakni? – abból, ami van. Ezt nagyon őszintén, így kellene néznünk már évek óta, hogy ha egyszerűen nincsenek olyan játékosaink, akik a topligákban fejlődnének, nincsenek toptehetségeink, akkor a válogatottunkkal azt tudjuk csinálni, hogy a meglévő játékosokat behívjuk. A meglévő olyan játékosokat, akire azt gondoljuk, hogy a legjobbak, akiket általában évek óta ugyanabból a tömegből válogatunk, és megpróbálunk azokból valamit összegyúrni” – mondta akkor Szalai.

Ez a legelkeserítőbb. Szomorúan olvastam a különböző portálok szakértőinek írásait, egy-egy szakember eddig hallgatott véleményét az elmúlt napokban. Igaz, hogy még megmaradtak a vérhólyagosra tapsolt tenyéren a sebhelyek, még a klaviatúrán is zsírfoltos az „ű” a sok gyönyörű leírásától, de hamar feledésbe merülnek, homályba vész a franciák, a németek elleni pontszerzés az Eb-n, nevetgélés a sajtótájékoztatókon, a sok pozitív jelző, a kikényszerített szerződéshosszabbítás. Pillanatok alatt töröli a lábát mindenki játékosba, szakvezetőbe, kérdőjelezi meg a taktikát, a hozzáállást, a megfelelő játékos kezdőcsapatba állítását. Ez a legegyszerűbb.

Arról senki sem beszél, ír, hogy ki lovalta bele újra és újra a közvéleményt, a futballszeretőket a lehetetlenbe, ki hitette el, hogy akár még Angliát is megverhetjük. Nem beszélünk arról, melyről a szövetségi kapitány is kiabál már, nem merünk, nem akarunk.

Hány tehetség, legalább a nemzetközi középszintet elérő fiatal került ki az agyontámogatott akadémiákról, utánpótlásbázisokról, miként aránylanak a befektetett milliárdok a „végtermékek” által a magyar futballba visszaérkező milliókhoz, sikerekhez? Hány ilyen fiúból válogathat a mindenkori magyar szövetségi kapitány?

„Én 16 évesen mentem ki úgy, hogy az ifi bajnokságban rúgtam 30 gólt, és saját magamról elhittem, hogy milyen jó játékos vagyok, majd amikor kikerültem az utánpótlásba, kikerültem Stuttgartba, rám néztek, és azt kérdezték, hogy te, hogy jöttél ide? Nekem egy-két év kellett ahhoz, hogy utolérjem őket, egy évig egy percet sem játszottam, és most csak az ifi bajnokságokról beszélünk. A legnagyobb különbség ott van, elmondom nektek, hogy ebben a szakmában, ebben a sportban a gyerekektől kezdve le vagyunk maradva a neveltetésben, a focista képzésében” – ezek is Szalai szavai voltak.

A magyar futball legnagyobb reménysége, tehetsége Szoboszlai Dominik. Kétségtelen, hihetetlen képességekkel, adottságokkal rendelkező futballista, de a Lipcse játékosa már 21 éves lesz ebben a hónapban. Ráadásul ő az egyetlen kivételes tehetség az elmúlt évekből, évtizedekből. Kit nevezünk mi fiatalnak, tehetségnek, megmentőnek, fénynek az alagút végén?

Luiz Enrique, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya sokáig töprengett, hogyan állítsa össze a hétvégi kezdőcsapatát a Nemzetek Ligája fináléjában, a világbajnok francia válogatott ellen. Az egy másodpernyi aggodalmat sem jelentett a korábbi kiváló labdarúgónak, hogy a Barcelona 17 éves sztárját, Gavit a pályára küldje. A fejtörést a védelem okozta, és a változtatás mellett döntött, a 20 éves Eric Garcia kapott szerepet a hátsó alakzat tengelyében. Amikor szorult a hurok, kellett futni az eredmény után, akkor pedig a Villarreal 18 éves szélsőjében, Yeremy Pinóban látta a feltámadás lehetőségét Enrique, aki ezúttal nem számíthatott a nyári Európa-bajnokság felfedezettjére, a 18 éves Pedrire és a vele egykorú barcelonai csapattársra, Ansu Fatira sem. Ők a tehetségek, a fiatal tehetségek.

Bármennyire is fájó beismerni, Szalai Ádám nyilatkozata szerint, az azt megelőző húsz évben, és azóta sem sikerült ráállni a sorozatgyártásra. A szövetségi kapitány pedig főz, amiből tud.

Hívhatják Sándornak, Erwinnek, Attilának, Péternek, Marcónak, ugyanabból a 10-15 játékosból és a sercliből válogathat, hozzátéve fűszerezésként a saját egyéniséget, elképzeléseket, legjobbnak gondolt taktikai meglátásokat. Éppen ezért a legkevesebb kritika Marco Rossit és a csapatát érheti: erőn felül teljesítettek az egész évben, felejthetetlen élményt nyújtottak a világ élvonalához tartozó csapatok elleni döntetlenekkel az Eb-n, ott volt a tizenegy mérkőzésen át tartó veretlenségi sorozat vagy a tavalyi Nemzetek Ligája-szereplés.

Ezek a mai magyar futballban igenis nagy eredmények, az alapprobléma nem a pályán vagy az oldalvonal mellett van.

A Wembley-ben kedd este elért 1-1-es döntetlen is meglepetés, még akkor is, ha matematikailag semmire sem megyünk vele. Természetesen fájó, hogy a magyar válogatott képtelen helyzeteket kidolgozni, hogy a legutóbbi nyolc találkozóján átlagban 6,8 kísérletet jegyzett, melyből csak 2,75 talált kaput. Így valóban nehéz nyerni, nehéz gólokat szerezni, hiszen ha kapus nélkül játszanának az ellenfeleink, akkor sem nagyon szereznénk több mint két gólt mérkőzésenként. Fájó az is, hogy nagyon keveset van nálunk a labda, de jelenleg itt tartunk, így tudjuk megnehezíteni egy francia, egy német vagy egy angol csapat dolgát.

Ha többet is szeretnénk, ahhoz bátorság kell, bátorság a pályán, de leginkább a VIP-páholyokban, hogy merjünk végre beszélni a hibákról, a valódi problémákról akkor is, ha több területen megteremtettük már a sikeresség feltételeit. A megoldás, a hiba nem a másik készülékében van.