Hamisítani emberi dolog

Bizonyára sokan ismerik azt a fotót, ahol Joszif Sztálin a kabátjába dugott kézzel sétál a Volga partján 1937 tavaszán, oldalán a szovjet vezetés két prominens figurájával, Vjacseszlav Molotovval és Nyikolaj Jezsovval. Illetve, ha őt kérdeznénk, akkor csak Molotovval, a máig gyakran előkerülő képről ugyanis később nyom nélkül eltüntették a Szovjetunió politikai tisztogatásaiban kulcsszerepet játszott Jezsovot, és ezen túl is megpróbálták kitörölni őt a köztudatból. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy nem ez volt az első (és utolsó) ilyen eset a történelemben, időszámításunk előtt több ezer évvel is történt már ilyesmi, az ókori Rómában pedig emlékezetes példa erre a testvére, Caracalla oldalán uralkodó, majd általa megöletett Geta kitörlésére tett kísérlet.

Utóbbit még a birodalomban forgalomban lévő érmékről is megpróbálták eltüntetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egy ilyen érmét élőben is meg lehet most nézni Budapesten, a brüsszeli Európai Történelem Házának utazókiállításán, a Blinken OSA Archívum Centrális Galériájában. Nemcsak erről, hanem más hamisításokról is szó van a Valódi hamisítvány: A hamisítvány és a hamisítás története című, rengeteg műtárggyal megtámogatott kiállításon, amely a történeti áttekintés mellett arról is szól, hogy hogyan állhatunk ellen a kamunak az igazság utáni korban.

„A kiállítás, mint tudjuk, egy bűnös városból érkezett, egy alkalmas pillanatban, egy alkalmas helyre” – kezdte beszédét a Blinken OSA Archívum igazgatója, Rév István a kiállítás hivatalos megnyitója előtt tartott sajtóeseményen. Rév felemlegette, hogy az MCC nemrég Brüsszelben tartott konferenciát, ahol az Európai Történelem Házát azzal vádolta, hogy „kritikus szerepet játszik a múlt elleni háborúban”. Miközben Rév szerint Budapesten egy elképzelt múlt alapján értelmeznek újra mindent a Kossuth tértől a Várnegyedig, ahonnan nem mellesleg kiebrudalták az egykor az MTA alá tartozó kutatóintézeteket is, hogy minisztériumok költözzenek a helyükre.

Az intézmény igazgatója hozzátette, hogy a CEU-t, amely alá a Blinken OSA Archívum is tartozik, az országból is elüldözték, és hiába állítja a kormány, hogy ez nem igaz, az akkreditált képzések már mind Bécsben vannak. Az archívum viszont maradt, és megmaradt szabad, nyilvános helynek, ahol az ilyen kiállítások is létrejöhetnek – mondta.

A kiállítás egyik kurátora, Simina Badica elmondta, hogy az ötlet részben az egykor a CEU diákjaként itt lefolytatott beszélgetéseken is alapul. A másik kurátor, Joanna Urbanek arról beszélt, hogy az emberek mindig azt hamisították, ami a legfontosabb volt nekik,

a kiállítás célja pedig az, hogy megmutassa a hamisítványok létrejöttének körülményeit, a hatásukat és azt is, hogyan leplezték le őket, meg persze azt, hogyan állhatunk ellen a manapság talán minden eddiginél nagyobb kamuáradatnak.

A kiállítás hat elkülönülő részen keresztül mutatja be a hamisítványokat: az első a világi és az egyházi hatalomhoz; a második a világ felfedezéséhez, a nyomtatás elterjedéséhez és a tudományhoz; a harmadik a nacionalizmushoz; a negyedik a háborúkhoz; az ötödik pedig a meggazdagodás reményében létrehozott hamisítványokhoz kapcsolódik; végül pedig a mai, igazságon túli világról is megpróbál elgondolkodtatni. Ez így leírva elég száraznak tűnik, és sokszor a kiállított tárgyak sem extrém izgalmasak, de a kompakt, sztoriszerű leírásokkal és a rengeteg interaktív kiegészítéssel együtt nagyon érdekes az egész.

A tizenhat esettanulmány között a Getától megszabadított érme mellett meg lehet nézni Nagy Konstantin császár erősen megkérdőjelezhető hitelességű adománylevelét, amelyre hivatkozva évszázadokon át előszeretettel hangoztatták a pápaság világi hatalmának megalapozottságát; az angliai tudósokat is évtizedekig átverő piltdowni emberhez fűződő dokumentumokat; sőt, a 20. században egy gorilla és egy középkori ember maradványaiból összeeszkábált koponya hiteles mását és az ez alapján rekonstruált modelleket; vagy a 19. század végén Európa-szerte ismertté vált francia katonatisztet, Alfred Dreyfust megvádoló, hamisított dokumentumok is. De látható még többek közt

• egy orvost boszorkánysággal és vérfarkassággal vádoló dokumentum, amely röhejesen hangzik ugyan, de végül a vádlott halálához is vezetett, és egyike azoknak a hasonló röpiratoknak, amelyekkel a nyomdászat elterjedése után támadták az embereket – gyakran a sajtószabadság támogatóit;
• a Cion bölcseinek jegyzőkönyveihez, meg az erre épülő, a zsidók titkos háttérhatalmát firtató összeesküvés-elmélethez kapcsolódó dokumentumok, amelyek úgy is népszerűek, hogy számtalanszor megcáfolták már őket;
• és egy rakás anyag a festményeit Vermeer-műnek beállító, és ezzel a műértők mellett a megszálló nácikat, konkrétan Göringet is átverő, emiatt később nemzeti hőssé avanzsáló holland Han van Meegeren hamisítványairól is.

A kiállítás nemcsak azt mutatja be, hogy ezek a hamisítványok hogyan születtek, vagy mi volt a céljuk és a hatásuk, hanem sokszor fontos kérdéseket is feltesz velük kapcsolatban. A háborús résznél például felmerül, hogy az emberéleteket megmentő hamisított dokumentumok morálisan helyesek lehettek ebben a helyzetben. A nyomdászat felemelkedésénél pedig Erasmus és Henry Robinson felvetései nyomán az kerül elő, hogy helyes-e cenzúrázni egy olyan korban, amikor a könyvnyomtatás elterjedése miatt akárki terjeszthet akármit – ami ma még sokkal aktuálisabb, mint ötszáz éve volt.

Ehhez a részhez tartozik egy játék is, ahol régi szövegekről kell eldönteni, hogy cenzúráznánk vagy közzétennénk-e őket, és miért. De a legtöbb interakció nem meglepő módon a mai korhoz kötődik a kiállításon. Itt mások mellett van Space Invaders, ahol űrhajók helyett álhíreket és valódiakat kell megkülönböztetni és ennek megfelelően lődözni rájuk, és van egy trollfarmszimulátor is, ahol egy közösségi oldalon kell felfuttatni a saját trollfarmunkat, miközben leszereljük a kétkedőket és a tényellenőrzőket, amivel önmagában is simán el lehetne tölteni minimum egy órát.

A kiállítás végére nyilvánvalóvá válik, hogy a Valódi hamisítvány valóban egy alkalmas pillanatban érkezett, 2024-ben ugyanis a mesterséges intelligenciának köszönhetően talán minden eddiginél nehezebb úgy navigálni a mindennapokban, hogy minden álhírt azonosítson és elkerüljön az ember. Az álhírterjesztőknek már nem is az a céljuk, hogy valamit elhitessenek velünk, hanem az, hogy ne higgyünk el semmit, és inkább fáradjunk bele az egészbe. A folyamatos küzdelmet ez a kiállítás sem teszi könnyebbé, de a történelmi példák és a játékok arra azért emlékeztetik az embert, hogy gondolkodjanak kritikusan és ellenőrizzék a forrásaikat.