Műemlékvita: A műemlékvédelem nem egy soha nem volt történelmet szolgál

2021. május 08. – 14:00

frissítve

Műemlékvita: A műemlékvédelem nem egy soha nem volt történelmet szolgál
„Ami a Várban épül, az semmi más, mint a Szabadság téri botrányos, a német megszállás áldozatainak emlékműveként ismert hazugság totális installációja, annak építészeti igazolása” – Fotó: Rostás Bianka / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A műemlékvédelem ugyanúgy lehet a traumatikus történelem szellemének őre, mint egy kísérteties operett terének létrehozója. Ami most a budai Várban történik, az a magyar társadalomtörténet vitáinak, valóságért folytatott küzdelmes munkáknak a lecserélése egy, a bűntelennek hazudott múlt álmára – írja György Péter esztéta a Telex műemlékvédelemről szóló társadalmi vitasorozatának utolsó előtti részében.

Kezdetnek Smiló Dávid a vitában korábban közzétett írásához fűznék pár észrevételt. Írása első bekezdésében őszintén összefoglalja álláspontját: „Csomay Zsófiát nem tudom elmarasztalni amiatt, mert olyan építészettörténeti megközelítésből kritizálja a vári visszaépítéseket, amelyek idejétmúltak. A magyar építészszakma részben önhibáján kívül, részben tudatosan, de mindig is a nemzetközi tendenciáktól leszakadva, azokra kifejezetten vakon alakította ki saját sufni-álláspontját az építészeti igazság/hazugság fluid fogalmai kapcsán.”

Mindez néhány kommentárra érdemes. Smiló idejétmúltnak tekinti Csomay Zsófia kritikai álláspontját, majd nagyvonalúan közli, nem tudja elmarasztalni. Hogy Csomay álláspontja miért idejétmúlt, arról nem ejt szót, mint arról sem, hogy miért nem marasztalja el. Azaz: egyszerűen nem érvel, ami egy vitacikkben nemcsak szokatlan, de értelmezhetetlen.

Hacsak nem arról van szó, hogy Csomay álláspontját a magyar építészszakma reprezentációjaként érti, mely „részben önhibáján kívül”, mintegy „vakon alakította ki sufni-álláspontját” (sic!). Tehát a – talán nem csak az én megítélésem szerint – komoly életművel rendelkező építész mindössze szem a láncban. Azt sem tudjuk meg, hogy melyek is az „építészeti igazság/hazugság fluid fogalmai”. Mindegy, hogy mindezt Smiló Csomay Zsófiával vagy az egész magyar építészszakmával kapcsolatban írja. Az érvelés hiánya az érvelés hiánya: semmi más, mint üres retorika, a sértés szándéka.

Smiló a második bekezdésben sem fejti ki álláspontját, mindössze közli az olvasóval, hogy az idei Pritzker-díjat egy olyan építészpáros nyerte el, akik kiállnak az épületek újrahasznosítása és átépítése mellett. Ami egyébként igaz, mindössze az nem világos, hogy az általa is idézett, Bordeaux-ban, a Grand Parcban álló épületnek van-e köze a historikus helyreállításokhoz, mindahhoz, ami mostanában a Várban történik – lévén az egy modern épület átírása, a modernitás univerzumán belül. Munkásságuk racionális normákhoz és nem historikus narratívákhoz kapcsolódik. Anne Lacaton és Jean-Pierre Vassal, illetve Frédéric Druot munkájában a társadalmi, a közösségek működésével összefüggő megfontolások játszanak szerepet (például egy ház lebontása és egy új építése, illetve annak átalakítása közti költségek kérdése). Munkásságuknak semmi köze a historikus másolatok kérdéséhez.

Azaz Smiló elég nagyvonalúan bánik a fogalomtörténettel, holott Reinhart Koselleck vonatkozó tanulmányának – Fogalomtörténet és társadalomtörténet – elég komoly áthallása lehetne, s van is, az építészettörténet kérdéseire is. Úgy látja, hogy a világháború utáni modern építészet vetett véget a historizáló hagyományoknak, ami különösen azért figyelemre méltó, mert a 60-as évektől újraépített Budavári Palota igazi, akaratlan montázs, amennyiben a „historikus modernitás” emblémájaként is érthető, olyan hagyományként, amellyel elszámolni, amelyet átírni elég bonyolult feladat. Mindenesetre sokkal összetettebb, mint azt Smiló véli.

Ezen a ponton nagyon hiányzik az elmúlt évtizedek átépítéseiről alkotott kép mégoly vázlatos felidézése is. A Budavári Palota Kádár-kori átépítésének normái persze ma már jócskán eltérnek a historikus másolatok politikai-esztétikai használatától, céljaitól. Úgy vélem, hogy az előzmények mégoly rövid kritikai elemzés nélkül hagyása kétségessé teszi a jelenleg zajló átváltozás magától értetődőségét, mindazt, amit Smiló evidenciának tekint, olyan könnyedén, ahogyan a bordeaux-i példa és a történelmi traumákra adott historikus rekonstrukciók építészeti válasza közt sem tesz különbséget. Holott a valóságban ez is bonyolultabb.

A karmelita kolostor, tehát a Miniszterelnökség kellő funkcionális modernitással történő átalakítása ugyanúgy Zoboki Gábor munkája, mint a mellette levő új, a Dísz tér mai állapotával léptékarányos modern irodaépület és az általa a Palotanegyed nyugati oldalára tervezett, fontos kérdéseket felvető Nemzeti Galéria is távol van azoktól a kínos „pontossággal” létrehozott másolatoktól, melyek a Főőrség, a Királyi Lovarda épületeit uralják.

Ezek funkcionálisan értelmezhetetlen, életnagyságú díszletek, amelyek jövőbeli szerepéről nehéz lesz dönteni – mint azt amúgy a Vár jövője iránt érdeklődő látogató maga is látja.

S igen érdemes lett volna megemlíteni, hogy a Várban most zajló átalakítások nem általában a múltat idézik fel: mert a múlt általában nem létezik. Ellenben az 1944-es, még a háborús sérülések előtti állapotot idéznék fel, ha mindez lehetséges volna. Csakhogy az építészeti megoldások jelentését a korszellem keretezi, melyről nem az egyes, totális rekonstrukciókból elképzelt épületek döntenek. Azaz a Vár akkor is egy 21. századi városban áll, ha politikai terének alakítói tudomást sem vesznek erről. Budapest valósága beláthatatlanul bonyolultabb, mint az a város feletti Várból kitekintve látszik. (Amúgy az időutazás nem épp az építészet hivatása, s az sem véletlen, hogy hol tűnnek fel s hol tűnnek el a kortárs világ nyomai a rekonstrukciókban.)

A kérdés az, hogy ki milyen jelentést és jelentőséget tulajdonít a Várnak, milyen politikai, emlékezettörténeti megfontolásokkal köti azt össze, s mindezeket mennyire kell, érdemes figyelembe venniük az építészeknek. Nem lehetetlen ezt a totális rekonstrukció látszatát keltő eljárást a Horthy-korszak háromdimenziós, életnagyságú díszletben való legitimációjaként érteni. Ami elsősorban nem építészeti, hanem politikai kérdés. A kormányzó – legkésőbb 1942-ben – már mindent tudhatott arról, ami a III. Birodalomban, illetve az utódállamokban is történt, s így pontosan tudhatta, hogy mi történne a zsidókként elkönyvelt és megbélyegzett, amúgy izraelita vagy épp keresztény, de mégis zsidó magyar állampolgárokkal, ha deportálják őket. A magyar zsidótörvények ugyancsak a fajelmélet gyalázatos világképének megfelelően íródtak.

Smiló szerint Magyarország „a vári rekonstrukciókkal kapcsolatban olyan országokkal halad fej fej mellett, mint Németország, ahol Berlinben, részleges, de részletekbe menő rekonstrukcióját hajtották végre a királyi palotának, amelynek helyén éppenséggel egy kiemelkedő modern épület állt...” Ha Smiló nem is említi, de a Berliner Schloss nem véletlenül részleges rekonstrukciójára hosszú-hosszú évek nyilvános vitáinak sorozata után került sor, ám a demokratikus Németországban egyetlen olyan épület változatlan rekonstrukcióját, Disneyland jellegű újraépítését sem ismerjük, amelynek politikai szerepe volt a III. Birodalomban. Így például az 1933 és 1938 között épült nürnbergi Reichsparteitagsgelände ma dokumentációs központ és múzeum: félreérthetetlen, konstruktivista építészeti beavatkozásokkal.

Smiló írásának elnagyoltsága, történelmi, várostörténeti ismereteinek hiánya magyarázatra vár. A királyi palota helyén ugyanis az NDK szimbolikus épülete: a Palast der Republik, tehát a Köztársasági Palota állott. Az 1976-ban átadott, az NDK önreprezentációját szolgáló épületet kiemelkedően modernként említeni annak felületes ismeretére vall, hiszen az Nyugat-Berlinnel szemben a szocialista Németország politikai hatalmának háromdimenziós hirdetőtáblája, kulisszája volt, s mint ilyen, 1989-ig is elég hazugnak tűnhetett. Más kérdés, hogy utóbb, az NDK-s nosztalgia kialakulásának megfelelően lebontása komoly ellenállást, tiltakozást váltott ki.

Smiló azt írja: „Fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk a modern építészettel.” Korrektebb lett volna, ha egyes szám első személyt használ. Számos példát ismerek, szerte a világon, amely arra vall: kiváló, korszakos jelentőségű épitészek gondolkoznak azon, mit is kezdjenek a modern építészettel, s van rá válaszuk. Itt említendő meg Götz Eszter tanulmánya, az Eltüntetett történelem. Virág Csaba a Várban, az Országos Levéltár mellett állt épületéről, a most elbontott Teherelosztóról van szó, Farkasdy Zoltán a Normafánál állt 1969-es Olimpia szállójáról, amelynek már nyoma sincs.

A kormány tudja, hogy mit kezdjen a modern építészet fontos példáival. Eltünteti azokat.

Itt kell megjegyezzem, hogy olykor az építészkritikusok szemlélete is reflexióra érdemes. Így Martinkó József a „Tetszettek volna építészetet csinálni” című írásában úgy véli, hogy a Mome új kampusza mellett Erick van Egeraat Liget Centerén, Kas Oosterhuis Bálnáján és Fujimoto Zene Házán kívül a felszínen „semmi említésre méltó nem épült az elmúlt harminc év Budapestjén”. Amúgy lapjában korszerűnek, világszínvonalúnak nevezik, s többször visszatérnek a Néprajzi Múzeum új épületére is. Hmm.

Azaz, Martinkó számára mintha kizárólag az ingatlanfejlesztői építészet lenne jelen. Ami minimum kínos városszociológiai, településtervezési tévedés. Hiszen azért több nemzedék magyar építész mégiscsak csinált itt valamit. Budapesten, s nem csak a városban, de az országban jelen van a mindennapi modernizmus, a józan ész, a szerényebb költségvetés alapvető építészete. Lakóházak, óvodák, iskolák, kultúrházak, könyvtárak, templomok, kápolnák épültek, nem csak multinacionális cégek irodaházai, a színpadias modernizmus, a profitorientált sznob magazinkultúra igényeinek megfelelően.

Holott a mindennapi életből ismerős modern építészet csak az elit s az annak készülő lapok felől nézvést láthatatlan, de a városépítészet, illetve az úgynevezett valóság, tehát a kortárs társadalmi érdekek, a lakók életútjai felől nézvést, az épületek mégiscsak a használók számára készülnek. Kisgyerekek, iskolások, lakni vágyók, hívők s nem hívők, olvasó és kiállításokra járó átlagemberek számára, akik feje felett zajlik mindaz, ami részben ennek a vitának a tárgya is. Így a vitában Csikós Gábor és Erő Zoltán által hajszálpontosan megfogalmazottak is. Az építészet nem drága másolatok, hamisítványok és a mindennapi életre alkalmatlan tárgyak közege, olyan épületek általi elbeszélés, amelyeknek egyetlen feladata a politika aktuális történelemhamisításának az épített terek általi legalizálásának reménye.

A történelemhamisítás persze nem az épületek technikai kérdése csupán. Ha a Vár – egyre félreérthetetlenebbül – valóban a Horthy-korszak apoteózisa, akkor az nem pusztán hamisítás, hanem a magyar történelem legnagyobb traumái egyikének eltüntetése az épített kulturális térből, amire sem mentség, sem magyarázat nincsen. A kérdés nem az, hogy „általában” a műemlékvédelem miként függ össze a történelem hamisításával. A valóságban mindez fordítva áll. Ha a királyi vár a Horthy-rendszer reklámtere lesz, akkor a másolat-épületek nem lehetnek mások, mint egy irgalmatlan hamisítás részei.

A műemlékvédelem ugyanúgy lehet a traumatikus történelem szellemének őre, mint egy kísérteties operett terének létrehozója. Az épületek soha nem magukban állnak, hanem a történeti időben, ahol azokat emlékek veszik körül, sötét árnyak, vagy olykor ritka hősök felfénylő alakjai. Nem tudom bizonyosan, de úgy látszik, hogy a budai Vár egy soha nem volt múlt érvényesítése felé tart. És ez nem egyszerűen közhelyek kérdése.

Ami most történik, az a magyar társadalomtörténet vitáinak, valóságért folytatott küzdelmes munkáknak a lecserélése egy, a bűntelennek hazudott múlt álmára.

Ami felejtésre ítéli mindazoknak a halottaknak az emlékét, akik egyszerű katonák voltak, s magukra voltak hagyva a Don-kanyarban s haltak meg, vagy kerültek a Gulagra, mindazokét a zsidó munkaszolgálatosokét, akiktől elvették addigi életüket, akiket zsidótörvények, rendeletek sorozata tett társadalmon kívüli lénnyé, a saját hazájukban.

Ami a Várban épül, az semmi más, mint a Szabadság téri botrányos, a német megszállás áldozatainak emlékműveként ismert hazugság totális installációja, annak építészeti igazolása. A műemlékvédelem nem egy soha nem volt történelmet szolgál. Ellenben az átlagemberek, látogatók konfliktusoktól terhes múlthoz való hozzáférését, az eltűnt idő nyomainak megértését igen.

(Köszönettel tartozom Ferkai Andrásnak.)

György Péter esztéta

Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában olvashatók >>