Elviselhetetlenül feszült, mégis abbahagyhatatlan sorozat a szakácséletről

Hallottunk már róla, hogy egy éttermi konyhában feszült, gyakran mérgező lehet a légkör, a fizikai és idegi terhelés pedig iszonyúan megterhelő. A The Bear című sorozatban mindezt a bőrünkön tapasztaljuk meg úgy, mintha bedobtak volna minket a kések közé. A kis chicagói étterem történetét úgy fáj nézni, hogy közben abbahagyhatatlan, a karakterek és az általuk alkotott, zárt konyhai világ egyszerre vonzanak és taszítanak. Egy átlagos étterem konyháján, egy szakács hétköznapjain keresztül mutatja meg mindazt a feszültséget, ami a sima életet jelenti 2022-ben, amikor újabb és újabb válságok jönnek szembe, mindenki egyre nagyobb traumákkal terhelve, feszültséggel és ingerekkel túlterhelve igyekszik túlélni.

Carmy (Jeremy Allen White, aki leginkább az amerikai Shamelessből ismerhető) rémálmait nemcsak mi nem tudjuk megkülönböztetni a valóságtól, hanem ő sem. Az első éjszakai rémképek után a valódi konyhába zuhanunk be, ahol talán még annál is ijesztőbb minden: pokoli a zaj, a kosz, minden sistereg, ég, füstöl, gőzölög, mindenki kiabál, ordít, a feszültség elviselhetetlen. Be akarom fogni a fülem, be akarom csukni a szemem, ki akarok futni onnan.

Ez nem egy étterem konyhája, hanem egy háborús csatatér. Mindenütt veszély, dörögnek a fegyverek, tűz, füst, jajveszékelés, sosem tudhatod, mikor gyullad, robban valami, mikor veszíted el egy végtagod vagy vágják le egy ujjad. Csak mész előre, voltaképp nem is tudod, mit csinálsz, és bármerre menekülsz, még nagyobb káosz, még elviselhetetlenebb feszültség vár. Menekülőút nincs, kilépni nem lehet, csak megküzdési stratégiák léteznek.

Az első részben semmit nem értünk, akárcsak az a szakács, aki egy számára ismeretlen konyhában, ismeretlen személyzettel igyekszik összehozni valamit. Nem tudja, mi hol van, nem ismeri a receptúrát, és amikor megpróbálja irányítani a káoszt, kizárólag ellenállásba ütközik. Ekkor toppan be Sydney (Ayo Edebiri), a fiatal, színes bőrű lány, és azt mondja, csak azért jött, hogy Carmennel dolgozhasson.

Már az első percekben váltakoznak a szakács rémálmainak és flashbackjeinek képei a valósággal. Az egyik ilyen emlék egy láthatóan Michelin-csillagos konyhában játszódik, amelyben Carmen egy bonyolult tányérra pakol kis elemeket csipesszel, és közben egy nála idősebb férfi halkan a fülébe suttog. Ezekkel az emlékképekkel váltakozik a háborús film műfaja a vérfagyasztó thrillerével. A séf csupán halk kérdéseket sutyorog, arca rezzenéstelen, nem gesztikulál. Miért vagy ilyen lassú? Mert ennyire szar vagy? Teljesen alkalmatlan vagy a feladatra?

Ezzel az egy jelenettel képbe helyeződünk a szakács előtörténetét illetően, és ez a sűrűség az egész sorozat eszköztárára jellemző. Carmen ül, néz, cigarettázik, és mindent tudunk, ami a fejében lehet.

Azt azonban még mindig nem értjük, hogyan került egy patyolatfehér, csillogó fine dining konyháról egy koszos chicagói büfébe, amelyben marhás szendvicseket készít. Hamar előkerül hangosan ordító unokatestvére, Richie (Ebon Moss-Bachrach, aki a Girlsből és a Punisherből lehet ismerős) harag, fájdalom, szemrehányás feszül kettejük között. A következő részekben kettős nézői pozícióban követjük az eseményeket: a szakács nézőpontjából látunk mindent, a képek hatására azt is érezzük, amit ő, a bennünk felmerülő kérdéseket viszont az új lány, Sydney teszi fel helyettünk. Így kerülünk képbe a történetet beindító traumát illetően, és értjük meg, a szakács miért került abba a lehetetlen helyzetbe, amelyben épp látjuk. Sokkal többet amúgy később sem tudunk, értünk meg, a sorozat nem erről szól.

Egy olyan étterem konyháját kell irányítania, amely tele van adóssággal, őskosszal, lukakkal a falon, félroncs gépekkel, rendszertelen működéssel, a kevéssel is megelégedő dolgozókkal, és huligán vendégkörrel. Olyan káosz ez, ami örvényszerűen sodor magával mindenkit, aki benne vagy körülötte van, kiszállni pedig nem lehet: aki megpróbálja, úgyis visszatér. Egyetlen szereplő van, akinek sikerül az örvényből kilépnie: az, aki meghalt – bár ebben a történetben még halála után is sok tekintetben jelenlévő marad.

Az örvénylő káoszból azért nem lehet kiszállni, mert valamiért vonz, odaköt, függőséget okoz, akár a drogok: aki megpróbál elmenekülni belőle, az is visszatér, a cél tehát a túlélés. A nyolcszor félórás epizódokban különböző túlélési stratégiákat látunk, mintha mindenki más irányból próbálná megmászni a megmászhatatlan hegyet.

• Carmen egyszerre akar alkalmazkodni a csapat megszokott, rossz módszereihez, hogy ne szítson újabb viszályokat, közben azonban mégis állandóan meghasonlik önmaga csúcséttermekhez szokott minőségigényével.
• Sydney változtatni akar: gondos, mappába rendezett kimutatásokkal tervezné meg a hely gazdaságosabb, szisztematikusabb működését.
• Marcus, aki eredetileg a bucikat süti, éppen Carmen magas gasztronómiai történetei hatására elkezdi magát magasabb szintre képezni, fermentálni tanul, desszerteket, süteményeket fejleszt, ezzel egy külön kis védőburokba zárja magát a kaotikus konyha egyik szegletében.
• Richie pedig a tipikus infantilis megküzdési stratégiával megy előre: fájdalommal és dühvel tele, minden ellen feszül, mindent akadályoz, mindennek keresztbe tesz, amivel a többiek kísérleteznek.

Van egy pillanat, mikor úgy tűnik, ezek a stratégiák együtt, még Richie ellenszele ellenére is, szép fokozatosan csillapítják az örvény követhetetlen sebességű kavargását. A tányérok egyre szebbek, a húsok egyre gusztusosabbak lesznek, a konyhán mindenki nyugodt hangon beszél egymással, Carmen sikerrel viszi át az amerikai csúcskonyhák demokratikus szokását, és mindenki mindenkit séfnek szólít, még a mosogatók is. A csúcsponton azonban újra minden elcsúszik, összeomlik, és még a kezdetinél is őrjöngőbb káosz lesz úrrá a konyhán.

Ekkor jövünk rá, hogy nem kell egy szervezetlen éttermi konyhán dolgozni ahhoz, hogy ilyen kiszámíthatatlan, kaotikus, felfoghatatlan mennyiségű ingerrel terhelt, feszültséggel és gyakran igazságtalan fordulatokkal teli küzdelem legyen az egész élet, amiben éppen csak kezdjük összeszedni magunkat és lábra állni, amikor egy válság újra kihúzza alólunk a szőnyeget. Ebből a spirálból itt csak egy meseszerű fordulat rántja ki a főhősöket, nehéz is elhinni, igazából nem is nagyon illik oda, hiszen nem a küzdelem jutalma a megmenekülés, hanem amolyan csoda, ami végig ott volt a szemük előtt, csak nem vették észre.

A Bearhez hasonló feszültségélményt már sokan vittek így-úgy vászonra vagy képernyőre, de hogy egy konyha éppolyan sűrű, életveszélyes tér legyen, mint azt a Vészhelyzetben bemutatott sürgősségi láttán éreztük, arra eddig nem volt példa. Persze, láttuk már a tévében ordítozni Gordon Ramsay-t, de mindig inkább nevetségesnek találtuk, mint félelmetesnek. A Bearhez hasonlóan hű képet csak Anthony Bourdain könyve (The Kitchen Confidental) sugallt korábban az éttermi konyhák kőkemény világáról, de az a nagyközönséghez nem igazán jutott el, inkább csak szakmabeliek olvasták.

A Bear külföldi sajtóvisszhangja elsősorban a sorozat valósághűségét dicséri. Szakácsok írják, mesélik, milyen poszttraumás stressz szindrómájuk volt, miközben nézték. Ennek van egy hasznos, szemfelnyitó volta is, hogy láthatóvá váljon:

a szakácsok nem fehér kesztyűben bohóckodó tévéshow-sztárok, hanem csapzott, izzadt, tűzzel, mocsokkal, stresszel küszködő katonák.

A vendéglátás pedig éppúgy áll takarításból, adózásból, gépszerelésből és sok másból, mint menőzésből.

A valóság bemutatása azonban önmagában még nem kellene hogy ilyen idegekig hatoló fájdalommal járjon, ebben a sorozatban viszont ugyanolyan erővel hatnak a konyhai katasztrófajelenetek, mint Carmy pár perces, de szívrepesztő életvallomása vagy a cukrász és a séflány csöndes, életszerű párbeszéde. A Bear húsba vágóan valódi történet arról, milyen emberpróbáló egy toxikus munkakörnyezetben, egy túlterhelt, válságból válságba zuhanó világban, medve méretű traumákkal a lelkünkben elboldogulni.

A Bear Magyarországon a Disney+-on látható október 5-től.