Műemlékvita: Hosszú távon az építészet gerinc nélkül csak kudarc lehet
2021. március 31. – 05:03
frissítve
„Nem tudok elképzelni hazafiasabb dolgot, mint múltunk legbecsesebb, hiteles, fizikai valóságukban még létező tanúinak védelmét. A minőség védelmét! De ha nincs hiteles tanú, akkor utódaink majd animációs filmekből meg díszletekből tanulják a múltunkat” – írja Németh Katalin építész, korábban műemléki felügyelő, a műemlékvédelem helyzetéről szóló társadalmi vitasorozatunk harmadik cikkében.
Csomay Zsófiának igaza van. És végre egy építész – ráadásul a legkiválóbbak közül való –, aki meg mert szólalni a nagy nyilvánosság előtt.
A tervezés, építés hosszú folyamat, nagy tehetetlenségi nyomatékkal – de talán megérett az idő arra, hogy a szakmától, tudománytól távol állók és a műemlékvédelem intézményes rendszerének módszeres fölszámolásából hasznot húzó honfitársaink is észrevegyék, hogy rettenetesen nagy baj van. A budai vár tönkretétele persze csak egy példa a temérdek közül, de annyira látványos, hogy sok, a közügyektől magát eddig tudatosan elhatároló ember is fölfigyel rá.
De kié is a felelősség?
Mindig csak az adott politikai kurzus felelős a rombolásért, épített örökségünk jelentős részének tönkretételéért és a múlthamisításért? Hol voltak építészeink akkor, amikor Európában egyedülálló módon fölszámolták a hazai műemlékvédelmi szervezetet? Az építészszakma egy része kéjesen mosolygott, sőt segített, kivette részét a folyamatból, más részük kivárt, gondolván, hogy nekik is könnyebb lesz az életük akadékoskodó művészettörténészek, műemléki felügyelők nélkül.
A nagy szakmai szervezetek (MÉK, MÉSZ) néha kicsit kínosnak érezték a helyzetet, de még langyosnak nevezhető tiltakozásra sem futotta erejükből. Jóban kell lenni a mindenkori hatalommal, ha meg akarunk élni. Az építészek soha nem boldogulhattak a hatalom támogatása nélkül, mert az építéshez sok pénz kell. Ez mindig így volt az építészet történetében, de ami az utóbbi évtizedekben Magyarországon történik, az a magyar nemzettudat tervszerű leépítése, demenciává torzítása, a Kádár-korszakban „megszotyósodott” (Karátson Gábor kifejezése) ország konzerválása.
Sok-sok kérdés
De a politika nem magától talál ki minden elrettentőt. Vajon kik voltak és jelenleg kik a tanácsadók ilyen kérdésekben? Hány olyan építész van ma Magyarországon, aki szakmaetikai okokból visszautasít egy megbízást? És ha egy-egy fehér holló mégis megteszi, hányan vállalkoznak helyette azonnal bármire mindenfajta lelkiismereti aggály nélkül?
Hányan nevetnek a kérdező képébe, ha országos jelentőségű műemlék átalakításával vagy természeti kincseink, például a Balaton tönkretételével kapcsolatos kérdésre kellene válaszolniuk? Hányan felejtik el, hogy ahhoz, hogy megvitathassuk közös dolgainkat, ahhoz a föltett kérdésekre válaszolni kell? Hányan felejtkeznek el arról, az építés közügy, ezért az a gyakori válasz, hogy „a megbízóm hozzájárulása nélkül nem nyilatkozhatom”, a nevetséges szervilitás jele?
Csomay Zsófia nem fél.
Olyasmiről ír, amiről idáig jobbára csak művészettörténészek, régészek írtak, beszéltek szűk, szakmai nyilvánosság előtt, vagy leginkább ellenzékiként besorolt portálokon. Ennél is kevés szürreálisabb dolog létezhet – műemlékeink védelme az adott, a nemzet szolgálatát hirdető politikai rendszerrel szemben? (Aki dolgozott kormánytisztviselőként, az jobban értheti, mire gondolok.)
Nincs ennél hazafiasabb
Nem tudok elképzelni hazafiasabb dolgot, mint múltunk legbecsesebb, hiteles, fizikai valóságukban még létező tanúinak védelmét. A minőség védelmét! Az, hogy dicsőséges vagy szomorú tanulságot jelentő múlt emlékéről van szó, annak eldöntése legyen néhány emberöltő múlva az építészettörténészek, művészettörténészek dolga. De ha nincs hiteles tanú, akkor utódaink majd animációs filmekből meg díszletekből tanulják a múltunkat.
Most úgy tűnik, azt gondolják a döntéshozók, hogy pillanatnyi hangulatuknak, ízlésüknek, anyagi érdeküknek, jól megfizetett tanácsadóiknak és jogászaiknak köszönhetően azt törölhetik ki történelmünkből, amihez kedvük van. Valószínűleg minden szakmából találnak ehhez asszisztenseket, de hosszú távon az építészet gerinc nélkül csak kudarc lehet. És az építészet kudarc közös gondolkodás nélkül is. A közös gondolkodáshoz pedig szükség lenne a hazai műemlékvédelmi szervezet intézményének visszaállítására, a réginél párbeszédre sokkal inkább hajló, de független formában.
Van egy, a hazaszeretettel ellentétes fogalom, ne kelljen leírnom azzal kapcsolatban, aminek napjainkban tanúi vagyunk…
Németh Katalin építész, 1993–2014 között műemléki felügyelő Veszprém megyében
Műemlékvédelem vagy történelemhamisítás folyik Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában >>
Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: muemlekvita@telex.hu.