Műemlékvita: ami a Várban történik, az valami új Európában, amire még nincsenek szavak

2021. április 19. – 05:05

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Ha elfogadnánk, hogy a Vár mostani rekonstrukciója történelemhamisítás, mondhatnánk azt is, hogy a Vár korábbi állapota a folytonos felülíródás és felülírás, azaz a folyamatos hazudozás állapota, írja Smiló Dávid építész, közíró. Európa több országában most az egyszer létezett, majd megsemmisült épületek visszaépítése a korszellem, ebben szerinte Magyarország fej fej mellett halad Németországgal vagy Szlovákiával. A Telex társadalmi vitasorozatának hatodik cikke.

Csomay Zsófiát nem tudom elmarasztalni amiatt, mert olyan építészettörténeti megközelítésből kritizálja a vári visszaépítéseket, amelyek idejétmúltak. A magyar építészszakma részben önhibáján kívül, részben tudatosan, de mindig is a nemzetközi tendenciáktól leszakadva, azokra kifejezetten vakon alakította ki saját sufni-álláspontját az építészeti igazság/hazugság fluid fogalmai kapcsán.

Ezt a fajta elszakadottságot pedig mi sem példázza jobban, hogy míg a nemzetközi szaksajtó immáron több mint egy hónapja attól hangos, hogy olyan építészpáros nyerte az idei Pritzker-díjat, azaz a világ legrangosabb építészeti díját, akik élesen állnak ki épületek újrahasznosítása és átépítése mellett, addig Csomay Zsófia úgy veti fel ezt a témát cikkében, mintha ez nem egy éppen friss és nagyon kurrens nemzetközi téma lenne. Nem gondolom, hogy egy ilyen dobbantó kihagyása szövegtechnikai fogás lenne Csomay részéről.

És bár nem szeretnék rendkívül ellenszenvesnek tűnni amiatt, hogy szövegemet az összes előttem megszólaló szerző diszkreditálásával kezdem, de az olvasók hiteles tájékoztatása okán fontosnak tartom kihangsúlyozni Baliga Kornéllal kapcsolatban azt, amit ő is említ szövegében, hogy bár kortárs építész, de igazából egy adott témakörre specializálódott rekonstrukciós tervező, aki a múlt építészete iránt támasztott rajongásából fakadóan javarészt műemléki érintettségű tervezésekben vesz részt, és abban képvisel egy kiemelkedő színvonalat. Nem gondolom, hogy elfogultság nélkül tudja szemlélni azt, ami a Várban történik.

Nincs igaz és hamis építészet

Mindezek mellett egyetértek Baliga Kornéllal, hogy Csomay szövegének legnagyobb problémája az építészeti igazság és hamisság értelmezésével kapcsolatos, amely egyébként kimerül abban a monoton értelmezésben, hogy igaz az, amit igazi anyagból a megfelelő időben építettek. Értsd: réginek kinéző csak akkor lehet egy épület, ha régen épült. Túl azon, hogy ez az érvelés teljesen ignorálja az építészeti formálással kapcsolatos évezredes valóságot, csak elismétli azt a modern paradigmát, ami már a 70-es évek óta, de idehaza is a 90-es évek óta meghaladott, és pont annyira matuzsálemi megközelítésnek tűnhet, mint historizáló házakat tervezni.

A második világháború után alakult ki az az általános szakmai vélekedés, hogy a 20. század elején létrejött modern építészet véget vetett az építészet historizáló hagyományainak. Ez az olvasat azonban mára nem annyira egyértelmű. Míg korábban a modern építészetet fatális építészeti megközelítésként értékeltük, mára inkább egy periódusként értelmezzük. Hiszen nemcsak hogy a modern építészet korszaka alatt, előtt és után is visszatért az építészet klasszicizáló és akár historizáló hagyománya, de már az sem egyértelmű, hogy a modern tényleg volt-e annyira túlnyomóan hegemón, mint ahogyan az a történelemkönyvekben van.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a modern építészet egyik szívcsakrája, a Mies van der Rohe által tervezett Barcelona pavilon, azaz az 1929-es barcelonai világkiállítás német pavilonja, ma pontosan azoknak a folyamatoknak köszönhetően áll jelenleg is Barcelonában, amelyet Csomay Zsófia a vári folyamatokkal kapcsolatban kritizál.

Mies van der Rohe, német pavilon – Fotó: Nico Tondini / Robert Harding Heritage via AFP

Az eredeti Barcelona pavilon 1929 és 1930 között egy évig (!) létezett, majd lebontották, de építészettörténeti jelentősége miatt 1986-ban, rekonstruálva eredeti állapotát, visszaépítették. A Barcelona pavilon egy olyan modern épület lenne tehát, amely historizáló okok miatt áll, és hazug?

Arra pedig csak érintőlegesen térnék ki, hogy amit ma oly rendkívül hiteles lecsupaszított középkori állapotoknak látunk a budai Vár és a palotaegyüttes környékén, azok már csak azért sem lehetnek „igazak” és „megalapozott rekonstrukciók”, mert amikor visszakerültek jelenlegi helyükre a második világháború után, akkor – ellentétben a most visszaépülő historizáló épületekkel – hiteles fotók és tervdokumentációk hiányában jöttek létre. Ugyanis a középkori épületeinkről érthető módon ilyenek nem állnak rendelkezésre.

Mondhatnánk úgy is, hogy a Vár állapota a folytonos felülíródás és felülírás, a folyamatos hazudozás állapota.

Ennek ellenére hasonlóan értetlenül állok azzal kapcsolatban, ami a budai Várban jelenleg történik, de értetlenségemet nem az a lekicsinylő düh táplálja, mint amit Csomay Zsófia szavaiból kiolvastam, vagy nem az a városépítészeti vakság, amellyel Potzner Ferenc közelít, hanem a szakmai kíváncsiság. Ugyanis ha Csomay Zsófia téved azzal kapcsolatban, hogy a létrejövő épületek hazugságok, akkor fontos azt is megjegyezni, hogy Potzner Ferenc nagyon súlyosan téved azzal kapcsolatban, hogy a létrejövő épületeknek lesz funkcionális haszna az államigazgatás szereplőin és intézményein túl.

Mert a tény, hogy a visszaépült Királyi Lovardában lehet majd „börze”, ahogyan azt Potzner említi, nem igazán a funkcionálisan megalapozott beruházás képét ébreszti bennem. A frissen létrejövő vári épületek reprezentatív és/vagy üresen álló terek lesznek. Azt gondolom, örülhetnénk annak, ha csak a Csomay által említett „építészeti hazugság” lenne a legnagyobb gond ezekkel az épületekkel.

Ez nem hazugság, ez valami új, amire még nincsenek szavaink

Magyarország jelenleg az egyik epicentruma annak, ami az egész európai műemlékekkel és régi dolgokkal foglalkozó gondolkodásban történik. Ennek kiváltója pedig az, hogy a politikai döntéshozás előre szaladt, és évtizedes szakmai hagyományokat hágott át azzal kapcsolatban, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni az építészetben. Csak hogy világos legyen: Magyarország a vári rekonstrukciókkal kapcsolatban olyan országokkal halad fej fej mellett, mint Németország, ahol Berlinben részleges, de részletekbe menő rekonstrukcióját hajtották végre a királyi palotának, amelynek a helyén éppenséggel egy kiemelkedő modern épület állt korábban, vagy mint Szlovákia, ahol a pozsonyi vár kertje historizáló stílusban lett megtervezve úgy, ahogyan az korábban sohasem létezett.

A berlini királyi palota rekonstrukciója – Forrás: a palota honlapja

De másik német példakánt említhetnénk Drezda belvárosának visszaépítéseit vagy Lengyelországból Varsó egyes negyedeinek teljes rekonstrukcióját. Hovatovább a korábban örökségeivel rendkívül kísérletező módon bánó francia állam is elvetette annak a lehetőségét, hogy a Notre-Dame leégett tetőszerkezete kortárs beavatkozás kereteiben újuljon meg. A Notre-Dame új teteje régi lesz.

Vannak természetesen reprezentációs értelemben vett különbségek az európai nemzetek örökségkezelésében, hiszen mást kommunikál a magyar állam és mást a német az okokról, de a végeredmény ugyanaz.

Az egyszer létezett, majd megsemmisült épületek visszaépítése jelenkorunk egyik jellemzője: úgynevezett korszellem.

Ennek ellenére átérzem Csomay Zsófia és egyébként a teljes európai szakma vergődését az eseményekkel kapcsolatban, mert az tény, hogy ezeknek a jelenségeknek köszönhetően kidobhatjuk a kukába azt, ahogyan eddig a műemlékekről és a Csomay Zsófia által fontosnak tartott építészeti igazságról és hamisságról gondolkodtunk. Ez azonban nem csak a politikai okokból létrejövő historizáló épületek felől jelentkező probléma, de a háború utáni modern épületek megöregedésével és védelmével kapcsolatos is. Ez pedig már tisztán szakmai kérdés.

Fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk a modern építészettel

A modern építészet társadalmi megítélése elkeserítő. A szakmán kívül nagyon kevesen képviselik azt az álláspontot, hogy a modern épületeket, de legalábbis a kulcsemlékeket védeni kéne, és valamilyen módon rekonstrukciós szempontokat szem előtt tartva felújítani őket. Ezt csak tetézi, hogy míg egy historizáló téglaépülettel kapcsolatban közel száz éve finomodó hagyománya van annak, hogy miként lehet védve megújítani és akár ötvözni azt kortárs elemekkel, addig ez a modern építészet esetében nincs így.

Mert bár a modern építészet talán nem volt annyira totális, mint ahogyan azt korábban gondoltuk, de az biztos, hogy forradalmian új szemléletet hozott a terek és az építési anyagok tekintetében. Ezt a különbséget talán a budapesti vasúti pályaudvarok tudják a legjobban szemléltetni.

Míg ha a Nyugati vagy a Keleti pályaudvar épületébe belép az ember és már bent is van az egyébként lenyűgöző csarnokokban, addig a Déli pályaudvar egy olyan többszintes köztér, ahol különböző lépcsők segítségével juthatunk be az épületbe vagy éppen alá. Tudunk benne zárt térben lenni, de nyitott-fedett térben is, és ott van az a hatalmas üveg homlokzat, amelynek köszönhetően úgy válik a belső tér részévé a város látványa, mint semelyik másik hazai épületben. Míg a Keleti és Nyugati pályaudvar részleteiben gazdagok, addig a Déli pályaudvarnak a téri viszonyai szerteágazóak.

Ezzel pedig tényleg vajmi keveset tud kezdeni az a műemlékvédelmi és építészettörténeti gondolkodás, amelynek az extrém leágazásai tényleg csak anyagok és díszes formák összességeként látja az épületek értékeit.

Ebben a tanácstalanságban mutat példát a már fentebb is említett friss Pritzker-díjas építészpáros, Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal, akiknek a modern épületeket érintő felújításaik ugyan rendszeresen átszabják azokat, de téri viszonyaikat megőrizve gazdagítják őket. Munkásságuk felkiáltójel azokkal az érvekkel szemben, amelyekkel rendszerint lesöprik a hazai modern épületek felújításának ötletét, miszerint nem lehet a modern épületeket gazdaságosan és észszerűen úgy felújtani, hogy azok ma is használhatók legyenek. De lehet, és a francia építészpáros megközelítése még akkor is figyelemre méltó, ha egyszeri példákat és egyféle megoldást mutatnak egy tömeges problémára.

A Grand Parc épülete Bordeaux-ban felújítás előtt és után – Kép: archleague.org / Philippe Ruault

Mert aki egy kicsit is felelősséget érez a modern épületek, így tehát a magyar építészettörténet és kultúra egy jelentős szelete iránt, az csak kapkodja a fejét mostanában, hogy milyen nagy számban tűnik el egyik a másik után, a megtartásáról vagy akár átalakításának lehetőségéről szóló érdemi párbeszéd nélkül.

Ebben a helyzetben tényleg visszás, ami a budai Várban történik, de érdemes látni, hogy a két probléma, még ha távol helyezkedik is el egymásról, egy tőről fakad: újra kell gondolnunk a teljes európai műemlékvédelmet, és ha valaki ebből csak addig jut, hogy inkább görcsösen ragaszkodjunk a látványosan nem működő 20. századi megközelítésekhez, vagy sokadszorra ordítsuk a levegőbe a történelemhamisítás kiüresedett fogalmát, az fókuszt téveszt a problémával kapcsolatban.

A szerző építész, közíró, a Paradigma Ariadné társalapítója, a 17. velencei építészeti biennále magyar pavilonjában készülő kiállítás kurátori csapatának tagja

Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában olvashatók >>

Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: [email protected].

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!