Az erő legyen veletek! Gondolatok az egyetemi modellváltásról

2021. január 31. – 15:16

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Régóta várt valódi reform vagy politikai manőver?

A Corvinus után már több más hazai egyetem is alapítványi fenntartásba került, illetve kerül hamarosan, méghozzá anélkül, hogy a Corvinus-kísérlet eredményeinek értékelése érdemben megtörtént volna. Jelenleg folyik három nagy vidéki tudományegyetem (Debrecen, Pécs, Szeged), valamint a budapesti Semmelweis működési modellváltásának előkészítése. A nyilvánosságra került tervek alapján a sietség szembeötlő: már tavasszal felállhatnak az alapítványok, megalakulhatnak a kuratóriumok, és ha mindez megtörténik, a szeptemberben kezdődő új tanévet már az új formában kezdhetik meg a „kiválasztottak”, az alapítványi fenntartási és irányítási modell többségbe kerül Magyarországon, az állami fenntartási forma visszaszorul.

Történik mindez a világjárvány idején, amikor az egyetemek kapui zárva vannak, a hallgatók és a tanárok otthon ülnek a számítógép előtt, az értekezleteket, a szenátusi üléseket online kell megtartani, nincsenek személyes jelenlétet kívánó rendezvények, vitaestek, összejövetelek. Hazai viszonylatban óriási intézményekről van szó (a vidéki tudományegyetemek költségvetése a városukéval vetekszik), a közös tulajdon, a tudásvagyon nagy múltú „koronagyémántjairól”, az épületekről, laboratóriumokról, a beépített technikáról nem is beszélve.

Vajon mire ez a nagy sietség, és az eddigi tapasztalatok alapján milyen választ adhatunk a bekezdés elején feltett kérdésre?

Szükség van Magyarországon magas színvonalú felsőoktatásra?

Feltétlenül. Az ország GDP-je a járvány előtti években szépen növekedett, 2019-re 2010-hez képest összesen 30 százalékkal. A koronavírus persze botot dugott a küllők közé, de így volt ez más országokban is.

Mi fog történni, ha legyőzzük a járványt? Egyszerűen visszaállhatunk a korábbi, vagy annál kedvezőbb pályára?

Ebben már egyáltalán nem lehetünk biztosak.

Az elmúlt évtizedet extenzív növekedés jellemezte: a gazdaság bővülését munkaerő és külső (elsősorban EU-s) források bevonása biztosította. Vessünk egy pillantást a KSH foglalkoztatási adataira! A 15-64 éves népesség foglalkoztatási rátája 2012 elején még csak 55,2 százalék volt, 2018 nyarára viszont elérte a 69,8 százalékot. A növekedést mutató görbén láthatjuk, hogy az előző évtized végéhez közeledve az ütem lelassult: a foglalkoztatottságot nem lehet minden határon túl növelni, különösen ott, ahol az idősebb korosztályok nincsenek jó egészségi állapotban.

Mennyiségi utánpótlásra nem lehet számítani: országunk népessége a 2010-ben mért 10,01 millióról 2020-ra 9,77 millióra csökkent, és a korfa sem mutat semmi jót, nagyobb létszámú munkaképes generációk belépése nem várható. Bár nem tudjuk pontosan, hány honfitársunk dolgozik külföldön, biztosra vehetjük, hogy a számuk több százezres nagyságrendű, és közülük sokan már állampolgárságot is szereztek valahol, gyerekeiket külföldi iskolákba iratták, vagyis nem várható a hazatérésük.

Érdemes megvizsgálni az iskolai végzettség szerinti foglalkoztatási rátákat is. A főiskolai vagy egyetemi alapképzési diplomával rendelkezők foglalkoztatási rátája 2006 és 2010 között csökkent, majd onnantól 2019-ig növekedett, de csak öt százalékponttal. Hasonló irányú és mértékű változás volt megfigyelhető a magasabb (egyetemi, mesterképzési) végzettségűek körében is: a ráta 2018-ban volt maximumon (79,2 százalék), a KSH 2019-re már némi visszaesést regisztrált (78,5%). A szakmai végzettséggel igen, de érettségivel nem rendelkezők körében a ráta az elmúlt évtizedben hét százalékponttal nőtt. Igazán látványos növekedés a szakmai végzettséggel nem rendelkező érettségizettek világában volt: a ráta 2010 és 2019 között 39,1 százalékról 54,0 százalékra emelkedett. Ebben a körben voltak tartalékok, a gazdaság őket szívta fel.

A gazdasági növekedés nagyrészt szakképzetlen munkaerő és külföldi források bevonásával ment végbe, a mennyiségi tartalékok kimerülnek. Nagyobb tömegű külföldi munkaerő bevonásának technikai és politikai akadályai vannak. Nagyjából itt tartunk most, innen kell tovább lépni. Ha nincs több munkaerő, a termelékenységet kell növelni, e tekintetben viszont nem állunk jól. A termelékenységet az egy munkaóra alatt előállított GDP-vel mérhetjük. Közvetlen környezetünkben dollárban számolva Ausztria mutatója 2019-ben számottevően meghaladta az OECD átlagot. Mi a lengyelekkel, csehekkel és szlovákokkal együtt jóval az átlag alatt voltunk, és az utóbbiak között a mi mutatónk volt a legalacsonyabb (2010-es dollárban, vásárlóerő-paritáson kalkulálva 38,06 dollár). A termelékenységünk 2009 és 2016 között gyakorlatilag stagnált, sőt, enyhén csökkent. 2016 óta növekedés tapasztalható, kérdéses azonban, hogy ez a pálya fenntartható lesz-e a jövőben, és akkor még nem beszéltünk a járvány hatásáról. De nem csak a termelékenységben vagyunk sereghajtók: az exporton belüli hazai hozzáadott érték aránya tekintetében is hátul kullogunk („összeszerelő ország”), lemaradva az OECD és az EU átlagától és a közvetlen versenytársainktól. Munkánk leértékelődését a nemzetközi piacon a forint gyorsan romló árfolyama is jelzi.

A növekedés fenntartásához, a felzárkózáshoz, a „közepes jövedelem csapdájából” való kitöréshez több hozzáadott értéket, magasabb termelékenységet kell produkálnunk. Szerkezeti változásokat kell végrehajtani, növelni kell a tudásintenzív gazdasági ágak arányát, modern technológiát kell fejleszteni és használni, a beruházási forrásokat ilyen irányba kell terelni, többet kell fordítani kutatásra és fejlesztésre.

Ez nem fog menni korszerű, magas színvonalú felsőoktatás nélkül.

Tudják ezt másutt is. Az Európai Unió azt a célt tűzte maga elé, hogy 2020-ra a 30-34 évesek körében a felsőfokú végzettségűek aránya érje el a 40%-ot. A friss oktatási jelentés örömmel nyugtázza, hogy átlagosan 40,3%-nál járunk, ami 9,2 százalékpontos növekedést jelent az elmúlt évtizedben. Sajnos Magyarország 2019-ben csak 33,4 százaléknál tartott, míg például Ausztria 42,4 százaléknál, a finnek mutatója pedig 2019-ben meghaladta a 47%-ot.

A KSH adatai szerint nálunk a felsőoktatási hallgatói létszám nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt volt a maximumon (400 ezer fölött), azóta szinte folyamatos a csökkenés, mára beestünk 300 ezer alá. A jelentkezők száma 2011 óta vészesen csökken, egyes intézményeknél (köztük nagy tudományegyetemeknél) drámaian. A csökkenés csak részben magyarázható demográfiai okokkal, azt is számításba kell venni, hogy a hazai középiskolások közül sokan külföldön, elsősorban Angliában, Németországban és Ausztriában szeretnének tovább tanulni. Ha kimennek, sokan valószínűleg kint is maradnak: működik az agyelszívás.

A képzett, termelékeny, sok hozzáadott értéket előállító munkaerő legfontosabb forrása az egyetem. Ha az, akkor költeni kell rá. Ha az egyetemek finanszírozását nézzük, megállapíthatjuk, hogy az egy hallgatóra jutó kiadások tekintetében jóval az OECD és az EU átlaga alatt vagyunk, szűkebb környezetünkben pedig nagyjából a középmezőnyben. A hazai költségvetés folyó áron számított felsőoktatási kiadásaiban jól látszik a 2008-as pénzügyi válság, majd a 2012 és 2015 közötti forráskivonás hatása, de örömmel nyugtázhatjuk, hogy a mutató egy ideje valamelyest emelkedik.

Az oktatás mellett az intézményeknek más feladatai is vannak, elsősorban a tudományos kutatás, a fejlesztés és az innováció támogatása. A K+F finanszírozásában nem állunk valami jól a nemzetközi porondon: GDP arányosan keveset költünk rá. Az EU átlaga (2.0% 2018-ban) rendre lemarad az OECD-é (2,4%) mögött, mi pedig az EU átlag alatt teljesítünk (1,5%), lemaradva a csehek (1,9%) és a szlovének (1,9%) mögött, bár kétségtelenül megelőzünk néhány volt szocialista országot.

Vannak nálunk világszínvonalú kutatóhelyek?

Bizony vannak: publikációs és hivatkozási adataik alapján egyes tanszékek, intézetek, kutatócsoportok valóban nemzetközi színvonalú eredményeket produkálnak, nagy részük megtalálható a hatalmas kutatási költségvetéssel gazdálkodó European Research Council jelentéseiben a sikeres pályázók között. Sajnos azonban csak néhány ilyen van, még a nagy tudományegyetemeken is kevés, és sokszor elszigetelten dolgoznak. Kérdés az, hogy miként lehet a kutatási kiválóság eme szigeteit kibővíteni, a sikeres kutatókat itthon tartani vagy külföldről hazacsábítani, a kiscsoportos sikert intézményi sikerré tágítani. E téren még jócskán akad teendőnk.

Egy egyetem sok pénzt nyel el, de hozzá is járulhat a közös kasszához. Az oktatás szolgáltatás, amit exportálni is lehet, méghozzá elsősorban tandíjat fizető külföldi hallgatóknak. Tudomásul kell vennünk, hogy napjainkra kialakult a felsőoktatás globális világpiaca, aki tanulni akar, számtalan ország és intézmény közül választhat. A hallgatók nemzetközi forgalmában mennyiségi szempontból elég jól állunk: többen jönnek, mint ahányan elmennek. A jelentkezők természetesen nem egyformák, és nyilván nem mindegy, hová mennek a legjobbak. A lehetőségek között az érdeklődőket az intézményi rangsorok igazítják el. Nemzeti rangsor nagyon sok van, de vannak globálisak is, és egy nyitott ország számára elsősorban ezek az érdekesek. A két legismertebb, legtöbbet hivatkozott globális rangsor az ARWU és a THE.

Az előbbi 2019-es rangsorán magyar egyetem nem szerepel az első 500 között. A THE mezőnyében sem vagyunk ott az első 400-ban, a Semmelweis viszont megjelenik az első 500 között, utána viszont szünet következik, és újabb magyar egyetemek csak 600 fölött bukkannak fel. Sajnos azt is megállapíthatjuk, hogy több nagy egyetemünk egy ideje lefelé csúszik az említett rangsorokon, ami nem feltétlenül minőségromlást jelent, hanem azt, hogy a többiek erősödnek; az élboly folyamatosan új versenyzőkkel bővül, akik idővel megszorongatják még a régi bajnokokat is.

Több jól képzett diplomást kell kibocsátani, emelni kell az oktatás és a kutatás színvonalát, előre kell lépni a globális egyetemi rangsorokban, új finanszírozási csatornákat kell találni, hatékonyan kell felhasználni a felsőoktatásba és a K+F-be várhatóan beáramló uniós pénzeket, alkalmazkodni kell a munkaerőpiac változásaihoz, meg kell őrizni, ki kell terjeszteni a tudományos kiválóság már meglévő szigeteit, az oktatói karban ki kell nyitni a kaput a tehetséges fiatalok előtt, fékezni kell az agyelszívást, kiváló oktatókat, kutatókat kell idecsábítani más országokból, korszerűsíteni kell az infrastruktúrát, újra kell gondolni az intézmények közötti munkamegosztást, a nemzetközi együttműködést… A hazai felsőoktatással kétségtelenül kezdeni kell valamit.

Úgy tűnik, a kormány a megoldás kulcsát jelenleg az alapítványi fenntartásra és kormányzásra való átállásban látja. Ez a modell nem precedens nélküli, elterjedt például az Egyesült Államokban, ahol a finanszírozásban hagyományosan nagy szerepe van a magántőkének, a privát forrásoknak, a tandíjnak, és ahol élesebb az intézmények közötti piaci verseny, az intézmények kormányzásának pedig kialakult a maga értékrendszere és kultúrája. Európa nagy egyetemei általában állami fenntartásúak, azt a filozófiát és gyakorlatot tükrözve, hogy az állam beszedi az adókat, a költségvetésből pedig színvonalas felsőoktatási szolgáltatást nyújt a tanulni vágyó és tehetséges fiataloknak, függetlenül azok szociális hátterétől, anyagi helyzetétől, esélyegyenlőséget teremtve (egyelőre mérsékelt sikerrel).

Nagy, történelmi hagyományokkal rendelkező egyetemek fenntartási rendjének átalakítása, az állami intézmények privatizálása óriási felelősséggel jár.

Az alapítványi modellnek elméletileg kétségtelenül vannak előnyei, vagy mondjuk inkább így: lehetnek előnyei.

Az intézmények leválhatnak az állami bürokráciáról, gazdálkodhatnak a vagyonukkal, nagyobb szabadságot élvezhetnek a személyzeti munkában és a bérezésben, szorosabb együttműködést folytathatnak az üzleti szférával, vállalkozhatnak, megtisztíthatják, átalakíthatják a profiljukat, átszervezéseket hajthatnak végre akár más intézményekkel együtt; a gazdálkodási önállóság kényszert teremt a piaci igényekhez való jobb alkalmazkodásra, a versenyképesség javítására.

Vannak persze hátrányok és kockázatok is. Félő, hogy elegendő jövedelmet biztosító vagyon hiányában az intézmények nem tudnak elszakadni az állami köldökzsinórtól. A hosszú távú állami szerződések elvileg garanciát adhatnak a folyamatos finanszírozásra, de tudjuk jól, hogy szerződéseket, sőt törvényeket egyetlen éjszaka alatt meg lehet változtatni. Az üzleti bevétel (például a részvények osztaléka) bizonytalan, különösen akkor, ha szűk a portfolió, a kockázatot nem lehet szétteríteni. Ínség idején el lehet adni ezt-azt a vagyonból (épületeket, telkeket stb.), de csak egyszer.

A piachoz való alkalmazkodás általában jó dolog, de az állandó jövedelemszerzési kényszer hatására a mennyiség legyőzheti a minőséget a hallgatók toborzásánál, a pénzt hozó fejlesztés és innováció kiszoríthatja a tudomány fejlődését szolgáló alapkutatást, a személyzeti munkában a jó kapcsolatok háttérbe szoríthatják a szakmai kiválóságot. Ha az alapítványi szabályzatok megnyirbálják a szenátusok hatáskörét, tovább csökken az egyetemek önállósága, függetlensége. Az alapítványi átalakulás rugalmasabb személyzeti munkát tesz lehetővé, az egyetemek valóban megszabadulhatnak a homokzsákoktól, a véglegesítés (a „tenure”) hiánya viszont állandó bizonytalanságban tarthatja a tanszékek munkatársait. Kiváló magyar kutatók akkor fognak hazatérni, külföldiek akkor fognak idejönni, ha az elegendő jövedelem mellett a megszokott szakmai függetlenséget és biztonságot is megkapják, és erre jogi és intézményi garanciákat látnak.

Fontos feltétel a hitelesség, amit leginkább a legfelső vezetőktől, döntéshozóktól várható el: legyen meggyőző a szakmai (szakterületi és oktatási) felkészültségük, személyükben garantálják, hogy az egyetem és az ott folyó kutatás szabad lesz, az intézmény ellenáll a politikai befolyásolásnak, nincs kitéve politikai szélfordulóknak, nincsenek gyanús személyi és testületi összefonódások, politikai leszámolások és bosszúhadjáratok, a döntéseket valóban a szakmai szempontok és érdekek vezérlik, a belső döntési mechanizmus demokratikus, az egyetem a külvilág felé professzionális, autonóm intézményként, valódi meritokráciaként jelenik meg, és erre megfelelő garanciák vannak a szabályzatokban és a vezetési gyakorlatban.

Minden kinevezés üzenet a külvilág felé, a világ szeme a csúcsvezetőkre (mindenekelőtt az alapítványi kuratóriumokra) irányul: megvan ez a hitelesség? Ezen a ponton már komoly problémák mutatkoznak, a kormány mintha már a fenti értelemben vett hitelesség látszatával sem törődne. Félő, hogy az alapítványi forma, ahogy az itt és most megvalósulni látszik, nem növelni fogja, hanem korlátozza az egyetemi autonómiát, erősíti a politikától való függést, átpolitizálja, politikai csatározások színterévé teszi az intézményeket.

A hitelességet kommunikációs hibák is rombolják. Az információhiány, a vita elmaradása, a vélemények figyelembe nem vétele, az abszurd határidők, az egybekezdésben összefoglalandó „jövőképek” bizonytalanságot és elutasítást szülnek, annak minden következményével. A konzultáció elmaradásába bele van kódolva a sikertelenség. Egy olyan reform, amit az érintettek érdemi bevonása nélkül hajtanak keresztül, egy erőszak szülte rendszer nem lehet életképes a tudomány modern világában: világszínvonalú felsőoktatást és élvonalbeli kutatást nem lehet erőből létrehozni. A tudás mobilis: szabad, biztonságos, átlátható, kiszámítható helyet keres magának. A most épülő rendszerben egyelőre nem látszanak ennek garanciái.

Az intézményi modellváltás önmagában nem fog színvonalasabb egyetemeket eredményezni, még akkor sem, ha idővel több pénz érkezik a kasszába. Mivel számos garancia kikerül a rendszerből, az esetleges magasabb jövedelmek nem fogják ellensúlyozni a bizonytalanságot. Félő, hogy emiatt az átalakult intézmények nem lesznek vonzóbbak a kutatók és a tanárok számára, és az elvándorlási trendek sem fordulnak meg. Mikor lesz hosszú távon sikeres az új modell? Ha valóban, jól mérhetően nő az oktatás és a kutatás színvonala. Az irányítási, pénzügyi és adminisztratív bizonytalanság kétségessé teszi a sikert.

Meg kell érteni, hogy az igazi tudomány nem ért az erőből. A nyomásgyakorlás fals eredményeket hoz, előbb vagy utóbb a visszájára fordul.

Az erő legyen veletek… az egyetemekkel meg a (kutatói, oktatói) szabadság!

A szerzők: Bőgel György közgazdász, nyugdíjas egyetemi docens a Közép-európai Egyetemen és Mátyás László közgazdász, egyetemi tanár a Közép-európai Egyetemen.