Meghalt Kornai János közgazdász, aki talán a legjobban értette a tervgazdaságot

94 éves korában meghalt Kornai János Széchenyi-díjas magyar társadalomtudós, közgazdász, a Harvard és a Corvinus és még ki tudja hány neves egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, rengeteg közgazdasági alapmű szerzője, neves, nemzetközi közgazdasági társaságok tagja és sok kitüntetés birtokosa. Életrajza részleteiben itt érhető el.

Nobel-díjban reménykedtünk

Mi, magyarok, magyar közgazdászok, de alighanem a térség sok tudósa is abban reménykedett, hogy az idős, de szellemileg friss és aktív tudós a közgazdasági Nobel-díj várományosa. Ez elsősorban nem őt, hanem a térségünket emelte volna fel, az ugyanis aligha volt kérdés, hogy e régiónak, legyen szó a tervgazdaságról, az átmenetről vagy éppen a posztszovjet időkről, ő a legjobb értője.

Kornai volt a legmegbecsültebb magyar közgazdász, és alighanem ő volt a legjobb értője általában is a szocialista tervgazdaságnak. Legismertebb munkáit a hiánygazdaságról, a nem-egyensúlyi rendszerekről írta, volt, ahol szamizdatként olvasták, de Kínában a nyitás egyik fő szellemi munícióját is ő adta. Igaz, mint annyi nagy gondolkodó, ő is nehezen élte meg, hogy amiben hitt, az csalódást okozott neki, volt belül és kívül a marxizmuson, segítette, majd bőszen kritizálta is a gazdagodást és a GDP-t minden más (környezetvédelem, egyenlőség, szociális háló) elé helyező kínai utat.

Vicc vagy Kornai?

Az átkos szerencsére ma már csak emlék. A hiánygazdaságról a legegyszerűbb beszélni pár jellemző vicc segítségével, amelyek hangulatát talán mára el is felejtettük, és választhatjuk Kornai János mérhetetlenül pontos könyveit, közérthető, közgazdasági, de nem csak közgazdászoknak íródott mechanizmusleírásait.

Emlékezünk még egyáltalán a szocialista tervgazdaság jellemzőire? Hiány, házon belüli munkanélküliség, lassú hivatalok, beruházások, amelyeket felkarol a párt, és amelyek aztán már akkor is mennek, ha közben egyre értelmetlenebbé válnak, és a költségvetésük már tízszeresére duzzad, de már ciki lenne leállítani. A jellemzők fogalomkészletei nem kis részben magától Kornaitól származnak.

Az említett viccek persze egyszerűbbek, hiszen pár sorban figurázzák ki az ismert szocialista jelenségeket.

Kettőt, emlékeztetőül:

Leadja valaki a Trabant-megrendelését, mire az ügyintéző jelzi, hogy öt év múlva jöhet az autójáért.

Köszönöm szépen, és jöhetnék esetleg délután, mert aznap délelőtt jön a vízszerelő.

vagy:

Hatalmas sor van az egyik moszkvai metróállomáson. Odamegy egy járókelő, megkérdezi a sorban az egyik embertől: Maguk miért állnak? Nem tudom, de már három órája itt vagyok, fel nem adnám ezt a jó pozíciót.

A Kornhauser család

Kornai János ennek a világnak volt a legszakszerűbb ismerője, de előbb mutassuk be az életét!

Kornai János 1928. január 21-én zsidó polgári családban, Kornhauser családnévvel született, német általános iskolába járt. 1944-ben ügyvéd édesapját Auschwitzban meggyilkolták, a 16 éves Kornai Jánost is munkaszolgálatra sorozták be.

Életéről írt önéletrajzi könyvet is. Mi ebben a cikkben inkább a szakmai munkásságára fókuszálunk, családjáról csak annyit, hogy a professzor kétszer nősült, első felesége Laky Teréz újságíró, szociológus volt, második felesége Dániel Zsuzsa közgazdász. Fiai közül Kornai Gábor közgazdász (AAM, Vezetési Tanácsadók Magyarországi Szövetsége), Kornai András matematikus, nyelvész, az MTA doktora, leánya Weibull Judit Stockholmban élő közgazdász.

A Szabad Népnél kezdett

Kornai János a háború végén a kiskunhalasi református gimnáziumban érettségizett, diplomáját az ELTE-n szerezte. Első munkahelye a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) budapesti központja volt.

Mint annyi, a második világháború alatt sok szenvedést átélő zsidó, ő is a kommunisták között találta magát, 1947-ben a Szabad Néphez igazolt, ahol később gazdasági szerkesztőként dolgozott. A sztálinista lapban, az MDP hivatalos lapjában munkássága nem nélkülözte a kor gazdasági szellemiségét, a Gerő Ernőt vagy a sztahanovistákat dicsőítő írásokat később a rendszerváltás után a szélsőjobboldal olykor előásta, és kritizálta vele Kornait.

Antikommunista

Az írások természetesen megszülettek, de Kornai csak rövid ideig volt marxista, hamarosan bátor szerepvállalásaival alaposan helyrehozta a korai éveket.

1954-ben tagja volt a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak, a lap munkatársai összehangoltan érveltek a bontakozó keményvonalas (Rákosi, Gerő) kontra reformer (Nagy Imre) vitában a reformszárny mellett, ami miatt 1955-ben több munkatársával együtt eltávolították a laptól.

1955-től tudományos kutatással foglalkozott, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa lett. Az 1956-os forradalom ideje alatt azonban újabb rossz pontokat gyűjtött, a Magyar Szabadság munkatársa volt, a forradalom leverése után Kornai végleg szakított a kommunistákkal, nem volt hajlandó belépni a Magyar Szocialista Munkáspártba.

A revizionista

A kritikát nehezen viselő és a hamar önsorsrontó gazdasági mechanizmusokat meghonosító Kádár-rendszer nem tudta elfogadni a munkásságát. Kornai ugyanis már 1956-ban, kandidátusi értekezésében is azzal foglalkozott, ami később világhírűvé tette, a szocialista gazdasági folyamatok sok hibáira világított rá.

A gazdasági vezetés túlzott központosítása című írását a regnáló rendszer megtámadta, ideológiai árulásnak minősítette, Kornait eltávolították a munkahelyéről.

1958-tól a Textilipari Intézet munkatársa lett, de kimagasló képességei miatt szép lassan visszatérhetett a tudományos pályára, 1963-tól az MTA Számítástechnikai Központjának osztályvezetője lett, és egy évtized kihagyás után, 1967-ben visszakerült az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetbe.

Tevékenysége, írásai közben széles körben ismertté váltak, a hatvanas évek végétől a legnevesebb egyetemekre hívták oktatni, és a rendszer el is engedte az amerikai Yale-re, a Stanfordra, a Princetonra, illetve sokáig a Harvardra, vagy a földrészünkön Londonba, Berlinbe, Párizsba.

Tisztségeit, kinevezéseit, díjait talán nem is érdemes egyesével felsorolni, mindenesetre 1982-től lett az MTA rendes tagja, de számtalan külföldi akadémia is felvette a tagjai sorába. Dolgozott az ENSZ-nek, volt az MNB jegybanki tanácsának tagja, rengeteg közgazdasági társaságban vitt tisztséget.

A legnemzetközibb helyi

Munkássága, könyvei vagy akár önéletrajzi regénye (a 2005-ben megjelent A Gondolat erejével) alapján úgy vált világszerte elismert tudóssá, hogy fő kutatási területe mindvégig a régió maradt, a szocializmus gazdasága, az átmenet gazdasága vagy éppen a posztszocializmus.

Legismertebb műveit,

• A gazdasági szerkezet matematikai tervezése (1965),
• a Kétszintű tervezés (1962),
• az Anti-Equilibrium (1971) vagy
• a Hiány (1980)

című munkákat mindig az jellemezte, hogy indulatok nélkül, szakszerűen, pontos adatsorokkal, modellezéssel támasztja alá, hogy mi miért nem működik, hogyan működhetne jobban.

Főbb megállapításai

Kornai írásaiban bebizonyította, hogy a szocialista gazdaság hiányjelenségei nemcsak a szakszerűtlen tervezés következménye, hanem a szocialista rendszer belső természetéből fakadó alapjelenség.

Kornai vezette be a puha költségvetési korlát fogalmát, amely arról szól, hogy amennyiben a vállalatvezető meggyőzi a párttitkárt, hogy egy projekt támogatandó, akkor onnan már van politikai elkötelezettség, már nem számít az eredetileg elfogadott büdzsé, a nagy terv úgyis túlléphet a pénzügyi korlátokon. Csőd, felszámolás nincs, majd úgyis segít a párt, a központ.

Frankenstein felelőssége

1985 nyarán a Kínai Társadalomtudományi Akadémia meghívására Kornai János és felesége négy hetet töltött el Kínában. A Bashan nevű turistahajón, a Jangce folyón rendezték az eseményt, Kínában a mai napig ezt az eseményt tartják a kínai reformfolyamat kiemelkedő eseményének.

Kornaiékat Csao Ce-jang miniszterelnök is fogadta, egy évvel később pedig kiadták Kínában A Hiányt, ami alapműve lett a kínai közgazdászoknak. Szomorú végkifejlete a történetnek, hogy az Élet és Irodalomban Kornai tavaly alaposan beszólt, az egyéni gazdagodáson kívül mindent margóra szorító, erőszakosan terjeszkedő, a szabadalmakat és a környezetvédelmet nem tisztelő kínai politikának:

„Mi, Kínával foglalkozó nyugati értelmiségiek – talán néhány kivételtől eltekintve – magunk is korunk Frankensteinjei vagyunk. Már azzal is erkölcsi felelősség hárul sokunkra, hogy nem tiltakoztunk a rém feltámasztása ellen. Ám van, akinek felelőssége ennél sokkal nagyobb, mert aktív tanácsadói szerepet vállalt. Magamat ide sorolom. Könyvemet, a Hiányt saját tankönyvüknek tekintették a kínai reformerek.”

Rendszerváltás után

A rendszerváltás idején Kornai, akinek eddigre már az írásait több tucat nyelvre lefordították, egy ideig direkten is aktívabb volt a közéletben. Nyíltabban fogalmazott, még 1989-ben megírta az Indulatos röpirat című munkáját, amelyben a kapitalizmus mellett foglalt állást, a mindenféle javítható „gyógyszocializmus” vagy más harmadikutas elképzelések ellenében.

Az ugyan nem volt szokása, hogy a rendszer- és folyamatszintű elemzéseit nagyon rapid jelenségekre fordítva értelmezze, nem szeretett „percemberekkel” foglalkozni, de a kelet-közép-európai változásokat igyekezett az utolsó percig értelmezni.

Sarkos és erőteljes véleménye volt az Orbán-rendszerről is, a „kapitalista”, versenybarát közgazdász úgy érezte, hogy miközben 2010-ben komoly várakozások voltak, hogy a korábban elhalasztott, de szükséges változások megtörténhetnek, hogy a rossz hatékonyságú és fegyelmezetlen államgépezet erősebb lehet, de mégis csalódást jelentett neki, hogy a Fidesz esetében a politikai hatalom megragadása, illetve megtartása, a centrális erőtér kialakítása túl nagy hangsúlyt kapott, és mindent maga alá gyűrt.

A piac nagy híve nem szerette azt, ahogy 2017-ben egy könyvbemutató eseményen fogalmazott, hogy vannak itt kedvencek és nem szeretem vállalkozások, a magyar előnyt élvez a nem magyarral szemben, a fideszközeli pedig a nem fideszközeli céggel szemben. Aki pedig nem kedvenc, az iránt a hatalom legalábbis közömbös, de olykor még nehezíti is a dolgát. Én azt nem szeretem, hogy amikor elindul a verseny, akkor a bíró előnyt ad valakinek, a többi meg csak később indul, ilyenkor már előre látszik, hogy ki fog győzni és ki fog lemaradni.

Ahogy arról is negatívan nyilatkozott, hogy az állam túlburjánzik, és mindent központosít.

„Nincs hónap, hogy ne lenne valami centralizáció, központosítás. Az ilyen rendszerben a piramis tetején ott áll a legfelső vezér, alatta is vannak szintek, ahol az emberek egy ideig várják a parancsot, hogy azt majd ők is továbbadhassák. Egy idő után pedig már parancs sem kell, a végrehajtók már érzik, hogy mit kell továbbadni.”

Ismerős volt neki ez a szisztéma, élete javarészét így élte le.