Szántó T. Gábor: Leszáll a sötétség

A középkorú pár a csónakázó-tavi étterem teraszának túlsó felén ült le, de ahogy a férfi megpillantotta Julit, felállt, hívta magával az asszonyt is, aki viszont Balázsnak volt valahonnan ismerős. Amikor odajöttek hozzájuk, kezet fogtak, bemutatkoztak. A férfi pár szót váltott Julival, és javasolta, hogyha van kedvük, ugorjanak át hozzájuk egyszer. Ők is abban a korban jártak már, amikor az emberek keresik a kapcsolatokat az elmaradozó régi barátok helyett, ráadásul kora őszi alkony volt, még kint lehetett tölteni az időt a szabadban, de már a téli estékre gondolt mindenki, amikor a járvány miatt megint vissza kell húzódniuk.

Miután visszamentek az asztalukhoz, Juli elmondta, hogy a férfi a válóperes ügyvédje volt. Kellemetlen visszaemlékeznie a válásra, magyarázta, a férjére, de ezt a kellemetlen érzést is szégyelli, mégiscsak a gyerekei apja.

Az ügyvéd, számára nem túl előnyös megegyezéssel, de viszonylag gyorsan szabadította ki rossz házasságából. Úgy gondolta, hogy így is megérte, negyvenévesen új életet kezdhetett. Alkalmazottból vállalkozó lett, a maga ura, külföldi körömlakkokat, szemfestékeket és más divatkellékeket forgalmazott sikerrel, amit korábbi férje sosem hagyott volna, nehogy kiszabaduljon háziasszonyi szerepéből, annyit keressen, mint ő, és ezzel megingassa labilis önképét. A szabadulással magánélete is kiegyensúlyozottabbá vált, Balázzsal jó egy éve voltak együtt.

A férfi is zavartan pillantgatott a távolabbi asztalhoz, ahová a másik pár visszaült.

– Mi van? – kérdezte Juli.

– Ismerős a nő – válaszolt Balázs.

– Honnan?

– Nem tudom. Pontosabban, nem vagyok biztos benne.

– Osztálytárs? Iskolatárs? Sport?

– Nem, nem hiszem.

– Dugtatok, basszus?

– Talán. Úgy harminc éve. Vagy nagyon hasonlít valakire – felelte bizonytalanul a férfi. Arcán megdöbbenés látszott.

– Hogyhogy nem tudod? Ha lefeküdtetek, elég közelről láthattad.

Balázs most már nyíltan figyelte a másik nőt, de nem akarta, hogy az észrevegye. Mellbe vágta a látvány. Nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik.

– Lehet, hogy összekeverem valakivel – rázta meg a fejét.

– De hogy lehet nem felismerni azt, akivel lefeküdtél? – fortyant fel Juli. – Vagy több is volt köztetek? Csak nem akarsz beszélni róla? Ki ez a nő? Miért vagy így megilletődve?

– Elhízott, megöregedett – védekezett a férfi. – Vagy nem is tudom. Lehet, hogy mégsem ő az.

Megint odanézett.

– Mert olyan sok csajod volt – mondta szemrehányóan a nő, mintha ez automatikusan leértékelné a saját szerepét. – Még egy volt szerelmedet sem ismered fel…

– Nyugi. Itt az győz, aki az utolsó – próbálkozott Balázs.

– És ha én is megöregszem és elhízom? Ha engem is otthagysz, akkor rám se fogsz emlékezni? – kérdezte egy pillanatra elbizonytalanodva Juli.

– Ne csináld már. Te alkatilag sportos vagy és fiatalos.

– Ja, persze, a gének. A szüleim is fiatalosak. De azért harminc év múlva már nem biztos, hogy sportos leszek. És biztos, hogy nem leszek fiatalos.

– Akkor már nem beszélgetünk erről, valószínűleg – sóhajtott Balázs. Még mondani akart valamit, de hirtelen nem jutott eszébe, mennyivel idősebb, mint a nő. – Lehet, hogy az altató. Már szedem egy ideje – magyarázkodott.

– Ugyan, az a rövid távú memóriára hat. Nézd meg jobban. Próbálj emlékezni!

– Miért olyan fontos ez? Van, amit elfelejt az ember.

– Vagy nem akar emlékezni rá… Most beszéltem meg velük, hogy találkozunk – méltatlankodott a nő. – Mégiscsak tudni kéne, nem?

– A nő arcán sem láttál semmit?

– Mégis, mire gondolsz?

– Zavarra. Hátha ő felismert.

– Nem, nem láttam semmit.

– Akkor biztos csak rosszul emlékszem – törölt a homlokán Balázs.

– Majd megnézed közelebbről, ha felmegyünk hozzájuk – somolygott Juli. Elégedetten gondolt rá, mennyivel jobban néz ki, mint a másik nő. – Hátha valami kis részletről mégis beugrik.

– Ez elég kínos így – sóhajtott a férfi. – Nem kéne erőltetni.

– Lehet, hogy ő sem emlékszik – gúnyolódott Juli. – Talán mégsem volt emlékezetes a dolog.

– Nagyon vicces – rázta a fejét Balázs. – Lehet, hogy csak egy ismerős ismerőse.

– De hát most mutatkozott be. Nem hallottad?

– Nem emlékszem, milyen nevet mondott – értetlenkedett a férfi. Látszott az arcán, hogy erőlködik. – Pedig sose szoktam neveket elfelejteni. Mindig jó volt a memóriám. Még az osztálynévsort is fel tudom sorolni – próbált derűsre váltani a feszengésből, és oldani Juli hangulatán is, aki szintén feszültnek tűnt.

– Azt azért nem hiszem, hogy a nőid nevére sem emlékszel. Na, akkor mondod az osztálynévsort?

– Miféle osztálynévsort? – kérdezett vissza a férfi.

– Ne hülyéskedj! – bukott ki Juliból. – Ilyennel nem viccel az ember. Mi a fene van veled?

– Hogy érted, hogy mi van velem? – kérdezte a férfi.

– Hagyd abba, ez nem vicces – emelte fel a hangját Juli. – Most mondtad, hogy elmondod az osztálynévsort. Az iskolai vagy középiskolai osztályod névsorát.

– Ja, persze, az osztálynévsor – mondta Balázs, mint akinek hirtelen eszébe jutott, miről is beszéltek, és azzal a lendülettel kezdte volna sorolni a neveket, de hirtelen nem jutott semmi az eszébe. Nemcsak a névsor első helyén szereplő név nem jött a nyelvére, hanem az utána következő nevek sem, és egy pillanattal később azt sem tudta, mire kellene emlékeznie, miért ilyen számonkérő vele a nő. Nyugtalanná vált, érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta volna megmondani, mi a baj. Megint megtörölte a homlokát, de a hátán is nyirkossá vált az ing.

– Nyugi – fogta meg a kezét Juli, de a tekintete nem volt megnyugtató. – Lehet, hogy csak az izgalom. Egy pillanatnyi kihagyás. Mint egy áramszünet. Talán mégis komolyabb volt az ügy. Felkavart az emlék.

– Miféle emlék? – kérdezte indulatosan a férfi. Nem értette, mire megy ki a játék. Szorongani kezdett.

– Az a nő. Az ügyvéd csaja.

Juli kétségbeesetten fordult a túlsó asztal felé, majd vissza. Remélte, hogy Balázsból kibukik a nevetés vagy egy kaján mosoly, hogy ugratja.

A férfi követte a tekintetét, majd értetlenül nézett. Juli még egyszer megpróbálkozott.

– Ugye csak viccelsz velem? – kérdezte.

Balázs zavartan rázta a fejét. Ijedtnek tűnt, mint egy gyerek.

– Ne csináld ezt! Mi van veled? – kérdezte a nő, megszorítva a kezét.

– Mi lenne? Miért faggatsz? Kicsit melegem van – pillantott körbe a férfi nyugtalanul.

– Rosszul vagy? Menjünk haza?

– Miért, hol vagyunk?

– Balázs, figyelj rám – engedte el Juli az ujjait, visszafojtva a rátörő remegést. – Ez most fontos. Kérdeznem kell tőled valamit. A hangja szigorú volt, idegen.

– Egy egyszerű kérdést teszek fel.

– Tessék – mondta elveszetten a férfi. Fogalma sem volt, hol vannak, és hogy került ide.

– Hogy hívnak?

Nem értette, mit akar tőle az idegen nő.