Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.
Amióta csak az eszét tudta, Réka mindig is úgy ismerte Misi bácsit, hogy az sántikál. Persze ez már jóval azelőtt így volt, hogy Réka a tudatára ébredt. Misi bácsinak nehezére esett a járás. Hol húzta a jobb lábát, hol bicegett. Időnként az arca is meg-megrándult a fájdalomtól, amikor lépett. Utóbbira egyébként csak nagyon lassan volt képes. Nemhogy futni, sietni se bírt.
Misi bácsival közösen elmenni valahová másoknak is kínszenvedést jelentett. Nem mintha bárki is különösebben bánta volna az időveszteséget. A percek és az órák egyforma mélán vánszorogtak évszaktól és napszaktól függetlenül. A faluban semmi nem volt sürgős, de azért Misi bácsi jöhetett volna gyorsabban is. Unalmas volt mindig bevárni. Szerencsére a biciklizés ment neki, azon nem fájt a lába. Helyesebben ment volna, ha meg bírta volna tartani magát. Ám gyakran ez se sikerült. A kocsmából kivánszorogva föl se tudott ülni a bringára. Egyszerűen átesett rajta. És mivel odahaza is lejárogatott a pincébe (Ilonka néni mondogatta is, hogy olyankor bezzeg nem fáj a lába), a biciklizés ritkán jöhetett szóba.
Amikor Réka először látta Misi bácsi meztelen lábfejét, beleborzongott. Az a jobb lábfej mintha nem is emberé lett volna, hanem egy nem evilági lényé. Mondjuk, a fanyűvőé a hegyekből. Misi bácsi öregujja befelé állt, a többi lábujja felé fordulva, minta mondana nekik valamit. A legfurcsább azonban a hatalmas dudor volt, amely a lábujj tövénél emelkedett ki, a lábfej oldalán, és majdnem akkora volt, mint Réka ökölbe szorított keze. Amikor Réka apukája egyszer megkapta Ilonka nénitől Misi bácsi egyik cipőjét, mondván, az örege alig használta, ebben még annyira se tud járni, mint a többiben, a cipő jobb párjának belső oldala egészen el volt vékonyodva.
– Itt a bütyke neki, e! – mutatta Réka apukája a cipőt Réka anyukájának. – Nézzed csak, emitt majdnem kilukadt az anyag.
Valóban volt ott némi foszlás, de attól Réka apukája még sokáig tudta azt a lábbelit használni.
Ilonka néni amúgy nem szívesen adta oda azt a cipőt. Muszáj volt, mert Misi bácsi addigra végképp bedurcáskodott, és közölte, hogy márpedig ezt nem fogja hordani. Holott szép cipő volt, és ami még fontosabb: olcsó. Ilonka néni nem is azért morgott, mert fölöslegesen költöttek rá – a rokonoktól mégse kérhettek érte pénzt, eladni pedig nem lehetett a foszlás miatt –, hanem mert mehettek megint a városba másikat venni.
– Nem kell nekem cipő – Misi bácsi hangjából egyszerre csengett düh és szomorúság. – Úgyse bírok egyikben se járni.
Nyáron nem is hordott cipőt. Mezítláb volt a legtöbbször, legföljebb egy régi, ócska kalucsnit húzott, amikor esett az eső és sár lett mindenütt. Ettől egészen megkérgesedett és ki is repedezett a talpa. Ott viszont, ahol a bütyke volt (Réka már tudta, hogy a dudornak ez a neve), a talpán mintha párna nőtt volna. Mivel a szülei nyáron is ugyanúgy bejártak a városba a gyárba dolgozni, Réka a vakáció alatt Ilonka néniéknél ebédelt, és amikor Misi bácsi ebéd után lehevert a konyhai sezlonra, látni lehetett nemcsak a lábfejét, hanem a talpát is. Olyan volt, akár a kiszáradt föld, amely régen kapott esőt. Réka azt is észrevette, hogy Misi bácsinak már nem csupán a jobb lábfeje oldalán van bütyök, hanem a lábujjakon is.
Márpedig cipőt muszáj volt hordani. Az év nagyobb részében mindenképp. Misi bácsi pedig folyamatosan kínlódott vele. Ha tehette volna, a legszívesebben otthon maradt volna. De hát nem tehette. Intézni kellett ezt-azt. A tápbolt például abban hasonlított a kocsmához, hogy odafelé lehetett biciklivel menni, visszafelé viszont már nem, mert a tápot tartalmazó zsákot a vázon kellett hazavinni. Misi bácsi hol bicegett, hol húzta a lábát, hol egyszerre mindkettőt. És közben átkozta ezt a rohadt világot, amelyik arra kárhoztatja az embert, hogy cipőt kell viselnie.
– Ez a vén hülye még erre se képes – mondogatta Ilonka néni, amikor mérges volt Misi bácsira. Ami elég gyakran fordult elő. – Járni se tud. Egyszerűen nem bírunk neki olyan cipőt venni, amire ne panaszkodna. Nem felel meg ennek egyik sem.
Az orvos azt mondta, hogy ezzel sajnos műtét nélkül nem lehet mit kezdeni. Misi bácsi viszont műtétről hallani se akart. Ilonka néni is megmondta: nincs az a pénz. Azt a javaslatot is el kellett vetni, hogy a városban csináltassanak Misi bácsi részére speciális cipőt. Ilonka néni megkérte Réka apukáját, hogy járjon utána, mennyibe kerül ez, és amikor Réka apukája a városban megkérdezte, majd megmondta Ilonka néninek, az teljesen elszörnyülködött.
Aztán csoda történt.
A kultúrház előtt, ahol szombatonként néha kisebb vásárokat tartottak, ahova a megye számos pontjáról érkeztek az eladók, a földre terített plédek egyikén Ilonka néni észrevett egy pár cipőt. Nem nagyon szokott itt vásárolni, inkább csak nézelődni, most azonban, mivel a fájós derekától nem tudott hajolni, megkérte az eladót, mutassa már meg neki azt a lábbelit. Csupán kíváncsiságból kérdezte meg az árát, aztán egészen meglepődött azon, amin hallott. Nem firtatta, hogy lehet ez a szép cipő ennyire olcsó, ráadásul miután ennek ellenére alkudozni kezdett, az árus, mivel már indulóban voltak, kevesebbért is odaadta. Amikor pedig Misi bácsi odahaza némi morgást követően fölpróbálta, kikerekedett a szeme. A cipő kicsit nagy volt, és valamelyest így is nyomta a bütykét, ám épp csak annyira, hogy lehetett érezni, ahol a cipő anyaga hozzáér. Egyébként különösebb fájdalom nélkül bírt benne járni.
Misi bácsi olyannyira megörült ennek, hogy aznap délután, amikor elugrott Réka szüleihez megbeszélni valamit, nem biciklivel ment, hanem tényleg ugrott. Azaz rendesen, nem vánszorogva, kicsit még sietősen is tudott menni.
– Látjátok, mindig mondtam Ilonkának – büszkélkedett –, hogy nem a lábammal van baj, hanem a cipőkkel. De hát lehet rendeset is találni, olyat, ami jó nekem.
Azzal szélesen nevetett, és indulás előtt is csupán egy pohárka bort fogadott el Réka apjától, azt is azért, hogy ne sértse meg a kedves rokont.
Három nappal később váratlanul meghalt. Aznap ebéd után Ilonka néni kiment a tyúkoknak kiszórni a tápot, és amikor visszatért a házba, Misi bácsit ott találta az asztalra borulva. Előbb azt hitte, elaludt az öreg, aztán mivel már hosszú perceken keresztül nem mozdult, közelebb lépett hozzá, és akkor jött rá, hogy mi történt. Onnantól fogva Ilonka néni a temetés napjáig vigasztalhatatlanul zokogott, később meg hol pityergett, hol sóhajtozott, amikor csak szóba került az ő drága ura, aki ilyen váratlanul itt hagyta őt a nagy szerencsétlenségben.
Misi bácsit nyitott koporsóban búcsúztatták, a testét viszont letakarták egy fekete lepellel. Egyedül a lábfejét hagyták szabadon, amelyre rá volt húzva a nemrég vásárolt cipő. Ki tudja, hol pottyant le egy teherautóról, de legalább megédesítette Misi bácsi utolsó napjait. A szertartás során Réka végig a cipőt nézte, nem tudta róla levenni a szemét.
– Látod? – szólt az anyja, és megszorította Réka kezét. – Misi bácsi a mennyországban kényelmesen fog járni-kelni. Legalább ott nem fáj a lába.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
