Genetikai kutatás próbálta kideríteni, miért pusztultak ki az utolsó mamutok, de csak még mélyebb lett a rejtély

A gyapjas mamut, talán a legikonikusabb kipusztult ősállat, nagyjából tízezer évvel ezelőtt tűnt el a Föld felszínéről, a jégkorszak utáni felmelegedés következtében, mert nem tudott alkalmazkodni a klíma megváltozásához. Kivéve egy kisebb, pár száz fős populációt, ami a szibériai Vrangel-szigeten még hatezer évet kihúzott, és a mai napig nincs magyarázatuk a tudósoknak arra, hogy végül mi okozta a vesztüket. (A vrangel-szigeteki mamutokról egyébként itt írtunk bővebben.)

Mivel a szigeten ma is nagyjából olyanok a körülmények, mint a jégkorszakban, hideg van, van élelem, viszont nincsenek komolyabb ragadozók, elméletileg a környezet ma is megfelelne a mamutoknak – ezért a tudósok mindig is arra gyanakodtak, hogy valamilyen genetikai hanyatlás okozhatta a túlélő mamutok vesztét. Ez logikus is lenne, hiszen egy aránylag kicsi, nagyon sokáig beltenyészetben élő populációban óhatatlanul is megjelennek és megerősödnek ennyi generáció után hibás gének, genetikai rendellenességek.

Ezt a kihalási teóriát próbálta most megerősíteni egy genetikai kutatás. A svéd genetikusok 14 vrangel-szigeti mamut maradványaiból vettek mintát, és ezeket vetették össze 50 ezer éves szibériai leletekkel. A DNS-vizsgálat azt mutatta, hogy a Vrangel-szigetet a szárazföldről északra vándorló (akkoriban még volt a szigettel szárazföldi összeköttetés, ami később, a tengerszint emelkedésével tűnt el), legfeljebb nyolcfős mamutcsoport népesítette be, ami húsz generáció, azaz öt-hatszáz év alatt nagyjából két-háromszáz fősre hízott, majd ez a létszám több ezer éven át stabil is maradt.

A kutatók a mamutok genomjában több olyan változást is regisztráltak, ami az immunrendszerük gyengülésére mutat, de egy idő után ezek eltűntek a mintákból. A genetikusok szerint egyszerűen az történhetett, hogy valóban megjelentek rendellenességek egyes egyedekben, de azok gyorsabban elpusztultak, mint hogy a genetikai hibáikat tovább tudták volna örökíteni – vagyis a természetes kiválasztódás erősebb volt, mint a beltenyészet negatív hatása. A mamutok utolsó háromszáz évéből nincsenek DNS-minták, de a genetikusok nem tartják valószínűnek, hogy az egészen addig stabil populációméret és genetikai diverzitás valamilyen genetikai okból omlott volna össze nagyjából tíz generáció alatt. A régészeti kutatások azt igazolják, hogy az első emberek csak négyszáz évvel a mamutok kihalása után jelentek meg a szigeten, így az emberi beavatkozás is kizárható a kihalás okai közül.

A kutatás tehát csak megerősítette azt, hogy igazából fogalmunk sincs, mitől halt ki az utolsó, a fajtársait hatezer évvel túlélő, rejtett mamutcsoport. Az biztosnak látszik, hogy valamilyen nagyon hirtelen és váratlan külső esemény okozhatta a pusztulásukat. Ez lehetett például egy járvány, ami madarak közvetítésével jutott be a szigetre vagy erdőtüzekkel, vulkánkitörésekkel súlyosbított időjárási szélsőségek, amik eltüntették a mamutok élelemforrásait.