A Halványkék szemek pont olyan szürke, ködös, fagypontközeli, mint ahol és amikor játszódik, 1830 telén, a Virginia államban található West Point akadémia környékén. Nagyjából annyira mozgalmas és stimuláló is, mint egy téli tájat nézni, hiába pakolták tele jó színészekkel, rituális gyilkosságokkal és igazi kuriózumként magával Edgar Allan Poe-val is.
A Halványkék szemek Louis Bayard magyarul majdnem azonos című regényéből készült. Az újságíróként és kritikusként is aktív Bayardnak az a heppje, hogy történelmi figurák köré rendezi be a zsánerregényeit, írt már thrillert a Dickens-féle Karácsonyi énekben felbukkanó, immár felnőtt Kicsi Timről, egyik későbbi regényében egy amerikai elnök, Theodore Roosevelt kerül kalamajkába Dél-Amerikában, a magyar címen Azok a halványkék szemek című könyvben pedig Edgar Allan Poe az, aki segít egy nem létező nyomozónak felgöngyölíteni egy gyilkosságsorozatot a West Point akadémián. Poe valóban hivatásos katona volt és valóban megfordult a West Pointon, ahonnan aztán hamar kipaterolták, Bayard azonban a regénye jegyzeteiben megjegyzi, hogy nem elég, hogy ezek mind kitalált dolgok, a West Pointban akkoriban egy kadétot sem gyilkoltak meg, úgy meg aztán végképp nem, hogy a szívét is kivájták.
Mert a Halványkék szemek (angol címén: The Pale Blue Eye) itt kezdődik, hogy berendelik West Pointba a híres-neves nyomozót, Augustus Landort (Christian Bale), aki arról ismert, hogy ugyanolyan könnyedén ver le lázongásokat és veséket is, miközben a lelke amiatt szomorú, mert a tinédzser lánya megszökött tőle. Landor pedig nekilát a munkának a gyanús kadétok között, bár úgy tűnik, hogy a tisztek még gyanúsabbak, az akadémia orvosáról (Toby Jones) és annak feleségéről (Gillian Anderson) nem is beszélve. A nyomozás elején pedig szinte önként felajánlkozik mellé asszisztensnek egy nyegle, vámpírkinézetű, cirkalmas irodalmi nyelven beszélő kadét, egy bizonyos E. A. Poe, aki ugyan a többi fiatalemberrel nincsen különösebben jóban, cserébe jó megfigyelő, és vág az esze.
Poe személye és munkássága azóta létezik filmben, mióta film létezik, de az az új évezred fejleménye, hogy az író be is száll azoknak a bűntényeknek a megoldásába, amik akár a saját novelláiban is történhettek volna. Konkrétan ez volt a sztorija a 2012-es, részben Magyarországon forgatott A holló című kriminek, amiben John Cusack játszotta az írót, és most majdnem pont tíz évvel később kapunk egy újabb változatot.
A különbség annyi, hogy a Halványkék szemek mondjuk egy fél láb egyharmadával a valóságban van, hiszen Poe tényleg akkor és ott volt hivatásos katona, amikor a regény és a film cselekménye játszódik. És amíg egy egyszerű, kosztümös krimi nem biztos, hogy különösebben megdobogtatná az emberek szívét, a Halványkék szemek megbolondítja a krimit azzal, hogy stílszerűen halványan összefűzi egy életrajzi filmmel.
Edgar Allan Poe-t Harry Melling alakítja, aki a Harry Potter-filmek gonosz unokatestvéreként lehet ismerős bárkinek, hogy aztán egy új karriert kezdjen felnőttkorában szikár, furcsa figuraként a Coen testvérek (Buster Scruggs balladája) vagy Netflix-tartalmak (Az új gárda, Vezércsel) egyik szereplőjeként. Melling úgy alakítja az írót, mintha tényleg egy saját életrajzi filmben, egy Rayben vagy egy Bohém rapszódiában játszana: archaikusan, igazi költőként beszél, testtartásában leginkább tényleg a gótikus irodalom és a néma horrorfilmek rémeit idézi, miközben az arcát a sminkesek úgy igazították, hogy az élei még meghökkentőbbek legyenek. Így néz ki az eredeti goth.
A Halványkék szemek főszereplője viszont nem ő, hanem Landor nyomozó, egy olyan lapos, fantáziátlan, nem sok művészi kihívással kecsegtető karakter, aki messze Christian Bale képességei alatt van. A generációja egyik legjobb színészének tartott Bale mostanában nem éppen a legacélosabb szerepeket választja ki magának, a Thor 4. gonosza és az Amszterdam üvegszemű sebésze legalább újabb példák voltak az általa annyira kedvelt fizikai átalakulásra, itt viszont Landor csak Christian Bale, valamivel vastagabb bajusszal.
Ráadásul a film végére egyértelmű, hogy furcsán nem passzol a szerepre: amikor a fináléban elhangzik a szájából, hogy ő már egy vénember, akkor az nem illik a kinézetére. Landornak megtörtnek, öregnek, mindenről lemondónak kellene lennie a szöveg szerint, a képek viszont egy husánggal verekedő, impozáns brit férfit mutatnak. A Halványkék szemek Bale harmadik közös filmje a korábban szintén színészként kezdő Scott Cooperrel, aki A harag tüze és az Ellenségek című drámáiban már hasonlóan kihasználta a színész istenadta intenzitását. Lehet a közös munkában valami, ami stimuláló mindkettőjüknek, de a végeredményen ez a stimulálás kevésbé látszik.
A regény váltogatja a nézőpontjait, néha Poe beszámolóit, néha a neki írt leveleket, néha más dokumentumokat olvashatunk el a fő cselekményszál mellett. A film is néha elkalandozik Landor nyomozásától, de a hozzáállás nem változik, a Halványkék szemek akkor is egy csigalassúsággal mozgó, mindenféle vizuális fantázia nélküli, monokróm, nem különösebben lebilincselő nyomozás története.
És amit episztola formájában érdekesebb olvasni, azt nem biztos, hogy megfilmesítve ugyanolyan izgalmas nézni, a filmváltozat ráadásul csak egy fontos helyen nyúl bele a regény cselekményébe: az írott változat őslakos okkultszakértőjét, Pawpaw professzort átnevezték Jacques Pepévé, és a hálátlan szerepet odaadták Robert Duvallnak, aki egy dús szakáll alól motyog sátánistákról és okkult könyvekről egy fotelben ülve. Legalább ennyire bizarr a sztoriba későn belépő Gillian Anderson, aki mintha egy Maggie Smith-paródiaként játszaná el az ideggyenge, anyai szeretettől túltengő matrónát, miközben az arcáról sok minden leolvasható, csak éppen a 19. század első fele nem.
Az kétségtelen, hogy a Halványkék szemeknek egy dolog mindenképpen összejön, a fináléjának ugyanis sikerült kihúznia a szőnyeget az ember lába alól és átértelmeznie azt, amit az az előző több mint másfél órában látott. Csak amíg a regényben már a szöveg első mondatai is előre sejtetik, hogy valami turpisság van, a filmváltozat semmi ilyesmit nem tesz, csak felráz egy végtelennek tűnő altatásból, és elmondja, hogy amit láttunk, az nem pont úgy van.
Még nem csalás, de már nem is annyira következik a történet szövetéből, és csak akkor lehet bármi olyan érzésünk, hogy valami még hátravan, amikor a legfontosabb szálat sikerült elvarrni, de még van pár, ami a levegőben maradt. A szőnyeghúzás akkor működne igazán, ha a Halványkék szemek (a cím amúgy a katonaorvos epilepsziás lányára utalás) igazán érdekfeszítővé tette volna azt, ami előtte történik, ha a nyomozás minden részletén csüngtünk volna. Így csak azt éri el, hogy egy fokkal jobban felüljünk a kanapén. Azért ezt eredménynek nehéz nevezni.
A Halványkék szemek a Netflixen látható.