A budapesti közízlés nem szereti a műemléki környezettől élesen elütő épületeket. Ezért nem is lehet csodálkozni, ha a jelenlegi kormányzat sok szempontból múltidéző, szavazatmaximáló attitűdje a kortárs építészet helyett előnyben részesítette a politikai népszerűség szempontjából „bombabiztos” megoldást, néhány épület eredeti formájának újraépítésével, és további csipkés-díszes tornyok visszaépítési tervének felröppentésével, írja Ongjerth Richárd urbanista-építészmérnök. A Telex társadalmi vitasorozatának nyolcadik része.
A vári beruházásokról szóló vita elején mély és igaz gondolatokat vetett fel az építészeti értékrendről Csomay Zsófia, felelősségteljes tervezőként vitázott vele Baliga Kornél, kiemelkedő szakmai erkölcsiséggel szólt hozzá Németh Katalin, érdekes, más megközelítésű szempontokat mutatott be Buzás Gergely, és figyelemre méltó szempontokat mutatott be a 2012-ben elkészült, a futó munkák hivatkozási alapjául szolgáló koncepció, és az átadás előtt álló két épület vezető tervezője, Potzner Ferenc.
Ugyanakkor szerintem a probléma lényegének megértéséhez, megítéléséhez, a hibák javításához a szűkebben vett építészeti szempontoknál tágabbra kell nyitnunk vita terét.
Hiszen az olyan kérdések, hogy szabad-e vasbeton szerkezettel százévesnek és kőből épültnek látszó épületeket építeni, igazából csak a szűkebb szakma, vagy a „művelt nagyközönség” kisebb körei számára érdekesek, a vári beruházások problémáinak ezek csak megvalósulási részletkérdései.
A kulcskérdés az elpusztult épületek visszaépítése tekintetében nem az, hogy betartunk-e sok évtizedes szakmai konszenzusokat, vagy új utakat, más, jobbnak gondolt megoldásokat akarunk-e keresni. Hanem az, hogy mit és hogyan kezdenek az erre felhatalmazottak a rájuk bízott közpénzzel, és hogyan készítik elő az érintett szakmák az ilyen kérdések eldöntését, a meghozott döntések megvalósítását.
A válaszadást érdemes a tágabb társadalmi környezet, az elvárások, áttekintésével kezdeni. Az egykori Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ 15 évvel ezelőtt folytatott vizsgálatokat a budapesti városkép alakításával kapcsolatos lakossági vélemények reprezentatív kérdőíves felmérésével, illetve azzal párhuzamosan az akkori vezető építészek körében végzett hasonló tárgyú interjúsorozattal, amelyek eredményét akkoriban a napisajtóban is bemutatta.
Ebből egyrészt az derült ki, hogy a budapestiek számára – az egészen kivételes presztízsű középületektől eltekintve – alapvető fontosságú, hogy az új házak harmonikusan illeszkedjenek a meglévő környezetbe, másrészt lényeges azok részletgazdagsága is, amiben legtöbbször az építész „törődését”, az „emberi lépték” megjelenését látták.
Érdekes részeredménye volt a felmérésnek, hogy a politika képes lényegesen befolyásolni az ízlést is: a megkérdezetteknek fotón megmutatott épületek tetszési indexe általában a haranggörbét közelítően alakult, kivéve az akkor még újnak számító Nemzeti Színházat, ahol a nagyon támogató és a nagyon elutasító vélemények domináltak, a válaszolók politikai rokonszenvének függvényében.
Az építészinterjúkból ugyanakkor főként a – meglehetősen szubjektíven értelmezett – új, egyedi, kortárs értékek létrehozásának a szándéka világlott ki, amelyben az illeszkedést jellemzően ellenpontképzéssel, a meglévő környezettől való különbözéssel kívánták megjeleníteni. Nem meglepő ezek után, ha az építészek körében elismert alkotók és alkotásaik gyakran értetlenséget, nemegyszer ellenszenvet váltanak ki a közvéleményben, gondoljunk például a közelmúltban lebontott vári teherelosztó sokszorosan díjazott, az építész szakmában elismert tervezőjének a Kálvin téri üveghomlokzatú irodaházaira, amelyek a Nemzeti Múzeum szomszédságában széles körű, hosszan fennmaradó nemtetszést váltottak ki a budapestiek között.
A megvalósuló építészeti tervek rendszerint egyszerre tükrözik a tervező építész és megbízójának gondolatvilágát.
Így nem lehet meglepő, ha a jelenlegi kormányzat sok szempontból múltidéző, szavazatmaximáló attitűdje a kortárs építészet helyett előnyben részesítette a politikai népszerűség szempontjából „bombabiztos” megoldást, néhány épület eredeti formájának újraépítésével, és további csipkés-díszes tornyok visszaépítési tervének felröppentésével.
Nem segíti a politika – és a választók – szemében az építész szakma kompetenciájának érvényesülését az a korábbi pályázati anyag sem, amely sajátosan értelmezve az illeszkedést új, sosemvolt építészeti hangsúlyokat helyezett el a területen, a javaslat tömegvázlata leegyszerűsített látványtervi részletének villámgyors és széleskörű internetes terjesztésével pedig hamar negatív példává vált a futó vári építkezéseket támogatók szemében. („Ha a mai építészek csak ilyeneket tudnak, inkább építsék vissza a régit!” – írták hozzá a Facebookon a hagyományosabb ízlésű kommentelők is).
Sajnálatos módon az elmúlt 150 év a műemlékvédelmi szakma számára sem volt elég ahhoz, hogy világos, átlátható, a társadalmi széles rétegeinek egyetértését élvező örökséggazdálkodási elveket és módszereket hozzon létre. Ha pedig – ahogy láthattuk – a bennfentes szakértők esetről esetre változó megítélése az egyedüli mérce, akkor nehéz rábírni a társadalom választott vezetőit arra, hogy komoly áldozatokat vállaljanak olyan beavatkozásokért, amelyek látványosan nem találkoznak választóik egyetértésével, sőt kifejezetten borzolják a közvéleményt.
A vári beavatkozások elsődlegesen nem a szakmai körökben bevettnek számító építészeti kánonok, műemlék-helyreállítási elvek felrúgása miatt kifogásolhatók alapjaiban, hanem sokkal inkább a beruházások funkcionálisan céltalan, vagy éppen oda nem illő, közpénzpazarló jellegében.
A „panem et circenses” Juvenalis szatírájából származó kettős követeléséből a vári beruházásokban túlteng a „circenses”, azaz a széles választói rétegek szórakoztatásának, lenyűgözésének a szándéka.
Pusztán a látványosság, a népszerűségnövelés – és egyes feltevések szerint a közpénzek egyéni haszonná konvertálása – céljából az érdemi funkció nélküli épületek jelentős költséggel járó visszaépítése az építészet Vitruvius óta ismert, a szépség, tartósság és célszerűség egységére építő elveit éppúgy súlyosan sérti, mint a közös javainkkal való gondos gazdálkodás alapvető erkölcsi követelményét. Ha ugyanis egy új rendezvénytérre van szükségünk, biztosan nem egy hetven éve elpusztult lovardát építünk eredeti formájában újjá, ha meg kávézót akarnánk nyitni, nem egy 120 évvel ezelőtti testőrlaktanya lenne az igazán célszerű előkép.
Itt az ideje annak, hogy felismerjük: sem a városfejlesztés, sem az építészet, sem a műemlékvédelem nem töltheti be a hivatását akkor, ha nem találja meg azokat – a városrehabilitációból, pl. a Középső-Ferencváros revitalizációjából már régóta ismert – eljárásokat, megoldásokat, fejlesztési tervezési, vagy éppen kommunikációs módszereket, amelyek a vitathatatlan hasznosság és célszerűség, a korrektség, a közpénzekkel való gondos gazdálkodás és az építési és működtetési szakmai színvonal mellett a tágabb közösség széles körű elismerésével is találkoznak.
Ongjerth Richárd, Hild János-díjas várostervező, urbanista, okl. építészmérnök
Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában olvashatók >>
Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: muemlekvita@telex.hu
