Nincs az a vízelvezető rendszer, ami elbír 400 milliméter esővel

Lassan Magyarországon is általános tapasztalattá válik, hogy egy éven belül pusztító aszályt és árvizet is át kell élnünk, és gyakran ugyanazok a területek érintettek. A szeptember végén levonuló dunai árhullám után talán minden eddiginél jobban a közbeszéd témájává vált, hogy ne hagyjuk csak úgy áthömpölyögni az országon ezt a hatalmas vízmennyiséget, hanem tározzunk be belőle, amennyit csak lehet, az aszályos időkre. A vízügy lépett is az ügyben, érezhető a szemléletváltozás, de igazán látványos eredményeket csak akkor lehet elérni, ha változik a megcsontosodott vízgazdálkodási és mezőgazdasági gyakorlat.

Több millió köbméter betárazva

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF), ahogy elkezdődött a Duna ütemes apadása, már arról adott ki közleményt, hogy a legfontosabb feladatuk a víz tájba juttatása. Hangsúlyozták, hogy amikor áradás van, akkor csak nagyon korlátozottan van lehetőségük a víz visszatartására, mert ilyenkor mindent felülír a biztonság. Az árhullám levonulása után kezdték meg a vízpótlást, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a lehető legtöbb vízügyi kezelésben lévő tározót, mederszakaszt, holtágat feltöltötték a Dunából és mellékfolyóiból kivezetett vízzel.

Többek között így jutott víz a kisalföldi Holt-Marcalba, töltötték a győri Rabkerti tavat, emelték a tatai Öreg-tó vízszintjét, majd a Ráckevei–Soroksári-Duna-ág is kapott frissítést. Ehhez azt is meg kellett várni, hogy javuljon a víz minősége. Az apadáskor öntözőcsatornák, halastavak is kaptak vízpótlást a Duna völgyében. A magas vízállásnak köszönhetően a Tolna vármegyei holtágrendszer is feltöltődhetett. Jelentős vízmennyiség érkezett a Faddi-Holt-Dunába, a Sió-csatorna irányából a Tolnai-Holt-Dunába, a Bölcskei-Holt-Dunába és a Bogyiszlói-Holt-Dunába. A vízügy tájékoztatása szerint az Alsó-Duna-vidéki igazgatóságuk a tassi vízbevezető-zsilipen a Kiskunsági-főcsatornához és a Duna-völgyi-főcsatornához tartozó vízrendszerbe is vezettek a Dunából. Ezekbe a vizekbe összesen körülbelül ötmillió köbméternyi mennyiséget terveztek engedni.

Ezek az adatok azt mutatják, hogy a vízügy tényleg sok vizet próbál betárazni, de azt a szervezet is többször hangsúlyozta, hogy magántulajdonú termőföldekre, telkekre, birtokokra csak akkor tudnak vizet juttatni, ha megállapodnak a tulajdonosokkal. Persze az ökoszisztéma és az agrárium már azzal is sokat nyer, ha a különben száraz vagy alig telt medrekbe víz jut, mert ezekből a talajokba is jócskán szivárog. A vízügy számításai szerint a Rábán, a Marcalon, a Répcén, a Rábcán, a Lajtán és a Mosoni-Dunán érkező vízhozam harminc százaléka is a földbe szivároghatott.

Azért még mindig inkább lecsapolunk

„A vízügyeseknél is egyértelműen látszik az elmozdulás a vízmegtartás irányába, de meg van kötve a kezük. Az egész vízgazdálkodási rendszerünk alapvetően a túl sok víz kezelésére van berendezkedve. A mai napig folyik a vizes élőhelyek lecsapolása, 42 ezer kilométernyi belvízcsatorna vezeti el a természetesen megjelenő vizet a tájból. A mezőgazdaság és a gazdaság más szereplői, valamint a társadalom gyakran ellentétes elvárásokat fogalmaznak meg a vízgazdálkodással szemben. Mindezek miatt hibás az a szemlélet, hogy kizárólag a vízügytől várjuk el, hogy egyedül reagáljanak az éghajlatváltozás extrém kihívásaira” – mondta Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője.

Az már trendszerű, és az éghajlatváltozás jele, hogy az éves csapadékeloszlás megváltozott: ritkábban, de egyszerre nagyobb mennyiségben hullik le a csapadék. Ez azt is jelenti, hogy a szárazabb, aszályosabb időszakok meghosszabbodtak. Az árvizek látványosabb és félelmetesebb problémának tűnnek, de az elmúlt tíz–tizenöt évben az aszálykárok nagysága egyre inkább meghaladta az ár- és belvízkárokét. Ez is jelzi, hogy már rég nem elsősorban a vízelvezetésre kellene koncentrálnunk.

„Egyelőre nem körvonalazódott markáns állásfoglalás a vízügy részéről, hogy milyen eszközöket kívánnak alkalmazni a tájak vízellátásának javítására. Az biztos, hogy ez egy sok összetevős folyamat, és az is elég egyértelmű, hogy

kizárólag a meglévő medrekben történő vízmegtartásra hagyatkozni nem elégséges és nem is fenntartható.

Az, hogy új csatornákat, víztározókat építsünk, szivattyús vízpótlásokat tervezzünk, rengeteg erőforrást és állandó fenntartási feladatokat igénylő szürke irány, miközben az Európai Unió is a természetalapú megoldásokat támogatja” – mondta Dedák.

Visszakapcsolni az árteret

„Az nem a természetvédők ábrándja, hogy a természet segíti a klímaváltozás szélsőségeihez való alkalmazkodást, hanem egy tudományosan igazolt tény. Ami ráadásul gazdaságos is, mivel az ilyen szemlélettel történő víztárazás a táj természetes víztároló kapacitását, lefolyási és áramlási rendszereit veszi igénybe, nem új vízrendszereket kíván kiépíteni. Így nagyságrendekkel több vizet lennénk képesek megtartani már meglévő természetes felszíni és felszín alatti víztározóinkban. A legismertebb természetalapú megoldás az árterek egy részének szabályozott visszakapcsolása a folyóhoz. A Duna esetében ugyan kevés a biztonságosan elárasztható mélyártér, de a Tisza mentén sok olyan terület van, ami befogadhatja a vizeket, és javítaná a környező területek vízellátását is” – mondta Dedák Dalma, aki megjegyezte, hogy azért a Duna mellett is vannak még potenciális helyek, ahová vizet lehetne kijuttatni.

A belvizek és aszályok menetrendszerű megjelenése azt is magával hozta, hogy számos helyen folyamatosan kártalanítani kell a gazdálkodókat. Vannak olyan területek az országban, amik néhány hét különbséggel szenvednek el belvíz- és aszálykárt is, ezek gyakran árvízzel is veszélyeztetett egykori árterek helyén létesült, gyenge termőképességű szántók.

„Sokkal fenntarthatóbb az ilyen területeket vízmegtartásra használni. Sok helyen még a mezőgazdasági művelést sem kell megszüntetni, csak meg kell találni az időszakos vízborítással összeegyeztethető tájhasználatot, és itt nem csak a gyepgazdálkodás jöhet szóba. Ezeknek történelmi és jelenkori példái is vannak, és megfelelően kialakított piaci és támogatási környezetben a profitról sem kellene lemondaniuk az ilyen területtel rendelkező gazdának, de ilyen környezet kialakítására egyelőre nem körvonalazódik döntéshozói szándék” – mondta a WWF szakértője.

Ha nincs ösztönözve a gazda, nem ad vissza a természetnek

Arra Dedák is felhívta a figyelmet, hogy az átállás nem egyszerű: ha egy gazdálkodó több százmillió forintot befektetett például a szántóföldi művelésbe, nem fog tudni hirtelen önerőből váltani. Akkor lenne igazságos az átállás, ha a természeti adottságokat és a helyi emberek igényeit egyaránt figyelembe vevő, gazdaságilag is működőképes támogatási modellek kidolgozására fordítanánk a rendelkezésre álló erőforrásokat. Látni kell, hogy a folyamatos vízelvezetés és mesterséges vízpótlások nélkül életképtelen gazdaságok a legkiszolgáltatottabbak a klímaváltozásnak, ezeken a helyeken előbb-utóbb váltani kell.

A vízügy mellett a közös agrárpolitikának (KAP) is nagy hatása lehet a vízgazdálkodásra, ezt egyébként maga a vízügyi ágazat is pontosan látja. Dedák szerint van ugyan előrelépés a korábbiakhoz képest, de a pontrendszer nem kedvez a vízmegtartó beavatkozás ösztönzésének. A zöldítést egyszerűbben és olcsóbban le lehet tudni, ha például valaki baktériumkészítményt juttat a talajba. „Egyértelműen a KAP finomhangolására lenne szükség. A gazdák nincsenek igazán ösztönözve, hogy visszaadjanak valamennyit a természetnek, sőt, továbbra is versenyhátrányt kockáztatnak, ha a kiégett kukorica helyett egy kis biodiverzitásnak is teret hagynának a földjeiken.”

A WWF szakértője úgy látja, hogy óriási mozgástér van az uniós agrárpolitikai támogatások elosztásánál tagállami szinten, de ezt itthon nem használják ki, a támogatások zöme a legnagyobb birtokosokhoz, ezen belül is a természetet nem igazán kímélő szántóföldi gazdálkodást folytatókhoz kerül, és az állattartók között is a nagyüzemek viszik el a támogatások nagyobbik részét. Összességében a gazdák felső 10 százaléka kapja a támogatási források 80 százalékát, a maradék 90 százalék, köztük a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra leginkább nyitott gazdaságok csupán a támogatások 20 százalékán osztoznak – ha egyáltalán megéri nekik támogatást igénybe venni, hiszen a kicsikre a megnövekedett adminisztráció arányaiban sokkal nagyobb terhet ró.

A bevett vízmegtartási módszerek más területeken sem hozzák meg mindig a kívánt eredményeket. Egyre többször bebizonyosodni látszik, hogy ha csak egy keresztgáttal fogják meg a vizet, az nem elég, ráadásul számos negatív hatása van a folyókra. 2022-ben például Európa-szerte kiszáradtak ezek a víztározók, elfogytak a gátak mögül a vizek. Már nem csak ökológiai és mezőgazdasági problémákról beszélünk, emiatt például a hűtővízre támaszkodó atomenergia is időjárásfüggő energiatermelési technológia lett.

A csatornamedrekben való tározásból nagyon kevés víz tud a felszín alá szivárogni, miközben a legjobb víztározó maga a talaj. A legtöbb helyen nem érik el a potenciáljukat, mert a mezőgazdasági művelés a nehézgépekkel és a vegyszerekkel tönkretette a szerkezetüket. Ha a táj kiszáradását szeretnénk mérsékelni, akkor a felszín alatti vizekre sokkal jobban kellene koncentrálni.

„Ha a vízgyűjtőkön nagy mennyiségben, szépen lassan szivárog be a felszín alá a víz, azzal sokat javulhat az egész táj vízellátottsága. Ennek eszköze a korábbi gyakorlattal ellentétes megoldás: a lefolyás lassítása. Ez nemcsak a vízmegtartásban segít, de a hirtelen lezúduló csapadék pusztítását is mérsékli, vagyis a kisebb villámárvizek ellen is védelmet nyújt. Azt azonban látni kell, hogy ez kevés ahhoz, hogy kivédjük a klímaváltozás minden hatását. A Boris ciklon is azt mutatja, hogy az alkalmazkodás, vízmegtartás mellett muszáj foglalkozni az üvegházhatású gázokkal is. Nincs az a vízelvezető rendszer, és ezt minden pánikkeltés nélkül mondom, ami két nap alatt lezúduló 400 milliméternyi esővel meg tudna birkózni katasztrofális következmények nélkül” – mondta Dedák Dalma.

Szemléletváltozásra akkor kerülhet sor, ha megvan a kellő politikai akarat, de addig nem sokra számíthatunk, amíg a döntéshozók nem tartják fontosnak az alkalmazkodást, vagy éppen összekeverik azt a szántóföldi növények öntözésének ösztönzésével.

Már a nagy emberek is beszélnek róla

Szilágyi Sándor építőmérnök ugyanakkor azt tapasztalja, hogy valami már megmozdult, egyre többször kerül elő legalább gondolatként a vízmegtartás.

„Egyre több település és civil szervezet szeretne oldalirányú kivezetést folyókból, vizet juttatni holtágakba, kiszáradt medrekbe. Már az pozitív változás, hogy eddig eljutnak, de a folyamat nagyon lassú. A tervezés költsége 8–10 millió forint is lehet, a megtervezett műtárgyak megépítése pedig akár több tíz- vagy akár százmillióba is kerülhet. Ekkora összegre pedig nem könnyű pályázati forrást sem találni.”

A különböző szakmai fórumokon is középpontba került a vízmegtartás és -gazdálkodás. „Egyszerre sok irányból merült fel ilyen igény, nagyon sok helyre kell elmenni válaszolni a kérdésekre, például agrárkonferenciákon, legyen középpontban az állattenyésztés vagy a növénytermesztés, rendre bekerül minden egyes témacsoportba a vízmegtartás kérdése” – mondta az építőmérnök.

Az OVF a gazdatársadalom szemléletváltozására, ha nem is a Duna völgyéből, de a Tisza vízrendszeréből tudott példát is mondani. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara hajdú-bihari szervezetével együttműködve megemelték a Keleti-főcsatorna üzemvízszintjét, hogy a Tiszán érkező árhullámokból tudjanak tározni. Tavasszal a Hortobágy-Berettyón található Ágotai vészelzáró művet – amit korábban vízkár-elhárítási célból építettek – üzemelték be a vízvisszatartás érdekében. Ennek segítségével 800 ezer köbmétert tároztak be a mederben, és számításaik szerint egy 30 kilométeres szakaszon ez a talajvízháztartásra is kedvező hatással volt. A vízügy megemlítette az egyik mintaterületét, az Ormánságban létrehozott Ős-Dráva projektet, ahol a vízkészlet megőrzését, a tájhasználatváltást és ökológiai szempontokat is figyelembe vevő vízgazdálkodási rendszer működik. (Erről hamarosan egy külön cikkben is beszámolunk.)

Szilágyi úgy érzékeli, hogy lakott területeken is megváltozott a vízhez való viszony. Lakóprojektekben egyre nagyobb hangsúlyt kap a pályázati feltételek között a kék- és zöldinfrastruktúra, és a fejlesztői szándék is változni látszik. Már nem mindig az a szempont, hogy minél gyorsabban el kell vezetni a csapadékvizet, lakóparkoknál is terveznek már úgynevezett esőkerteket. Közterületeken a zöldterületek kapnak egyre nagyobb figyelmet. Sok településen a zöldterületek eleve valamilyen vízzel jobban ellátott részen jöttek létre, és most még jobban ki akarják használni a vízmegtartó funkciókat.

„A politikai közbeszéd szintje is változott, és ennek nagyon örülök. Már nemcsak azt hallom, hogy öntözzünk mindent, hanem egyre többször jön elő, hogy a tájban helyet adjunk a víznek. A politikusok általában nem feltétlenül szofisztikált üzeneteket fogalmaznak meg, de a Mi Hazánktól a Momentumig több pártnál is van olyan felkészült politikus, aki jó általános megfogalmazásokat visz be a köztudatba, vagy nagyon konkrét eseteket ismertet. Érdekes megtapasztalni, hogy tőlem, egy szakmabelitől is akkor kap jobban hitelességet egy állítás, ha azt valahol egy nagy embertől már hallották” – mondta Szilágyi Sándor.