A Dodin Bouffant szenvedélye ezennel bekerült az olyan csodálatos filmek közé, mint az Étel, ital, férfi, nő, az Olasz módra vagy teszem azt, a Veri az ördög a feleségét, ahol emberek azzal kommunikálnak egymásnak, ahogy ételeket készítenek, ahol pirítani, sűríteni, sütni, rotyogtatni, és főleg, tálalni nemcsak arról szól, hogy enni kell, hanem hogy az evésben benne van minden. Amit megettünk, azt nem veheti el tőlünk senki, de amit megfőztünk, azt sem.
A Dodin Bouffant szenvedélyében a szereplők pedig a legmagasabb szinten főznek és esznek, a főszereplője a „gasztronómia Napóleonja” (Benoît Magimel), aki már több mint húsz éve szimbiózisban él a házában a szakácsnőjével, Eugénie-vel, a páratlan tehetségű szakácsával. A 19. század közepén járunk, valahol a francia vidéken, az évet pedig pontosan be is lehet lőni, hiszen az egyik szereplő szóvá teszi, hogy még csak 38 éves Auguste Escoffier, a legendás francia séf és étteremtulajdonos (segítek: 1885).
Egy kosztümös film a 19. században, amiben veterán francia színészek jópofáskodnak a konyhában? A Dodin Bouffant szenvedélye pont olyan filmnek tűnik a leírás alapján, amit a magyar forgalmazó valami háromszavas, románcot és gasztronómiát egyesíthető magyar címmel akarhatna eladni, de Anh Hung Tran (A zöld papaya illata) filmje valami egészen más, valami annyira gazdag, sűrű, és csodálatos, mint bármelyik tetszőleges étel, amit a szereplői elkészítenek.
A Dodin Bouffant szenvedélye ugyanis javarészt egy konyhában játszódik, ahol a pompásabbnál pompásabb fogások készülnek el az 1880-as évekből, olyan virtuozitással, lendülettel, és lenyűgöző látvánnyal, hogy teljesen jogosan eszünkbe juthatnak azok az akciófilmek, amik vágásról vágásra tetőzik a tétet. Valahol félúton a hektikus Mackó és egy átlagos Youtube-főzővideó között, a kamera együtt keringőzik a főszereplőkkel, ahogy némán, már évekkel azelőtt egyeztetett ritmusban végeznek el precíz, látványos, elképesztő folyamatokat. Robert Bresson rendező volt az, aki megkövetelte fél évszázaddal ezelőtt a színészeitől, hogy addig végezzenek el hétköznapi mozdulatokat, amíg természetesnek nem tűnnek – itt nem tudom elképzelni, hogy Juliette Binoche meddig gyakorolhatta azt, hogy szakszerűnek tűnjön, ahogy lefejti egy lepényhal bőrét.
A Dodin Bouffant szenvedélye ételei mai, mindennapi szemmel felfoghatatlanok: órákig készülő, legjobb alapanyagokból összeálló, mesésen gazdag (francia gasztronómiához híven rengeteg vajjal készülő), nagy precizitást kívánó fogások, amik már akkor késznek és ínycsiklandónak tűnnek, amikor még három-négy lépés hátravan. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire hipnotikus ezt a film kezdetén majdnem negyven percig nézni. Nincs az a tutorial videó, ami felérne hozzá.
Főleg azért, mert a korához méltóan az egész film olyan hatást kelt, mint a francia impresszionista festők munkái, csupa beverő fény, évszakonként változó derengés, séták a virágos mezőn, hosszú asztalok a természetben, félhomályban likőröző férfiak a szalonban. Magyar nézőnek egyből eszébe juthat Huszárik Zoltán Szindbádja, de Szindbád a múlton merengett, evett, falt, fogyasztott, mindegy volt, hogy húslevesről, vagy elcsábított házas asszonyokról volt szó, Dodin Bouffant és Eugénie viszont nem csak esznek, hanem alkotnak, létrehoznak valamit. Bouffant leginkább egy frigyet akarna a szakácsával, annyira közös nyelvet beszélnek kimondatlanul, de mindketten tudják titkon, hogy ami nekik van, az erősebb bárminél.
A kimondatlanság különösen érdekes, hiszen a való életben Magimel és Binoche korábban házasok voltak, közös gyerekük is született, és ugyan húsz éve nincsenek együtt, a testbeszédükben mégis van egy olyan közös történelem, amit nem lehet imitálni. Egy jelentben a férfi, miután egy grandiózus menüt lefőzött a nőnek, megkérdezi, hogy nézheti-e, ahogy eszik, és hirtelen nem emlékszem romantikusabb pillanatra a közelmúltból. Amekkora hólyag volt Magimel a Pacifictionben nem olyan régen, itt annyira a fordítottja, egy érző, érzelmes férfi, akinek a szívéhez mindig is a hasán keresztül vezetett az út. „Egy új fogás feltalálása többet jelent az emberiségnek, mint egy új csillag felfedezése” – mondja, és ahogy elnézzük a Dodin Bouffant szenvedélye jeleneteit, nehéz nem egyetérteni vele.
Főleg akkor, amikor az előkészítés mellett a fogyasztás is úgy van prezentálva, mint valami mesés folyamat. Ezekben a jelenetek nem szól zene, csak azt halljuk, ahogy a Bouffant barátai elismerően hümmögnek és nyammognak, miközben eszik az isteni falatokat. Látni nem mindig látjuk őket, sőt, egy jelenetben végignézhetjük azt is, hogy egészben sült sármányokat fogyasztanak – a tradíciókhoz alkalmazkodva – a fejüket eltakarva, leplek alatt.
A film eredetileg Marcel Rouf regényéből készült (amiből az egyelőre ideiglenese magyar cím is származik), de az angolosított változata The Pot-Au-Feu – a főtt marhahúsból és zöldségekből álló, klasszikus francia fogás. A cselekményben ez az étel központi szerepet játszik, de Anh Hung Tran filmjében is létezik egy klasszikus vonal. Ez gyakorilatilag egy romantikus melodráma, az életük alkonya felé tartó emberekről, akik szeretnének még boldogabbak lenni. Ha megnézzük a Dodin Bouffant szenvedélyét, mi is egy kicsit boldogabbak lehetünk.
A Dodin Bouffant szenvedélye című film premierje a cannes-i fesztiválon volt, ahol megnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Mi a Karlovy Vary filmfesztiválon láttuk. A magyar mozikban az év második felében fogják bemutatni.
