Műemlékvita: Tetszettek volna építészetet csinálni!

„Cervantes és Ménard szövege szóról szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb, mondhatják ócsárlói, de a kétértelműség gazdagság).” Jorge Luis Borges világhírű argentin író, költő, esszéista Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című novellájában egy olyan 20. századi szerzőről beszél Ménard személyében, aki szóról szóra leírja Cervantes 17. századi regényének bizonyos fejezeteit és a Don Quijotét saját neve alatt jelenteti meg. A novella elbeszélője remekműként, lelkesedve mutatja be „Ménard alkotását” és a mű esztétikai, filozófiai, sőt tartalmi újdonsága mellett érvel.

Az első látásra teljesen abszurd felvetés, miszerint lehet-e két, betűről betűre megegyező irodalmi műnek két különböző szerzője és „jelentése”, alapvető kérdéseket feszeget a műalkotások autenticitása, recepciója, a befogadói és értelmezői közösségek, végső soron a művészeti kánon belső mechanizmusának megértése terén. Ugyanakkor fontos azt is belátni, hogy ezeket az alapvető kérdéseket képtelenség valódi összefüggéseikben megérteni, ha pusztán szűk és merev szakmai érveink vannak, ráadásul képtelennek mutatkozunk vitaalapnak tekinteni a sajátunkétól eltérő nézőpontokat.

Mintha ez történt volna a Budai Várnegyedben jelenleg a Telexen zajló, építészeti beavatkozásokról, bontásokról, visszaépítésekről, beépítésekről szóló vitában is. Villámgyorsan eljutottunk ugyanis a „történelemhamisítás” (Csomay Zsófia) említésétől a „marxista történetírás” (Potzner Ferenc) említéséig. A két Ybl-díjas építész, illetve az azóta megszólaló építészek, műemlékes szakemberek többsége úgy érvel, mintha a Budai Vár esetében lehetséges volna kizárólag szakmai keretek között véleményt alkotni a kortárs építészet és műemlékvédelem kérdéseiben: „kizárólag szakmai szempontok alapján” (Cs. Zs.), illetve „csak azokra a területekre és épületekre kívánok kitérni, amelyekben mint építész-tervezőnek szerepem van” (P. F.).

Ezzel a szerepfelfogással végeredményben Cervantesről és Ménard-ról talán folytatható vita, arról azonban kevésbé, hogy olvas-e, ír-e egyáltalán még valaki szépirodalmat, érti-e a leírt szót, érti-e a kultúra szerepét a társadalomban.

Az építészeti szakma és az építész elit évtizedek óta úgy tesz, mintha az építészetnek nem volna társadalmi küldetése és hatása, mintha az építészet a szakma és a megrendelők belügye volna, mintha az építészeti nyilvánosság, a szabályozás, a közberuházások finanszírozása terén minden a lehető legnagyobb rendben lenne.

Unásig idézett közhely, hogy az építészet a társadalom legélesebb tükre, vagyis az építésügy „társadalmasítása” evidencia kellene hogy legyen. „Tízmillió szövetségi kapitány országa után legyünk a tízmillió építészkritikus országa?” Bárcsak – válaszolhatnánk, ugyanakkor természetesen nem erről van szó. Amiről szó van, az az adófizető pénze és szerepe az építésügyben.

A közberuházásokat finanszírozó, a települési tereket használó, az egészséges és élhető épített környezetre vágyó adófizető polgár lehetőségéről arra, hogy a közpénzből, illetve közpénz-eredetű és közpénz-jellegű forrásból finanszírozott építkezések tágabb hátterét, általános kulturális, építésszakmai összefüggéseit megismerhesse, megérthesse, azokról szabadon, nem álcivil egyeztetéseken véleményt alkothasson, ha akar.

A mostani műemlékes vitában résztvevő szakemberek és alkotók iránti messzemenő nagyrabecsülésem és tiszteletem mellett tehát arra tennék kísérletet, hogy a Budai Várnegyedben történő építkezések és bontások kapcsán kialakult vita fókuszát Viollet-le-Duc-ről, a merev keretek között tartott szakmai eszmecseréről a tágabb kontextus megértésére állítsam át.

Ehhez azonban be kell látnunk, hogy a Budai Várnegyed eredendően és a kezdetektől fogva a hatalmi reprezentáció szimbolikus tere volt. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha a Várnegyed sajátos kétarcúságot – polgárvárosi és kormányzati – mutat. Hiába volna azt gondolni, hogy a világháború utáni időszak helyreállítási munkálatai, a kádárizmus „lakó-közművelődési-turisztikai” koncepciója a maga puristának, szakmainak beállítani próbált műemlékes elvei mentén ne lett volna hatalmi, politikai indíttatású kísérlet arra, hogy a Várnegyed identitáskarakterét átírják.

IV. Bélától kezdve Mátyáson, a török hódoltságon, az abszolutizmus korán át az 1849-es tavaszi hadjáraton keresztül a dualizmust és Horthy kormányzóságát érintve egészen kádárizmusig a Budai Várnegyed mindig a hatalmi érdekek, a hatalmi és ideológiai csatározások, az építés és pusztítás helye volt. Ami itt történt az építészet eszközével, az sohasem pusztán az építőművészet esztétizáló szintjén történt, hanem politikai, hatalmi megfontolások mentén.

Ha sarkítani szeretném a kérdést, akkor azt állítanám, hogy az követ el „történelemhamisítást”, aki a Budai Várnegyedet nem tekinti hatalmi, politikai térnek.

Marc Augé francia antropológus megfogalmazás szerint bizonyos tereket ún. „nemhelyeknek” (non-lieu) nevezünk. „Ha egy hely identitásként, relációként és történelemként definiálható, akkor az egy valóságos tér, amely tér azonban nem definiálható sem identitásként, sem relációként, sem pedig történelemként, az egy nemhely (non-lieu)”. A „nemhely” fogalommal szemben Pierre Nora francia filozófus megalkotta a lieu de mémoire, vagyis „emlékezethely” fogalmát, ami a nemhely ellentétének is felfogható. A Várnegyed eredendően „emlékezethely”, aki erről nem vesz tudomást, az hibát követ el, legyen akár a demokratikus hatalomszerkezet helyreállításának híve vagy más hatalomfelfogás elkötelezettje.

Ha elfogadjuk is az alapelvet, miszerint műemléki környezetben az új legyen megkülönböztethető a régitől, vagyis Cervantes Don Quijotéja legyen megkülönböztethető Ménard-étól, a kortárs olvasat, értelmezés számára még nem oldottunk meg semmit. Még nehezebb a dolgunk egy „emlékezethely”, egy évszázadokig épült és rombolt épített tér esetében megtalálni, hogy hol végződik a régi és hol kezdődik az új. Mi gazdagítja, rekonstruálja vagy torzítja a hely autenticitását?

Tartok tőle, hogy a Budai Várnegyednek műemlékvédelmi szempontból nincs autentikus állapota, leszámítva, ha csak pontosan úgy nem hagyták volna, ahogyan az ostrom során elpusztult, ami nonszensz.

Nincs autentikus állapota, csak hatalmi interpretációi vannak. A jelen interpretációja az, ami most épül. A világháború utáni és a kádárizmus interpretációja egy másik interpretáció volt. Ybl, Hauszmann, a dualizmus, Horthy kormányzóságának interpretációja egy harmadik, de a török, majd a felszabadító Habsburgok interpretációiról se felejtkezzünk meg. A történelem ehelyütt maga a hatalmi interpretációk – építés és rombolás – története.

Más kérdés ugyanakkor, hogy egy adott hatalmi konstrukció, milyen hatalmi reprezentációra törekszik. Ne feledjük, hogy a ma ismert historikusan eklektikus Budapest és a két háború közötti Újlipótváros modernizmusának Budapestje is hatalmi konstrukció, nevezetesen a gazdagodó nagypolgárság hatalmi reprezentációjának egyszerre multikulturális, kozmopolita, liberális, ugyanakkor konzervatív, dzsentroid metropolisza.

Ha túlzó szeretnék lenni és kiforgatni Csomay történelemhamisítás fogalmát, akkor a 19. század végi, 20. század eleji historizáló eklektikus építészetet, a neo-stílusokat, a reneszánsz palazzo vagy barokk homlokzatú pesti bérházainak tömegét, majd később a budai Horthy-barokk villaépítészetet éppúgy nevezhetném „hamisításnak”, mint ami most a Várnegyedben történik.

Rövid példa: egyik itáliai útjáról hazatérve Gróf Batthyány Géza arra kéri a Budavári Palotát is jegyző Hauszmann Alajost, hogy másolja le Firenze egyik reneszánsz ékességét, az 1489-1538 közt épített Palazzo Strozzit (Benedetto da Maiano). Az „átirat” 1887-óta áll a Teréz körút 13. szám alatt.

Azzal, hogy a rendszerváltás utáni liberális városvezetés és a baloldali kormányok nem ismerték fel a Várnegyed történelmi, hatalmi szerepét és nem vállalták fel azt a küldetést, hogy a harmadik köztársaság értékeit, értékszemléletét itt, ezen a helyen fogalmazzák meg a kortárs építészet eszközeivel, végeredményben a történelem „nem-értésének” tűnik.

Mivel a rendszerváltás utáni évtizedben nem történt semmi érdemleges, ezért a Budai Várnegyed a kádárizmus értékrendszerében hibernálódott, a rendszerváltás utáni időszakban pedig megrekedt az időben.

Témánk szempontjából érdekes lehet talán felidézni a rendszerváltás környékéről azokat a pillanatokat, amikor úgy tűnt, hogy az akkori liberális politika is érti az építészet jelentőségét, és nem tekinti pusztán gazdasági, ingatlanfejlesztési kérdésnek. Ezeknek a pillanatoknak az egyik legemlékezetesebbike fideszes és SZDSZ-es értelmiségiek, rendszerváltó politikusok körében zajlott. Felmerült ugyanis, hogy a gotizáló, romantikus stílusú, de egy „Brunelleschi-kupolával” végképp eklektikus Országház hatalmas méretű épülete talán mégsem alkalmas arra, hogy egy modern demokrácia parlamentjeként funkcionáljon.

Az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy ha tetszik, a Magyar Királyság idején, a Trianon előtti Magyarországon épült kétkamarás parlament épülete – ahol faji törvényeket lehetett hozni magyar emberek jogfosztása, majd meggyilkolása céljából, ahol aztán zúgott a taps Rákosi, majd Kádár beszédei alatt, amire vörös csillag került – valóban alkalmas-e arra, hogy betöltse rendeltetését egy modern demokráciában.

A liberális Fidesz és SZDSZ értelmiségi holdudvarában valódi és érdemi eszmecsere folyt arról, hogy Steindl Imre épülete legyen inkább múzeum és könyvtár, a törvényhozás fáradságos, bürokratikus munkáját jobban segítené egy új, kortárs építészeti alkotás.

Végül ismerjük a történet folytatását: 2000. január 1-jén a Szent Korona átkerül az Országház kupolacsarnokába. A magyar parlament épülete a hatalmi reprezentáció, a hatalmi narratíva új korszakába lépett.

Miközben Németországban egy bolgár-francia művészházaspár a Reichstag „becsomagolásával” szimbolikusan lezárja a történelmi múlt egy szakaszát, majd Sir Norman Foster angol építész üvegkupolát tervez a német nemzetgyűlés ülésterme fölé, hogy mindenki láthassa, mi folyik a Bundestagban, a hatalom és építészet viszonya idehaza más pályán mozog. Emlékszünk talán, hogy Václav Havel cseh köztársasági elnökről az a legenda járta, hogy ugyan beköltözött a prágai vár, a Hradzsin kormányzati épületébe, ugyanakkor a történelem terhelte, díszes falak között, az egykori királyi folyosókon legtöbbszőr görkorcsolyával, pulóverben hajlandó csak közlekedni.

Idehaza tehát semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a demokratikus politikai értékrendszer, demokratikus térhasználattal, kortárs építészettel fejezné ki új értékeit. Nem lett új parlamenti épülete és új kormányzati negyede Magyarországnak. A rendszerváltás utáni magyar köztársaság, a magyar demokrácia nem építette szimbolikusan újjá – az építészet eszközével is kifejezve értékeit – hatalmi alapintézményeit. Mint ahogyan a Várnegyed sem lett bécsi MuseumsQuartier, vagy berlini Museumsinsel, hogy az egykori Königliches Schloss királyi palotából mostanra átépített Humboldt Forumról most ne is beszéljek.

Tetszettek volna építészetet csinálni!

Végsősoron tehát a Várban nem a történelem meghamisítása zajlik, hanem politika, ha teszik, egy újabb hatalmi értékkonstrukció hatalmi interpretációja. Nem műemléki rekonstrukció, hanem politikai identitáskonstrukció. Enyhe rosszindulattal és leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a méltatlan, turisztikai „kulisszajelleg” (P. F.) helyébe a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) hatalmi értékkonstrukciójának kulisszái épülnek fel most, vagyis végsősoron egy „kontinuitás elvet (1944 előtt 1990 után)” illusztráló kormányzati negyed jön éppen létre.

Az elmúlt tíz év ismeretében talán nem lep meg senkit, hogy a Várnegyed átalakítása éppen úgy politikai termék, mint oly sok minden más. A NER vári építészete nem hamisítvány tehát, hanem ugyanazon az Finkelstein (Birnbaum)-paradigmán alapul, mint amilyen a NER egész politikájának tucatnyi eleme. Szemben a modernizmus racionalitásával, formából, funkcióból fakadó észelvű, de elvont, absztrakt szépségével, a mérnöki logika hűvös „szakértelmével” (szakértelem: ez az a szó, amivel a rendszerváltás utáni baloldal annyiszor visszaélt és amit annyira kiüresített) a NER építészete nem akar mást, mint érzelmeket, indulatokat kiváltani: elutasítást, gyűlöletet, vallásos elragadtatást, nosztalgiát, illúziót, depressziót vagy extázist, álmokat és hitet.

Erős a gyanúm, hogy akik a Várnegyedben épülő kormányzati negyed kapcsán „NER-Disneylandet” emlegetnek, azok is ennek az érzelemvezérelt véleményalkotásnak a megtestesítői a másik oldalról. A NER nem múzeumot, turisztikai desztinációt akar csinálni a Várból, hanem politikát, identitáspolitikát akar csinálni a Várban.

Pontosan úgy, mint a Vár történetében oly sokan az elődök közül. Ráadásul már csak azért is nehézkes a történelemhamisítás fogalmát használni, hiszen egy ház történetéhez elidegeníthetetlen módon hozzátartozik az építés-átépítés-pusztulás-rekonstrukció egésze, ami magyarán a ház változástörténete.

Miután az elmúlt tíz évben szinte ugyanannyi stadion épült fel és épült át, mint amennyi a szocializmusban, miközben az elkövetkező években ugyanannyi egyetem fog át- és felépülni, „modelltváltani”, mint a szocializmusban, miután egy korábbi Fidesz-kormány építette fel a Nemzeti Színházat és a jelenlegi alakítja át („integrálja”) a szocializmusból ránk maradt múzeumi rendszert, irodalmi, zenei és akadémia intézményrendszert, építette át és vissza a Kossuth teret, naivitás volna a Várnegyedet a hatalmi reprezentáció terévé, kormányzati negyeddé átalakító hatalmi akarat jelenvalóságát firtatni. Ha a Kádár-korszak, a gulyáskommunizmus öröksége elleni ideológiai harc legvéresebb csataterét szeretnénk mostanság látni, akkor utazzunk a Balatonhoz és nézzük meg mi történik ott a lakópark tankhadosztályok, újgazdag nyaralóépület sorozatvetők, kivagyi borászat rakéták, puccos szálloda bombázók bevetésével.

Vagy vessünk egy pillantást Citadellára. Noha azt gondoljuk, hogy a Citadella erődszerűségét felülíró mostani átépítési elképzelés pusztán turisztikai és kulturális célú, vegyük észre azt, amire St.Auby (Szentjóby) Tamás 1992-ben a képzőművészet eszközével hívta fel a figyelmünket. 1992-ben St.Auby egy 14 méter hosszúságú fehér, szélben hullámzó lepellel burkolta be Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-es Szabadság-szobrának nőalakját. Ezzel a gesztussal, vagyis A szabadság lelkének szobrával a művész ugyanúgy a város szocialista múltjához kötődő szimbolikus viszonyt értelmezte át, mint amire a NER a maga eszköz és értékrendszerében most készül. Félreértésnek vélem tehát, hogy a Citadella-hasítással, a Citadella-siklóval, a turisztikai PIMPeléssel a Habsburg múlttal számolna le a mostani fejlesztés.

Sokkal inkább vélem úgy, hogy ez az új építészeti koncepció a Szabadság-szobor szimbolikus státuszának, kulturális, emlékezetpolitikai kontextusának megváltoztatására tett kísérlet, végső soron a háború utáni korszak szimbólumrendszerének átalakításának kísérlete, hasonló szellemiségű elképzelés, mint ami a Várnegyedben is zajlik.

Ha mindezeket végiggondoljuk, nehéz a szó hagyományos értelmében építészetként tekinteni a Várnegyedben zajló építkezésekre, számon kérni azokon építészeti és műemlékvédelmi szempontokat. Sőt, eljátszhatunk a gondolattal, hogy a Testőrség vagy a Lovarda ilyetén visszaépítése nyomán valójában beszélhetünk-e épületekről. Vagy inkább helyesebb volna épület formájú szobrokról, emlékművekről, ideológiai konstrukciókról elmélkedni, amelyeknek az anyaga történetesen beton, acél, kő, üveg, fa és gipsz.

Ilyen épület-emlékmű transzformáció zajlott le a Terror Háza esetében is, ahol F. Kovács Attila építész fekete pengefalai mintegy kimetszik a házak sorából, a történeti időből az Andrássy út 60. alatti házat. Talán Lech Wałęsától származik a mondás, miszerint demokráciából szocializmust, majd szocializmusból demokráciát csinálni pont olyan, mint élő halból halászlevet főzni, majd halászléből megpróbálni újra élő halat varázsolni. Így látom azt az illuzórikus elképzelést, miszerint épített, ideologikus fogantatású alakzatokkal a történeti múlt, a történeti idő megmásítható lehetne.

Nem az a kérdés tehát, hogy meghamisítható-e, hanem a történelemhez való viszony érzelmi alapon áthangolható-e, megmásítható-e pusztán épített objektumok segítségével. Újra fel szeretném idézni Cervantes és Ménard regényét. Pontosabban címadó hősét, a „manchai lovagot”, akinek alakja az örök illúziók és szélmalomharcok, reménytelen küzdelmek allegóriája lett a világirodalomban és a közgondolkodásban. Anakronisztikus és látomásos lázadása a jelenidő valósága ellen könnyen értelmezhető a modernitás, a haladás kortás éthosza elleni hadakozásnak is.

Visszatérve a „műemlékes vita” konkrét témájához: Virág Csaba építész vári Teherelosztójának lerombolása ellen minden valamirevaló építészszakmai közösség felemelte a szavát, ugyanakkor tűélesen fogalmaz cikkében Csikós Gábor, amikor azt írja, „a mostani kultúrpolitika a korszakkal együtt lényegében illegitimnek tekint minden építészeti alkotást is, amely 1944 és 1990 között jött létre”.

A Teherelosztó hűlt helyén a „felejtésipar napszámosai” kegyetlen gyorsasággal és hatékonysággal végezték el feladatukat.

A szakma felől nézve azonban az építészeti modernitás kulturális legitimitásának (nem politikai vagy ideológiai, hanem kulturális legitimitásának) kérdése más szempontból is drámai folyamatokra mutat rá.

Azoknak mondom, akik most csodálkoznak rá arra, hogy a hazai modern építészet mennyire kiszolgáltatottá vált a politikával és az üzleti érdekekkel szemben – mindez nem az elmúlt tíz év tragikus eredménye. Ráadásul a modernitásellenes, antimodern folyamat kiteljesedésében a szakma felelőssége rendkívül súlyos még akkor is, ha a progresszív kortárs építészet hazai recepciójának meghiúsulásában a politika, illetve ideológiai komponensek ugyancsak közrejátszottak. Elég csak a Budapesti Expo lefújását, másfelől az Erzsébet téri Nemzeti Színház félbehagyását, a mostani felépítését említeni.

Lassan megmerevedtek a szemben álló konzervatív, illetve modernista ideológiai tömbök, személyes sértettségek, az építész szakmán belüli egyre mélyülő árkok, törések végletesen elmélyültek. Ebben a széttartó értékstruktúrában az építészszakma alapértékei mállottak el, aminek következtében a szakma végletesen kiszolgáltatottá vált az üzleti és politikai nyomulásnak. Lassan és a „kiemelt beruházások” jogszabályon kívüliségével radikálisan felszámolódott és kompromittálódott az értékalapú szakmai döntések, a társadalmi nyilvánosság egyetlen garanciális intézménye, a pályázati rendszer is.

Mivel Budapesten az elmúlt harminc évben nem épült semmi, amit a kortárs építészeti szempontból érdemleges, ezért a hatvanas, hetvenes évek modernizmusa is légüres térbe, értékvákuumba került a közvélemény szemében, a közkultúrában. A ma városlakója nem érti az összefüggést a két háború közötti „bauhaus” modernizmus és a hatvanas, hetvenes évek „brutalista” modernizmusa között, hiszen nem látja e kettő kifutását a posztmodern, a high-tech, a biomorf, a kritikai regionalista, stb. építészetben.

Arról beszélek, hogy nagyon nehéz a háború utáni modernitás, a mérnöki racionalitás építészetét szépnek látni úgy, ha Egeraat Liget Centerén, Kas Oosterhuis Bálnáján (aka CET), a Sporaarchitects Fővám és Gellért téri metrómegállóján, Csomay Zsófia – Németh Tamás – Szijjártó Csongor, illetve Gunther Zsolt – Csillag Katalin (eredetileg Farkasdy Zoltán és Reimholz Péter) MOME-Campusán, Sou Fujimoto Magyar Zene Házán kívül semmi említésre méltó nem épült az elmúlt harminc év Budapestjén. Ezért végeredményben a hatalom és a kortárs építészeti értékekkel nem találkozók laikus városlakók szemében minden illegitimmé válhat, ami modern építészet.

Ha valaki azzal a kommersszel azonosítja a kortárs modern építészet, amit a Váci úti irodatengelyen lát, akkor joggal mondhatja, hogy ebből nem kér. Makacs rendíthetetlenséggel vélekedhet úgy, hogy minden, ami a háború után a rendszerváltásig épült az „szocreál” (sic!), ami azóta épület az meg puszta ingatlanfejlesztés, vagy Csomay Zsófia találó kifejezésével élve eldobható „fogyasztói építészet”.

Végeredményben a modern építészet minden esetben bontható. Ez az értékszakadás, a rendszerváltás utáni progresszív modern építészet hiánya pecsételte meg a Teherelosztó sorsát is a Várnegyedben, mert nem akadt valódi társadalmi nyomás a ház védelmében, hiszen az elmúlt harminc év nem alakította, formálta ebben a tekintetben a közkultúra, a civil városi ember ízléspreferenciáját.

Martinkó József, építészetkritikus (az OCTOGON építészeti magazin főszerkesztője, a Steindl Imre Program, a Hauszmann Program, a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram, a Magyar Nemzeti Sportközpontok, a Liget Budapest, a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központja több építészeti kiadványának szerkesztője, társszerkesztője)

Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában olvashatók >>

Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: muemlekvita@telex.hu