Szeifert Natália: A híd közepe

Annak az éjszakának nem volt dátuma, kezdete vagy vége, semmije, amivel egy éjszakát azonosítani lehet. Olyan volt, mint egy dús sörénybe túrni, amelyet hűvösre fújt a szél.

Lekéstük az utolsó HÉV-et Szentendrén. Oli kiállításáról, vagyis az utána következett
iszogatásról jöttünk, Tamás, Oli és én. Egészen elhagyott minket az idő, egyikünk sem figyelte, ahogy a teraszon összetolt két asztal mellett lassan kiürülnek a székek, kis társaságunk elszivárog. Rá sem hederítettünk, hogy időnként valaki elköszönt vagy úgy tett, mintha vécére menne, és nem jött vissza. Az sem érdekelt minket, hogy hűvösödik az este, mert ott volt a levegőben valami melegség a nappalból, ott maradt, ült rajtunk és bennünk, mint a jól végzett munka elégedettsége, pedig Oli sosem volt elégedett, nem ismertük olyan arcát, ami elégedettséget sugárzott volna valaha, talán nem is volt neki, de aznap este járhatott hozzá a legközelebb. Azért több volt ez elégedettségnél, valami súly oldódott el, könnyűek lettünk, lebegtek a székek, a napernyők szélein a színes fényfüzérek, a házak kartonpapírból
voltak, mint egy mesejáték díszletei.

Évek munkája volt azokon a vásznakon Oli kiállításán, és csak Tamás meg én tudjuk,
miféle munkáé, legalábbis aznap este így hittük. Nem tudja a kurátor, hiába ásta magát bele olyan alaposan az anyagba, nem tudják a valahonnan mindig Oli köré szédülő egyetemista lányok, sem a kulthonlapokra kiállításokról író srác, aki mindig inget hord, sem a képregényrajzoló, sem a költő, aki úgy veregeti meg Oli vállát a megnyitón, mintha csak azt mondaná, így is van, inkább fessél, a költészetet hagyd meg nekem, főleg nem tudja a galéria tulajdonosa, pláne nem az a valaki, aki az önkormányzat részéről megjelent, de még az ivócimborák sem tudják, a volt lakótársak is legföljebb csak sejtik.

Nem igaz, hogy nem figyeltünk az időre, láttam, hogy Tamás egyszer lopva a telefonjára nézett, észrevettem, hogy már csak a szomszédos asztaloknál nevetgélő turisták adják az alapzajt, de szavak nélkül megegyeztünk, hogy nem törődünk vele. Hosszú idő óta most tűnt el először Oli szeméből az a rémületes mély húzás, és hosszú idő óta most először beszélgetett velünk. Beszélgettünk persze számos estén, de nem igazi beszélgetés volt az, csak néztük, ahogy legurítja az esti sört, ha egész nap dolgozott a képein, és a reggeli meg a déli felest nagy önfegyelemmel betartotta, azután lejött hozzánk, csöndben nézett minket, kikérte az esti felest, aztán még egyet a sörhöz, beszélgetett a maga módján. Azzal a három-négy
odaszúrt mondattal, amitől az ember nyelve megered. Tudtuk, semmi értelmeset nem mondhatunk neki, és ő sem mond nekünk semmi fontosat. De ott ül a szemében az a fókuszált félelem, ami egyszerre fenyegetés. Ő tart tőle legjobban. Lehet valakit étellel, itallal, öleléssel jól tartani, és van, hogy egyszerűen szóval kell tartani. Mintha a puszta beszéddel, a szavak kigondolásával és megformálásával kerülnénk el valami végzetest. Kétségbeesett blabla, és elkeserítő, mert tudjuk jól, hogy semmi sem elkeserítőbb, mint a semmiről való beszéd, érezzük, hogy érzi, és talán ezért kérünk olyankor gyorsan még egy kört, hogy lassan átcsússzunk valami gondtalanabb lemondásba, amikor már tényleg nincs jelentőségük a szavaknak.

Akkor este, a kiállítás után végre feloldódott valami ebből, még Tamás sem tudta
volna megmondani, mi, pedig ő elég sok mindent meg tud mondani, író, a precíz fajta, lassan beszél, és majdnem mindig megtalálja a megfelelő szavakat. Mintha csak ülne a fejében valaki, és kizárólag neki gyártaná őket. De fontosabb, hogy szavak nélkül is boldogul, ahogy aznap, amikor összenéztünk, amíg Oli lehajtott fejjel sodorta magának a cigarettát, és nevetett valami hülyeségen, amit éppen ő mondott. Igazán össze sem néztünk, Tamás meg én, éppen csak összeakadt a tekintetünk, és mindketten azt mondtuk vele, hogy maradunk, nincs az az
isten, hogy most menetrendet, időt vagy holnapot emlegessünk.

Tudtuk, hogy lekéssük a HÉV-et, mégis sietve gyalogoltunk a végállomásra, legalábbis úgy tettünk, mintha igyekeznénk igyekezni. Oli is felvette a szokott gyaloglótempóját, amit mindig csodáltam, úgy tűnt, mindig ugyanaz a tempó, függetlenül attól mennyi és milyen szer van a vérében.

A csodálatos taxist én találtam, miután tettem egy fölösleges kört a megállóban, egy barna dzsekis fazon mutatott feléje, szerinte lehet, hogy elvisz minket Pestig, nem világít a lámpája, de zörgessek csak be a szélvédőn.

Józannak próbáltam tűnni, de éreztem a túlzott vigyort az arcomon, és miközben az Octavia felé tartottam, arra gondoltam, milyen érdekes, tudatában vagyok, hogy idiótán vigyorgok, de nem tudok másképp.

Amikor az ablak leereszkedett, azt mondtam, a barátunknak születésnapja van,
fölöslegesen hazudtam, valószínűleg nem is hitte a taxis srác. Valamivel fiatalabb lehetett nálunk, csak annyit érzékeltem belőle, hogy fokozatosan eltűnt a közöny az arcáról, amikor bekászálódtunk a kocsiba. Mondott egy elfogadható összeget, ha készpénzben tudunk fizetni, annyiért bevisz minket, de csak ha tényleg jó a külvárosban. Bólogattunk, és kutatni kezdtünk a zsebeinkben és tárcáinkban ottfelejtett bankjegyek után, legyintett, majd a végén, mondta. Elöntött minket a meghatottság a megelőlegezett bizalomtól, hiszen tudtuk, hogy nézhetünk ki. Boldogító volt a tudat, hogy még ma hazajutunk, mert minden nap addig tart, amíg le nem fekszünk, pontosabban normális ember nem fekszik le aznap, amikor fölkelt, szoktuk idézgetni valaki híres bonmot-ját, talán akkor is mondtuk, miközben legszívesebben keblünkre öleltük volna a taxist, mintha az életünk múlt volna azon, hogy nem kell órákig az állomáson ülni az első szerelvényre várva, hát létezik még emberség, gondoltuk, Oli talán ezt is kimondta.

Tamás előre ült, ha kell, ő csevegjen a taxissal, hallottam, ahogy azt mondja, nem
számítottunk rá, hogy nincs HÉV, holott számítottunk, aztán valahogy ügyesen beleszőtte, hogy a barátunknak most nyílt kiállítása, mire a taxis felvonta szemöldökét, és a felvont szemöldöke azt mondta, aha, művészek, aztán a szája azt mondta, aha, gondoltam, hogy valami művészfélék, mire Oli megkérdezte, lehúzhatja-e az ablakot. Nem hánynia kell, mondtam gyorsan, nem tudom, honnan tudtam, mire a taxis azt mondta, csak nyugodtan, láttam, amint lazulnak az ujjai a kormányon, kicsit lejjebb csúszott az ülésben, mosolygott, három bolond, gondolhatta magában. Oli letekerte az ablakot, kidugta a fejét, a menetszél
hátrasimította a haját, Tamás valami vicceset mondhatott, mert azután percekig együtt röhögtünk mind a négyen, mintha éppen beütött volna valami anyag, pedig mi már józanodni kezdtünk, amikor a végállomásra értünk, de ott, a kocsi műanyag és légfrissítő szagú biztonságában beütött és magával ragadott minket a lelkesedés. A taxis azt mondta, még sosem találkozott élő íróval, talán ezen nevettünk, ebből lett valami vicc, amire nem emlékszem. De emlékszem a sodró sötétre, az útra, arra, hogy a lehúzott ablak miatt pont olyan sebességgel haladtunk, hogy felfogjuk magát az utazást. A fényszórók világító csíkja csévélte fel az autót, húzott minket befelé az előttünk lévő semmibe, a hajnal legfeketébb szakadékába. Tamás és én ezekről beszéltünk, mire a taxis elmesélte, hogy nincs egy hete, hogy szakított a menyasszonyával, gyűrű is volt, minden, mondta, de a végét elnevette, kicsit saját magát is meglepve, tegnap még azt hittem, vége az életemnek, mondta, és mi megértettük, hogy most átautózunk az ő szakadékán is, ez megint viccesnek tűnt, mit keresünk egy idegen taxis életének válságában, mégis élvezzük, mert van valami végtelenül megnyugtató abban, ha az ember alatt és körül ott van egy doromboló gépezet, amely minden kívánságát teljesíti, elviszi, ahová akarja, mintha mindent megtehetnénk, gondoltuk, sokkal többet kéne utazni, mondta Oli.

Beértünk a körforgalomhoz, ahonnan jól látszott az új híd. Szájtátva bámultuk, Tamás, Oli és én. Közös rajongásunk a hidak iránt egyszerre csodálkozásba csapott át, milyen fenséges, milyen tisztának tűnik, még sosem láttunk ennyire új hidat, ami csak arra vár, hogy használatba vegyék, kész, de még nem adták át a forgalomnak, mint egy kicsomagolatlan, drága játék egy emlékezetes karácsonyon, egy vágyott tárgy, amit azután még sokáig dobozban tartunk, hogy majd a kibontás is külön emlék legyen.

Itt kértem meg a kezét, mondta a taxis, és furcsán elmosolyodott, a sógorom cége őrzi, senki nem hajthat rá, amíg át nem adják, mondta. Aztán meg sem kérdezett minket, lekanyarodott a híd felé. Megálltunk a friss felhajtón, a taxis kiszállt, beszélt pár szót az őrökkel, alighanem valami pénzt is adott nekik, azután visszaült. A közepéig behajthatunk, mondta. Nem emlékszem, hogy láttam Oli arcán ekkora vigyort valaha. Persze lehet, hogy csak a híd fényeinek és árnyékainak váltakozása tévesztett meg.

Egyedül voltunk a tökéletesen kivilágított hídon, alattunk ugyanúgy zubogott az
éjszaka, mint fölöttünk, valahol a fények fölött és alatt a fekete ég és a fekete Duna, egyedül voltunk part és part, Megyer és Megyer, este és reggel között, Oli fellépett a korlát aljára, belemerítkezett a dunai szélbe, kihúzta magát, szinte szép volt.

Ha megtudhatnád, hogy ez az egész – kitárt karral körbemutatott – minden, de minden szimuláció, akarnád-e tudni? – kérdezte.

Húsz éve kérdezgeti ezt, és én mindig azt válaszolom, hogy igen, akarnám. Félig
Tamás felé fordult, még mindig a korlátnak dőlve, és szóról szóra feltette ugyanezt a kérdést, amit húsz éve mindig külön megkérdez egyikünktől és másikunktól, és Tamás is azt válaszolta, amit én.

Visszafelé Oli megkérte a taxist, hogy álljon meg az őröknél, meg akarja köszönni,
odasétált hozzájuk, aztán egyiket a másik után megölelte. Úgy képzelem, azóta is ott állnak, teljes értetlenségbe fagyva.

Nem tudom, hogy értünk végül haza, a taxis kitett minket az első éjszakai
buszmegállóban, elfogadta a pénzünket, és eltűnt. Még a nevét sem kérdeztük meg, bosszankodott Tamás, mert ő ragaszkodik a részletekhez. Az éjszakai járat érkezéséig a padkán ülve próbáltunk nevet adni a taxisnak. Szerintem olyan petis volt, Tamás szerint viszont inkább bálintos vagy balázsos.

A hidat csak egy hónap múlva adták át, olvastuk a hírekben, Oli akkor azt mondta, el kéne oda menni gyalog, rászánhatnánk egyszer egy estét. Újra ott akar állni a korláton, mindentől egyenlő távolságra, mondta, rábólintottunk, de nem mentünk, mert úgy sejtettük, hogy csak egyszer lehet így állni egy hídon. Nagyjából egy év múlva Oli egy este kisétált oda, hogy felálljon a korlátra még egyszer. Több mint húsz éven át egyszer sem kérdeztük meg tőle, hogy ha megtudhatná, hogy ez az egész szimuláció-e vagy sem, akarná-e tudni.