Műemlékvita: Egyre drágább, dühödten épülő, másolt épület-tárgyak

2021. április 22. – 04:57

frissítve

Műemlékvita: Egyre drágább, dühödten épülő, másolt épület-tárgyak
Budai Vár, a visszaépíteni tervezett főhercegi palotakert látványterve – Forrás: Nemzeti Hauszmann Program

Másolás

Vágólapra másolva

Egy fonalra fűződik fel a budai Vár palotaegyüttesének visszaépítési szándéka, a diósgyőri vár vágyott majolika teteje, a füzéri vár rekonstrukciója, a budavári minisztériumok visszaépítése és a legutóbbi ötlet, a Levéltár tömbjének bővítése. De vajon fel lehet-e mutatni a nemzet nagyságát másolat-épületekkel? Erő Zoltán, Budapest főépítészének írása szerint nem. A Telex társadalmi vitasorozatának hetedik cikke.

A Telex műemlékvitája nagyon fontos és időszerű. Igaz, szakmai viták voltak már ezekben a kérdésekben évekkel ezelőtt is, de alapvető jelentőségű, hogy a dilemmákról szélesebb körben, nagyobb nyilvánosság előtt is szó essék.

Magam is egyetértek Csikós Gábor cikkének egyik hangsúlyos üzenetével: a replikák (másolatok) előretörése, elfogadottsága a valódi műemléki értékek értékvesztéséhez, egyfajta inflációjához vezet. Nem véletlen, hogy a műkincspiacon, a történeti értéket képviselő alkotások körében a másolás, az újragyártás, a sokszorosítás mindig erős korlátok közé van szorítva: a festményeket, szobrokat nem lehet replikaként előállítani – vagy akkor másolatnak, rosszabb esetben hamisítványnak nevezzük őket –, még a fotóművészeti alkotások vagy a sokszorosított grafika esetében is csak korlátozott példányszámú másolatot tekinthetünk értékesnek.

Nemzeti kincseink esetében sem merül fel, hogy másolattal pótoljuk az eredetit: bár a Szent Koronának és a koronázási jelvényeknek is léteznek másolatai, nem azokat tekintjük értéknek, nem azok utazták körbe az országot jeles évfordulókon – pedig biztosan egyszerűbb lett volna. A kormány hosszú egyezkedést követően vásárolta meg a Munkácsy Krisztus-trilógia magánkézben lévő darabját – de fel sem merült, hogy inkább készüljön egy jó másolat és az legyen a közgyűjteményben.

Az sem merül fel, hogy a Herzog-gyűjtemény Oroszországban őrzött darabjairól másolatok készüljenek, és azokat állítsuk ki Magyarországon. Ennek oka, hogy létezik egy értékrend, aminek fontos eleme a történetiség és az eredetiség. Az old-timer autók minősítésénél is számításba veszik, hogy mennyiben eredeti és mennyiben pótolt a szerkezet. Bár lehetséges egy elveszett, megsemmisült régi autót eredeti dokumentációk alapján újragyártani – veteránautó soha nem lesz belőle. Akkor bizony a töredékesen megmaradt, itt-ott kopott eredeti többet ér, fontosabb számunkra.

Meggyőződésem – és ebben sok kollégámmal egyetértek –, hogy a replikaként készülő épületek soha nem fognak értéket képviselni, sőt – és erre Csikós Gábor cikke pontosan rávilágít – a történetinek tűnő épület kinézetű tárgyak jelenléte egyfajta módon elértékteleníti a meglévő valódi értékeket.

Ha tetszés szerint tudunk kőfaragó robotokkal a történetivel szinte azonos barokk szobrokat mintázni, bármikor megkaphatunk bármilyen stílusú szobrot.

Ha vasbeton szerkezetű épületeket tetszés szerinti stílusban történetinek tudunk álcázni, elveszítik az értéküket azok a házak, amelyek túlélték a történelem viharait, az átépítést, az idő múlását. És ne áltassuk magunkat: a másolat a legnagyobb erőfeszítések árán sem lesz olyan, mint az eltűnt eredeti. A tégla nem a hagyományos technológiával készül, az ácsmester ma láncfűrésszel dolgozik, a kárpit nem azon a szövőszéken készül és nem az a takács szövi. Igaz, vannak olyan törekvések Európában, amelyek épp a régi mesterségek megőrzésével a leghitelesebb módon igyekeznek építkezni – de a vitatott budavári építkezések nem ilyenek. Félő, hogy ezek nem képviselnek több értéket, mint az arannyal futtatott rézgyűrű.

Sokszor elgondolkoztunk az elmúlt években, hogy mégis, miért jönnek létre ezek az épület-tárgyak, egyre több helyen, egyre nagyobb költséggel, egyre dühödtebben. Látni kell, hogy egy fonalra fűződik fel a budai Vár palotaegyüttesének visszaépítési szándéka, a diósgyőri vár vágyott majolika teteje, a füzéri vár rekonstrukciója, a budavári minisztériumok visszaépítése és a legutóbbi ötlet, a Levéltár tömbjének bővítése. A fonal végén felsejlik 1944-es formájában a Királyi Palota. De mi irányítja ezt a vezérfonalat?

Azt gondolom, a választ nem lehet az esztétika felől megközelíteni. Nem biztos, hogy „szépek” lesznek a Várnegyedbe visszaépített házak hatalmas tömegeikkel, túlburjánzó díszítettségükkel. És egyáltalán nem biztos az sem, hogy szebb lenne a Palota Hauszmann-féle architektúrája a mainál.

Meggyőződésem, hogy a Palota mai arányrendszere, visszafogott díszítése, kapcsolata az erődrendszerrel méltó a budapesti látképben betöltött szerepéhez. Nemcsak méltó, hanem most már sok generáció számára meghatározó identitást is képvisel.

Meggyőződésem ezen túlmenően az is, hogy a modern és a kortárs építészet kiválóan alkalmas a párbeszédre a történeti épületekkel. Erre a párbeszédre remek példákat látunk magában a Várban, sőt a Palotában. A középkori részek bemutatása, a kertek kialakítása, a polgárváros foghíjbeépítései, a Tóth Árpád sétány városképe az 1960-as évek végén világszínvonalat képviselt.

Meggyőződésem, hogy ha a Szentháromság tér gondosan tervezett modern sarokházát történetiesítik, ha a Pénzügyminisztérium tobzódó neogótikus csipkéi visszakerülnek, az nem lesz „szép”. De illeszkedni sem fog a környezetéhez – a középkori-újkori polgárváros léptékéhez semmiképp. És bizony azt is elmondhatjuk, hogy a nemrég kegyetlenül lebontott Teherelosztó modern épülete annak ellenére illeszkedett a történeti környezethez, hogy homlokzata üvegből volt – míg a Levéltár sem a mai formájával, sem a tervezett bővítéssel, különösen nem a visszaépítésre szánt kéményével nem illeszkedik, hanem uralkodik, elnyom.

Ezen a ponton még egy szempontot figyelembe kell vennünk, amit több cikkíró is megemlített: ezek a sorozatban helyreállított épületek eredetileg sem a magyar építészettörténet progressziójának alkotásai voltak, hanem többségében fáradt, eredetileg is stílusmásolatként készült, túlméretezett termékek. A döntés az újjáépítésről tehát nem csak esztétikai kérdés, hanem építészettörténeti értékelés kérdése is lehet.

Miért kerül sor mégis ezekre az építkezésekre? Tudjuk, hogy a kormány ezeket fontosnak tekinti, feltehetően a nemzeti büszkeség, a nemzeti önbecsülés szempontjából. Része ez a történelemértelmezésnek, annak a történetírásnak, amivel az rendszerváltás előtti négy évtizedet kiradírozzuk és a nemzet nagyságát a korábbi nagy korszakok díszleteivel mutatjuk meg. De vajon fel tudjuk-e mutatni a nemzet nagyságát replikaépületekkel? Véleményem szerint nem.

Mit tudunk felmutatni a 2030-as években, ha újraépítjük a Palota Hauszmann-féle formáját, benne a reprezentatív térsorokkal?

Fel tudjuk mutatni, hogy képesek vagyunk költséget nem kímélve gipszet önteni és aranyozni, díszműbádogos munkát rendelni, nagy számú stílbútormásolatot készíttetni. Felmutathatjuk, hogy ezt akkor is meg tudjuk valósítani, ha ebben egyáltalán nincs szakmai konszenzus, ha ehhez múzeumokat kell áthelyezni, ha ehhez önkormányzatokat kell átlépni.

De ettől nagyok leszünk? Félő, hogy végül még azt az értéket is inkább elveszítjük, ami a közelmúltban született. Félő, hogy a kreatív energiák kibontása helyett a másolatkészítést fogjuk teljesítményként értékelni.

Én a nemzet értékeit sokkal szívesebben látnám az együttműködés kultúrájában, a kor valós kérdéseinek megválaszolásában, a magas hozzáadott értékű munkában. Szívesen felmutatnám a kutatás-fejlesztés sikereit, a kísérletező vállalkozókedvet, a környezettudatos gazdaság eredményeit, a harmonikus társadalmi együttélés jeleit, a kreatív művészet csodáit, de még az okosan szerkesztett és flottul működő digitális ügyintézési felületeket is. A nemzet nagyságának jeleiként.

A kortárs építészetet is büszkén fel lehet mutatni – jó példa erre a Műcsarnokban rendezett Nemzeti Szalon. A Miniszterelnökség honlapján is megtaláljuk a Nemzeti Építészetpolitika kiadványát kiváló alkotásokkal, színvonalas eredményekkel – replikaépületek nélkül.

Épületmásolatok helyett viszont szívesen felmutatnám a megmaradt kevés valódi értékünk méltó módon megőrzött darabjait. Mert látni kell, hogy ezek a nagyberuházások elvonják a forrásokat a valódi értékmentés és értékteremtés elől.

Néhány éve még a műemlékvédelem széleskörű finanszírozásának lehetőségeit kerestük, hogy a kisvárosi polgárházak, a kastélyok és kúriák, a népi építészet emlékei és nem utolsósorban a nagyvárosi történeti együttesek minél jobb állapotban maradhassanak az elkövetkező generációkra.

Néhány éve még „a műemlékvédelem táguló köreiről” beszélgettünk, látva az ipari emlékek, a huszadik század és a modern építészet emlékeinek fontosságát. Jó esetben a műemlékvédelem nem csupán jogi védelmet jelent, hanem okos, összetett finanszírozási rendszereket is.

Kétségkívül vannak imponáló és büszkeségre okot adó eredmények: a Nemzeti Kastély és Nemzeti Várprogram rendkívüli értékeket fog felmutatni, az UNESCO Világörökségi területekre is sikerült forrásokat juttatni, sor kerül egy-egy magánfejlesztő értékteremtő munkájára, a technikatörténeti emlékek megóvására is. A replikák költségei azonban pont azokat a forrásokat csökkentik, amit minderre fel lehetne használni. A Szentháromság tér replikái elképesztő összegbe kerülnek – ebből a pénzből kastélyok restaurálására is sor kerülhetne.

Az önkormányzati megszorítások előtt Budapest Főváros Önkormányzatának működött értékvédelmi támogatási rendszere, az önkormányzat többféle módon finanszírozta a történeti városrészek megújítását, a városrehabilitációt is. Sohasem volt elég a forrás, ezekre a feladatokra nagyságrendekkel többet lehetne költeni – most azonban semennyi sincs. És ez nem csak Budapest gondja, a lehetőségek hiánya a kisebb-nagyobb városokat, településeket is érinti.

A védett – vagy védendő, mert értékes – épületek jelentős része magántulajdonban, többnyire bérből-fizetésből élő emberek tulajdonában van. Nem várható, hogy könnyűszerrel fenntartsák a történeti épületeket, helyreállítsák a lepusztult részeket.

Köztudott, hogy ezekhez a munkákhoz az európai országokban támogatási rendszereket működtetnek. Olyan redisztribúció ez, amely az országimázs javítását, a települési környezet minőségének javítását szolgálja. Szakmai körökben ilyen típusú támogatási rendszerek létrehozására vannak javaslatok.

Lehetne támogatni a központi költségvetésből a műemléki jelentőségű területtel rendelkező városainkat, lehetne támogatni a helyi értékvédelmi rendszereket működtető önkormányzatokat, lehetne tematikus támogatási rendszereket indítani pl. az ipari örökség ügyében. Lehetne „műemlékőr” hálózatot kiépíteni a rendszeres karbantartás érdekében. Számos példa bizonyítja, hogy a meglévő értékek megmentésére fordított forrásoknak jótékony gazdasági hatása van az építőiparra, a kisvállalkozások világára, a kulturális turizmusra. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy ezt nem a turisták kedvéért kell megtenni, hanem a saját önérzetünk, történelmünk ismerete, unokáink gazdagsága érdekében.

Bizonyos vagyok benne, hogy érdemes ezt a műemléki vitát a valódi értékőrzés felől is megközelíteni, mert ha egyik kezünkben valódi kincset tartunk, jobban észrevesszük, ha a másikban talmi portéka van.

Erő Zoltán, Budapest főépítésze

Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában olvashatók >>

Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: [email protected]

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!