A nyári Európa-bajnoki és Eb előtti felkészülési meccsek után most a pár nappal ezelőtt játszott magyar–angol miatt ismét fellángolt a vita a meccsek előtti térdelésről. Ahogy korábban például az íreket, úgy most az angolokat is kifütyülte a magyar drukkerek egy csoportja, akik közül később többen sörrel dobálták meg az egyik angol gólszerzőt, és akik rasszista viselkedése miatt a FIFA eljárást is indított.
Szijjártó Péter külügyminiszter az olasz himnuszt kifütyülő angol szurkolókról készült videóval reagált a magyar drukkereket ért bírálatokra és arra, hogy az angol játékosok ellenséges budapesti hangulatra panaszkodtak (igaz, a kötcsei Fidesz-pikniken már elismerte, hogy valóban voltak rasszista hangok a lelátón), a fideszes háttéremberek egyike, Schmidt Mária szintén az angol szurkolók korábbi ügyeit hánytorgatta fel Boris Johnsonnak címzett, különös írásában, de korábban Orbán Viktor miniszterelnök is egyértelművé tette – nyilvánvaló, könnyen kitalálható belpolitikai érdekei miatt –, hogy nem híve a meccsek előtti térdelésnek. A kormánylap a hétvégén még tovább ment, „ha nem csinálod velünk, akkor náci vagy” – írják arról a térdelésről, amely eredeti szándéka szerint a tisztelet és szolidaritás kifejezése a rasszizmus és diszkrimináció elszenvedőivel szemben, mióta George Floyd meggyilkolása után az Egyesült Államokban egyre több sportoló tiltakozott így a rasszizmus ellen. (Mellékszál, de a sorokat egy olyan személy jegyzi, akinek jogerős bírósági papírja van arról, hogy egy ellenzéki politikusról írt cikkében náci nyelvi eszköztárhoz nyúlt, olyan kifejezésrendszerhez, amit Hitler és társai használtak előszeretettel.)
De ami fontosabb ebben az egész térdelősdiben: igen, be lehet dobni és formálisan jogosan lehet bedobni azt a védekezést, hogy mi nem gyarmatosítottunk egész kontinenseket, nem dolgoztattunk fekete rabszolgákat gyapotföldeken (feketéket tényleg nem, de az alföldi tanyavilágban a mai napig ismert jelenség a csicskáztatás), hogy nálunk nincs feketék elleni rendőri erőszak (bár még néhány éve is előfordult, hogy kihallgatás közben meghalt egy gyanúsított), hogy mi nem robbantottunk ki két véres világháborút, az egyiket borzasztó eszmék nyomán. És valóban, még ha a szolidaritásunkat akár ki is fejezhetnénk azokkal az áldozatokkal, nincsenek ilyen bűneink, így miattuk tényleg nincs kitől bocsánatot kérnünk.
De.
Ha szembenézünk a múltunkkal, a magyar történelem elmúlt száz-százötven évével, biztosan nem találunk senkit, akivel szemben illene kifejeznünk a szolidaritást és tiszteletet?
Nincs egyetlen ilyen népcsoport sem, amely a diszkrimináció áldozata lett a magyar határokon belül? A történelmi Magyarország területén élő nemzeti kisebbségek? A folyamatosan a társadalom peremére lökött cigányság? A pogromok, majd a holokauszt miatt a zsidóság? A második világháború után elhurcolt németek?
Sőt, akár a többségi nemzeten belül is lenne kivel és mivel szembenéznünk.
A mélyszegénységben, majd kitántorogni hagyott milliók emléke. Az 1919-es vörösterror idején meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. Az azt követő fehérterror idején meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. A hitük, eszméik, társadalmi csoportba tartozásuk vagy éppen szexuális hovatartozásuk miatt üldözött, honfitársaik által meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. Papok, kommunisták, kulákok, homoszexuálisok, forradalmárok és ellenforradalmárok, sárga cipősök és bőrkabátosok – ez az ország évtizedenként termelte ki azokat a bűnöket, amelyekben a többségi társadalom, ha másképp nem, de cinkos hallgatással támogatott egy időről időre változó, de gyakorta elnyomó hatalmat. (És amikor a világháborús ütőkártyát játsszuk ki előszeretettel a németekkel szemben, azt se felejtsük el, hogy abban a sötét korszakban melyik ország volt az összeomló náci birodalom utolsó csatlósa.)
Persze egy olyan korban, amikor a német megszállásnak állított emlékművel próbáljuk tisztára mosni saját szennyes lelkiismeretünket, amikor Turul-szobor állíttatik a világháború hőseinek, rajta nyilasok nevével, amikor a többségében tisztességes szurkolók között felbukkanó rasszista szólamokat relativizálással és elhallgatással próbálják eljelentékteleníteni, nehéz azt várni, hogy őszintén és tisztességesen szembenézzünk a múlttal.
Nekünk is lenne miért letérdelnünk, bőven lenne, ha nem is szigorúan véve a térdelés eredeti üzenete miatt.
De ennél egyszerűbb azt mondani, hogy magyar ember csak a szerelme, a hazája és a jóisten előtt térdel le, egyszerűbb a térdelés gesztusát aljas és sértő szimbólumnak nevezni, egyszerűbb lesütni a szemet, mint szembenézni és fejet hajtani azok előtt, akik tőlünk várhatják el joggal ezt a gesztust.