A Szfinxet lehet, hogy a szél faragta ki, az emberek pedig csak befejezték a gigantikus szobrot

Az egyiptomi piramisok építésének rejtélyeit még ma is kutatják, több teória született már arról, hogy az ókori technikákkal hogyan tudtak megmozgatni hatalmas köveket. Az oroszlántestű és emberfejű mitológiai alakot, a szfinxet megidéző gízai építmény is sok fejvakarást okozott. Az egyik feltevés szerint, amelyet most egy kísérlet is igazolt, a 73 méter hosszú, 20 méter magas és 19 méter széles építmény megformálásában természeti erők is részt vehettek, majd ezek után csinosították ki emberi kezek az óriási szobrot.

Az űrkutató és geológus Faruk el-Baz már negyven évvel ezelőtt azt vetette fel, hogy a Szfinx testének kifaragásában a szél is részt vehetett. A teóriáját most a New York Egyetem alkalmazott matematika tanszékének kutatócsoportja igazolta.

A kutatók először is modellezték azt a tájat, amely a szfinx építésének időpontjában, nagyjából 4500 évvel ezelőtt létezhetett, majd azt vizsgálták, hogy a szél hogyan alakíthatta a Gízában előforduló mészkőformációkat.

Leif Ristroph a kutatócsoport vezetője azt mondta, hogy egy lehetséges eredettörténetet kínálnak. Laboratóriumi kísérleteik azt mutatták, hogy szfinxszerű képződmények a gyors áramlások és az ebből fakadó szélerózió hatására alakulnak ki.

A Physical Review Fluid folyóiratban publikálásra elfogadott tanulmány szerzői először úgynevezett jardangokat hoztak létre. A jardangok olyan üledékes kőzetekből, mint a mészkő vagy a homokkő, kialakuló földfelszíni képződmények, amelyek sivatagokban az állandóan egy irányból fújó erős szélnek köszönhetően jönnek létre. A szél homokszemcséket is szállít magával, és ezek dörzsölik le a nagyobb tömböket a felszínből kiemelkedő púpokká, zátonyszerű képződménnyé. Jellemző, hogy magasságuk és szélességük aránya nagyjából négy az egyhez.

A New York Egyetem apró jardangjait nem széllel, hanem a kísérletben dublőrként szereplő gyors vízárammal kezdték lőni. A Nagy Szfinx összetétele alapján a csapat keményebb, nem erodálható zárványokat használt a jellegtelen, puha agyaghalmon belül, és a vízalagútból származó áramlással a kutatók megállapították, hogy egy oroszlánforma kezdett formát ölteni. A keményebb anyagból alakult ki az oroszlán feje, a mancsok, az ívelt hát vagy a nyak.

Ristroph a CNN-nek azt mondta, hogy a természetben is több olyan jardangot meg lehet figyelni, amelyek úgy néznek ki, mint egy felemelt fejjel fekvő macska vagy oroszlán, ezeket sároroszlánnak is szokták nevezni.

A Szfinxről azt tartják, hogy egyetlen mészkődarabból faragták ki, de el-Baz már egy 1981-es cikkében arról írt, hogy a szobor vagy építmény alakítói csak meglátták, hogy mit kell folytatniuk.

Szalima Ikram, a Kairói Amerikai Egyetem egyiptológia professzora ugyanakkor megkérdőjelezi, hogy egy jardang lett volna az alapja a Szfinxnek. „A Nagy Szfinx kifaragása után a természet is szerepet játszott a további kialakulásában, de nem valószínű, hogy az eredeti forma jardangon alapult (amelyek általában sárból vannak – ez mészkő), mivel jelentős kőfejtő- és munkanyomok vannak a környéken” – írta.