Hosszú távon számolni kell vele, hogy a Balatonon gyakrabban lesz olyan vízállás, amit a tóhoz látogatók kritikusnak éreznek, és ez a turizmus gazdasági teljesítményére, de a tó tágabb gazdasági környezetére is negatívan hathat. Ungvári Gábor és Horváth Gábor, a REKK Kft. munkatársai, energia- és vízgazdasági szakértők a vízszint és a turizmus kapcsolatával, valamint a Balaton klímaadaptációjának gazdasági összefüggéseivel foglalkoznak, a Balaton fenntartható vízszintszabályozását vizsgáló kutatáshoz kapcsolódóan, ami az MTA Fenntartható Fejlődés és Technológiák Nemzeti Program – Fenntartható technológiák alprogram keretében valósul meg. Szerintük érdemes az alkalmazkodás ökotechnikai részletein túl annak vezetésén és az állam ebben játszott szerepén is gondolkodni. Egy esetleges vízpótlási beruházást úgy is fel lehet fogni, mint egy lakásbiztosítást, aminek a kezdeményezésében, megformálásában és finanszírozásában aktív szerepük van azoknak is, akik a Balaton előnyeit leginkább élvezik.
Horváth Gábor: Létezett az a mítosz, hogy turisztikai szempontból igenis nagyon fontos, hogy mennyi víz van a Balatonban. Bizonyos, szélsőséges esetekben ez természetesen igaz is, mert ha kiszáradna, akkor nem is beszélhetnénk tóról. De amíg a Balaton fürdőtó jellege megmarad, és ez az elmúlt harminc évben azért így volt, addig a vízszint turizmusra gyakorolt hatása az eredményeink alapján jóval kisebb lehet annál, mint amit korábban feltételeztek. Amikor különböző ökonometriai modellekkel vizsgáltuk a kérdést, azt az eredményt kaptuk, hogy körülbelül 60 és olykor 70 centis vízállás alatt látszik némi hatás. Ha a vízszint 60 centiméter alá csökken, minden további egy centiméteres csökkenés a vendégszám mintegy 1-2 százalékos visszaesésével jár együtt, attól függően, hogy az északi vagy a déli partot nézzük. Az elmúlt harminc évben a siófoki vízmérce értékei körülbelül 40 és 120 centiméter között mozogtak, de 60-70 centiméter alatt csak ritkán volt a Balaton vízszintje a szabályozásnak és az általában kedvező időjárási körülményeknek köszönhetően.
Ungvári Gábor: Ha azt nézzük, hogy nagyságrendileg mi befolyásolja azt, hogy sokan vagy kevesen vannak a Balatonon, akkor a vízszint minimális hatással bír. Az egy főre vetített GDP-nek vagy az időjárás alakulásának van döntő hatása.
H. G.: Ha nagyon leegyszerűsítjük, az emberek akkor mennek a Balatonra, ha van rá pénzük, és nem pocsék az időjárás. Triviális az eredmény, de érdemes volt ezt adatokkal is alátámasztani.
U. G.: Azért kellett alátámasztani, mert a vízszint kimutatott hatásánál nagyobb volt a feltételezett hatás. Ez a szándék amögött, hogy a maximális vízszint, maximális tartalék a cél, hogy elkerüljük a nem jól definiált kritikus pont kialakulását. Mert ha van is jelentős csökkenés, az nem a vízszintszabályozás „hibájából” alakul ki. Ennek van egy ökológiai következménye, ami az idő előrehaladtával halmozódik, és más beavatkozások is gyengítik a tó ökológiai rendszerét. Az első kérdésük az volt Honti Márkéknak, hogy lehet-e logikusabb a vízszabályozás a turizmus szempontjából. Az derült ki, hogy maga a turizmus nagyobb mozgásteret engedne a vízszintszabályozásnak, de közben bejött sokkal valóságosabban az a félelem, hogy mi lesz, ha a Balaton elveszti a jelenlegi jellegét. Erről 2012–2013-ban már volt szó, de utána jöttek a csapadékosabb évek. A klímamodellek viszont azt mutatják, hogy ha úgy szabályozzuk a tavat, ahogy most, akkor is kialakulhatnak olyan helyzetek, idén is közel vagyunk ehhez, amikor nem ártana a vízpótlás – nem a mostani, hanem a későbbi, még rosszabb állapotok elkerülése miatt.
H. G.: Nehéz különválasztani azt, hogy a turisták a cikkek hatására maradnak távol a Balatontól, vagy a tényleges vízszint miatt. A becsült hatásban ez is benne van már. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy nem olyan jelentős ez a hatás. Többször van olyan, hogy már 70-80 centis vízállásnál megjelennek cikkek, pedig ez még nem is számít alacsonynak, és nincs kimutatható hatása arra, hogy hányan látogatják a Balatont.
U. G.: Volt egy időszak a közgondolkodásban, amikor nagyon stabilnak véltünk dolgokat. És most komoly tudati váltást igényel, hogy a dolgok nem stabilak. Ehhez egyszerűen alkalmazkodni kell. A Tisza-tónál is volt egy öngerjesztő folyamat a hírekben a helyi vállalkozók szerint, amikor 2022-ben nagyon alacsony volt a vízszint, és az adott vállalkozásokra ez tud katasztrofális hatással bírni. De ha egy mostanában készült Telex-videót nézünk, amiben a Duna katasztrofálisan alacsony vízállásáról van szó, ott is látjuk, hogy van, aki kellemesen üldögél a vízben, és lehet a folyón evezni. Tehát megvan a kikapcsolódás lehetősége.
U. G.: A balatoni 2002–2003-as alacsony vízszint szülte azt a vélekedést, hogy a turizmus nagyon erősen össze van kapcsolva a tó vízszintjével. Részben erre volt válasz a mostani vízszintszabályozási rend. A vizsgálatunk azt is megmutatta, hogy nem akkor volt a legalacsonyabb a turizmus, amikor a vízszint is a legalacsonyabb volt. A turizmus szempontjából legrosszabb évben a GDP is sokkal alacsonyabb volt, és az időjárás is rossz volt. Plusz akkor nyílt ki Európa igazán a magyaroknak. Rengeteg minden van, ami egy adott vélekedésnél nem feltétlenül jön be a képbe, de ha rögzül, akkor hosszú távon lehet annak következménye.
H. G.: Alapvetően azt gondoltuk, hogy a vízszint arra van hatással, hogy lemegy-e valaki egyáltalán a Balatonhoz, és nem a vendégéjszakákban jelenik meg. Nem az történik, hogy valaki lesétál a partra, és szembesül azzal, hogy kevés a víz, és akkor korábban hazamegy pár nappal, vagy eldönti, hogy jövőre már nem is foglal szállást. Mi a „megyek vagy nem megyek” kérdést próbáltuk megvizsgálni. A vendégéjszakákban országos és balatoni trend is, hogy rövidebb időszakra foglalnak szállást az emberek. Ennek az egyik oka feltételezhetően az, hogy sokkal egyszerűbbé vált a szállásfoglalás a booking.com-os világban, és már nem csak egységes egyhetes periódusokban kell gondolkodni. A nyári vendégszám alakulásában növekvő trend figyelhető meg, a vendégéjszakák esetében ez már kevésbé egyértelmű.
U. G.: Nem lehet minden hatást kimutatni. Az volt a kérdés, hogy maga a vízszint mennyire kritikus elem. Minden tevékenységnek van még olyan sávja, ami nem érzékeny valamilyen külső hatásra, ezeket kell tudni feltárni ahhoz, hogy különböző szempontokat össze lehessen egyeztetni. Ugyanakkor az is biztos, hogy ha 40 fok van, akkor sehova nem jó menni. Ez látszik a 2000 utáni európai hőhullámokról készített gazdasági elemzésekben. A gazdaság egészét nézve a hőhullámok a GDP 1-2 százalékos éves kiesését jelenthetik, és ennek nagy része nem a mezőgazdaságból ered, mint ahogy arra a legtöbben gondolnak, hanem olyan iparágakból, ahol a hőség miatt csökken a termelékenység, főleg azokból, ahol kültéri tevékenység van. A turizmusra értelmezve, nem mész el, ha nincs árnyék, lehet bárhol a vízszint. Ha a jövőben több hasonló nyári hőhullám lesz, utólag lehet egy magas hőmérsékletküszöb meglétét is vizsgálni.
Ha nem szeretnénk, hogy ez a terület néhány évenként mocsarasnak nézzen ki, vagy kiszáradjon, akkor csinálni kell valamit. Lehet azt is mondani, hogy természetes, hogy időnként kiszárad a tó, de ebből gazdasági kár is származik. Lehetnek porviharok, egészségre ártalmas felszabaduló anyagok, szúnyogok, de ha nem muszáj, akkor ezeket inkább ne érjük el. Amikor értelmezhetővé válik az esélye, hogy ezek bekövetkezhetnek, akkor jön a kérdés, hogy mit kéne tenni, és ha teszünk valamit, például pótoljuk a vizet, akkor kik az érintett szereplők, és mennyi pénzről beszélünk a létrehozásához és a fenntartásához.
Fogalmazhatunk úgy, hogy a diktatúrákból kikecmergő társadalmaknak nem tanult, hanem tanított tehetetlenségük van. Ha próbált valaki nem tehetetlen lenni, akkor annak retorziója volt, és itt most nem az előző 16 évre, hanem az 1989 előtti időszakra gondolok. Emiatt mindig az államtól várjuk, hogy csináljon valamit, de amikor kiderül, hogy az a valami az átlagembernek közvetlenül pénzébe kerül, a javaslat meghal. Ha az Európai Unió megfinanszírozza, akkor csinálunk valamit, de az olyan lesz, amit a támogatás előír, és nem olyan, amit mi szeretnénk és a probléma megoldására alkalmas. Ez az általános helyzet, amiből a „nem alkalmazkodás” vagy a rossz alkalmazkodás következik.
Egy esetleges vízpótlással kapcsolatban a kérdésünk a pénzügyi nagyságrendekre vonatkozott. A beruházáshoz és a működtetéséhez szükséges források nagyságrendje mutatja meg, hogy szükséges-e és milyen formában az állam szerepvállalása. Olyan pénzügyi lépték-e, amely csak állami költségvetési forrásokból valósítható meg. És annyira fontos-e, hogy például a békéscsabaiak adójából is költsünk erre – vagy ez egy regionális történet, és a régió szereplőinek a gazdasági kitettsége arányban van-e a beruházás léptékével. Ha igen, még abban is lehet szerepe az államnak, segítheti a szerveződést, csak más lesz a dinamika, mint hogy csak ülünk és várunk.
U. G.: Mi nem egy megvalósíthatósági tanulmányt készítettünk, azért tettük fel így a kérdést, hogy mi a lépték, és kik lehetnek az érintett szereplők. Azt néztük meg, hogy ha van egy fizikailag megvalósítható módja a vízpótlásnak, akkor azt mennyibe kerülne megcsinálni és fenntartani. Az reális lehetőség, hogy a Drávából időszakosan maximum hét másodpercenként egy köbméter vizet vezessenek át, ami évente tíz centi vízszintnövekedést jelenthet. Ezt egy szakértő beköltségelte, és az jött ki, hogy a beruházás maga 80–100 milliárd forint. Anno, például a 19. században egy víziközmű-fejlesztés is úgy nézett ki, hogy egy város kibocsátott egy kötvényt, amit lejegyeztek a polgárok. Az így összejött pénzből elindult az építés, majd felállt az az infrastruktúra, ami a szolgáltatást nyújtotta és a bevételt termelte. A hitelt aztán ebből a pénzből fizették vissza. Ha most erre kibocsátanának egy kötvényt, amit az érdekeltek lejegyeznek, és kamatot várnak a pénzükért, akkor 50 éves időtávra durván 7–12 milliárd forintnyi éves költség jönne ki.
H. G.: A Balaton turisztikai régiójában lévő 174 településen a négyzetméterárak a 2023-as adatok alapján a teljes országos átlaghoz képest (Budapestet is belevéve) körülbelül 20 százalékkal voltak magasabbak. Hogy ez a 20 százalékkal magasabb átlagos négyzetméterár annak köszönhető-e, hogy több munkahely van a környéken, könnyebben elérhető Budapest, vagy magának a tónak, azt pontosan nem lehet megmondani, de azért lehet azt feltételezni, hogy a Balatonnak ebben nagy szerepe van.
Amikor a turisztikai bevételeket becsültük, azt gondoltuk, hogy a Balatonnak van plusz képessége abban, hogy átlagosan mennyit költ ott el egy ember egy nap, de ez nem is olyan jelentős, az országos átlaghoz képest csak plusz 5-10 százalékról beszélhetünk. A másik feltevés, hogy ha a Balaton olyan lenne, mint egy másik, átlagos turisztikai hely, akkor valószínűleg kevesebben járnának oda, és ez be is igazolódott, érdemben jobb a kihasználtságuk az ottani szálláshelyeknek, mint az ország más területein. Persze Budapest ebben is kivétel.
A Balaton összes turisztikai bevétele körülbelül 600 milliárd forint volt 2024-ben, a 174 település lakóingatlanjainak értéke 2023-as árakon 7000 milliárd forintot tett ki. Az ingatlanok többletértéke a Budapest nélküli országos átlaghoz viszonyítva 2700 milliárd forint, a turizmusé pedig 110-120 milliárd forint per év lehet, szintén a Budapest nélküli országos átlaghoz képest.
U. G.: Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ennek a két gazdasági körnek kellene megfinanszíroznia a vízpótlást, ennek a két szegmensnek a vizsgálata arra mutat rá, hogy a kihívás és az érintettek tág körének kitettsége azonos súlycsoportban van. Egy biztosításnál az ingatlanodnak nagyjából az egytized százalékát fizeted ki évente, míg egy vízpótláshoz körülbelül másfél tized százalékot kellene fizetni. Ha ötven év alatt az alacsony vízszint miatt többször is összeomolhat a turizmus, akkor új szempontok léphetnek be a döntési mechanizmusokba. Ha ez 5-7 alkalom, akkor az idegenforgalmi kiesés már lehet akkora, mint a ráfordítás.
U. G.: Az érintettek nem szervezettek, de kitettségük összemérhető ennek a rendszernek a működtetési költségeivel, és akkor nem beszéltünk még önmagukban a településekről, vagy az államról. Az államnak is van felelőssége abban, hogy fenntartson egy kultúrtájat vagy egy ökológiai állapotot, és akár önös érdekei is lehetnek, mondjuk, az áfabevételekkel. Mindenkinek van érintettsége, és innentől kezdve nem az a kérdés, hogy az EU pont kiírja-e a Balaton megmentéséről szóló pályázatot, amivel aztán valami történik. Hanem az, hogy megszerveződünk-e, ki tudunk-e alakítani egy olyan koncepciót, amely az érdekcsoportok képviselőinek elfogadható. Ez egy aprómunkás, szervezési, költségvetés-összeállítási dolog, és erről is kell szólnia. A plusz szempontként bejött klímaváltozás viszont ad egy időnyomást arra, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell.
H. G.: Valójában nemcsak az ottani ingatlantulajdonosoknak és a turizmusban működő vállalkozásoknak érdekük, hogy legyen Balaton, hanem, mondjuk, nekem is fontos és jó mint átlagos üdülőnek, aki évente pár napot tölt ott, és az államnak is érdeke az adóbevételeken keresztül, hogy működjön egy ilyen közép-európai szinten is egyedi tó.
U. G.: A végén meg kell egyezni a finanszírozásban. Persze mindenki menekül az elől, hogy ki kelljen mondani, hogy például helyi adó megfizetésével az ingatlantulajdonosok is részesei legyenek ennek. De a politika pont arról szól, hogy hogyan lehet úgy döntéseket összerakni, hogy abból egy olyan folyamat legyen, amibe az érdekeik és az érintettségük alapján pénzt belerakók azt gondolják, hogy az jó dolog, és a kivetett teher nem igazságtalan. Az állami pénzt elvek szerint kell költeni, és ott van az Alföldön is a rengeteg kiszáradó tó és holtág. A pénz a vízpótlás feladatára sem áll végtelen mennyiségben rendelkezésre. Ezeket rendszerben kell kezelni, és nem indokolt, hogy az állami forrásokat a legjobb gazdasági helyzetben lévő területre kell koncentrálni. Össze kell húzni ezeket a kihívásokat, egyértelművé tenni az állami részvétel kereteit, feltételeit, az vezet az összességében legjobb jövőbeni helyzethez.
A klíma-előrejelzések alapján az nem science fiction, hogy a Balaton a nem túl távoli jövőben esetleg egy-egy, de akár több éven keresztül sem fogja kiszolgálni a ma evidensnek tekintett igényeket. Ha ez megtörténne, és mindenki a Parlament előtt tüntetne, hogy bedőlt az a hitele, amit még 2023-ban vett fel, hogy majd az ingatlanából jó lesz a tóra járni, akkor az állam ne akarja majd közpénzen megoldani a problémát. Hanem mondja azt, hogy sajnálom, de lett volna idő, hogy velem együtt megcsináljunk egy ökológiailag, hosszú távon is működő megoldást.
H. G.: A biztosítás egy tökéletes analógia erre a problémára. Abban különbözik, hogy ez nem egy lakásbiztosítás, amit egy személy fizet, hanem csak akkor működik, ha egy nagy közösség fog össze. Ennek a közösségnek sok kis érdekcsoport lehet a része, de a nagyságrendek alapján a turizmus gazdasági szereplői és az ingatlantulajdonosok könnyen beazonosíthatók. Minél rosszabb klímaszcenáriókat nézünk, annál racionálisabbá válik az a döntés, hogy nekem megéri akár bárki támogatása nélkül ezt a fajta biztosítást megvásárolnom. Ha kiszáradna a Balaton, elmaradnának a turisták, az ingatlanok pedig elveszítenék az értéktöbbletüket.
U. G.: A nagyon aszályos 2022 óta eltelt időben sok helyen átállt a váltó a fejekben. Elértünk egy olyan fázisba, amikor bekövetkeztek olyan dolgok, amelyek korábban a közvélemény számára nem tűntek reális veszélynek. A Vízőrzők Mozgalom például pont az a társadalmi aktivizmus, ami arra jutott, hogy ha más nem csinálja meg helyettem, akkor nekem kell. Ebből a szempontból az már mennyiségi és nem minőségi különbség, hogy ha kis léptékben fognak össze azért, hogy legyen víz egy korábbi láposban, vagy sokkal több embernek kell megegyeznie egy tónál.
Azt gondolom, hogy a diktatúrákból kikecmergő társadalmak tanított tehetetlenségének levetkőzésére most elég jó a közeg. Ha elkezdünk megfelelő közgazdasági eszközöket alkalmazni, és azt érezzük, hogy van beleszólásunk dolgokba, amikért fizetünk, akkor nagyon sok mindenre lesz válaszunk, amire most nincsen. Ezek a kérdések azt is szervezni fogják, hogy amit mi tudománynak hívunk, az mire adjon választ. Most az történik, hogy a tudósok modelleznek, számolgatnak, feldobják ezeket a rémes előrejelzéseket, és mondják, hogy mit csinálj, különben ez meg az lesz. Nincsenek meg a gyakorlati fogódzók, azok az elemek, amik befogható célok alapján tudnák segíteni a mikroalkalmazkodást. A vízpótlás egy ilyen lehetőség, aminek az egyeztetése új megválaszolandó kérdéseket szül.
H. G.: Két ellentétes hatás van. Ha valaki számít arra, hogy a végén úgyis ki fogja segíteni az állam, akkor ahhoz képest nem racionális számára, hogy a saját pénzével, energiájával, részvételével próbálja ezt megoldani. A másik meg a „koppanás után okos az ember” típusú helyzet. A hétköznapok egyre több területén jelenik meg, hogy a klímaváltozás egy létező dolog, a társadalom egyre szélesebb rétegei találkoznak vele és jönnek rá, hogy ez már nem csak egy tudóskodás. Egy koppanás után általában aktívabbak és elkötelezettebbek az emberek.
U. G.: Például ez az egyik módja, hogy beszélünk róla egy interjúban. Ha valaki ezt elolvassa, elgondolkodik, és beballag az önkormányzathoz, vagy megkeresi a képviselőjét, hogy mit gondolunk mi erről. Megkérdezi, van-e bátorságod ahhoz, hogy feltedd azt a kérdést, hogy hogyan állhat fel a koalíció, és hogy mennyi legyen a hozzájárulás mértéke. Ez a módja is reális, és nem csak fordítva, ahogy megszoktuk, hogy felülről kezdjük el.
H. G.: Ott van a politikai, döntéshozó világnak az a speciális része, hogy hiába látsz valamit jónak és racionálisnak, akár egy költség-haszon elemzést is elolvasva, hogy érdemes lenne például az előbb ismertetett módon a Balatont is bebiztosítani. Akkor, amikor ennek a finanszírozási oldalát meg kell teremteni, és a hozzájárulást be kell szedni, az nem túl népszerű pillanat abban az esetben, ha az érintettek nem érzik, hogy ez igenis egy szükséges dolog. Amíg ezt nem hiszik el, addig fölösleges tehernek érzik.
U. G.: A politika az érdekek közti választások menedzselése. Az A válasz lehet az, hogy mi nem akarunk vízpótlásra költeni, a B válasz pedig az, hogy igenis akarunk, mi, polgárok felelősek vagyunk a kultúrtájunkért, és ennek a költségeivel is szembenézünk. Egy helyi választáson ez egy valós kérdés, és születhet róla döntés, ami legitimálhat egy folyamatot. Amíg nincs erről közbeszéd, addig ez egy ilyen kutatói matatás.
