2022. október 26. – 16:15
Az Amszterdam című film olyan, mintha egy véget nem érő kabarétréfát néznénk, de közben hirtelen megszólalna egy olyan általános igazság, ami képes adni egy pofont. Mintha egy különösen idegesítő embert hallgatnánk egy buliban, nem tudnánk menekülni, de hirtelen megvilágosodnánk tőle. Mint az a cikk a viccoldalról: összetöri a szívet, de a legrosszabb ember, akit ismersz, mondott egy értelmes dolgot.
David O. Russell rendező mindent próbál megtenni, hogy ő legyen az a bizonyos legrosszabb ember, akinek a keze alá dolgoznak a legnagyobb sztárok. Ő volt az, aki amikor rosszul bánt egy statisztával a Sivatagi cápák forgatásán, és George Clooney közbeszólt, lefejelte a színészt. Ő volt az, akinek a Multik haza! forgatásán olyan minősíthetetlen hangon beszélt többek között Lily Tomlin színésznővel, hogy az erről készült, kiszivárgott videofelvételről inkább azt kezdték el terjeszteni, hogy csak vicc, mert valóságnak kicsit erős lenne. És ő volt az, aki sosem tagadta, hogy megfogdosta a transznemű unokahúga melleit, állítása szerint azért, mert a rokona kihívóan viselkedett. És van még, ahonnan ez jött.
Mindezek ellenére Russell az, akinek a filmjeiben a sztársűrűség vetekszik a Ne nézz fel! szereplőgárdájával, a filmjeit rendszeresen Oscarokra jelölik, bár kíváncsi lennék, hogy bárki fejből el tudná-e mondani így a premier után majdnem tíz évvel, hogy miről szólt az Amerikai botrány, amiben amúgy szerepelt Christian Bale, Jennifer Lawrence, Jeremy Renner, Bradley Cooper, Amy Adams, azaz nagyjából mindenki, aki akkor az amerikai népszerű filmszínészet krémjének számított. Tíz Oscar-díjra jelölték.
A magas- és popkultúra állandó kérdése, hogy mennyire lehet vagy kell egyáltalán elválasztani az alkotót a problémás múltjától, de Russell filmjeit látva a mániákus, hangulatingadozó, különböző végleteket egymásba fonó alkotások pontosan olyanok, mint az, akinek a keze alól kijöttek. Az Amszterdam még azzal is rátesz egy lapáttal, hogy a Joy és az Amerikai botrány után Russell még messzebb megy az amerikai és európai történelembe: a két világháború közé, amikor még nem felejtették el az emberek az elsőt, de még nem teljesen fogták fel, hogy a kanyarban van a második.
Nem biztos, hogy menni fog a cselekmény összefoglalása, de megpróbálom. A főszereplőnk a világháborús veterán, Burt Berendsen (Christian Bale, mintha egy crackfüggő Ben Stillert játszana), aki a harmincas évek New Yorkjában kap egy megbízást egy fiatal hölgytől (Taylor Swift): gombolyítsa fel egykori tisztjének, a nő édesapjának gyanús halálát a jogász barátja, Harold Woodman (John David Washington) segítségével. A gombolyítás a két férfi múltjába vezet, amikor az első világháború után megismerkedtek egy szabad szellemű művész-ápolóval, Valerie-vel (Margot Robbie) és teljes boldogságban éltek Amszterdamban, ahol a nő a véres hátukból kikapart repeszekből készített műtárgyakat. Felbukkan még egy csomó, nagyon furcsa és túljátszott karakter is, akiknek a cselekményben fontos szerepük van, de úgyis az lesz fontosabb, hogy kik játsszák őket: Rami Malek, Anya Taylor-Joy, Robert De Niro, Chris Rock, Mike Myers. Van egy jó harminc perc a filmben, amikor a főszereplőink belépnek szobákba, és nem lehet tudni, hogy milyen nagyon ismert arc lesz a terem másik végében.
Felesleges kertelnem, az Amszterdam rettentően idegesítő, nemcsak a még magyar szinkronon is átköszönő modoros színészi játék miatt, hanem azért, ahogy Russell rendezi a jeleneteket. Amik nagyrészt abból állnak, hogy a színészek mint valami rövidpályás Adj király, katonát!-játék, köpéstávolságra állnak egymástól, és rettenetesen megfeszülve színészkednek, hogy az a mozi leghátsó sorába is eljusson, a legkisebb vászonról. Russell pedig a kameráját közelre viszi, mindig bele az arcokba, amennyire csak lehet, és sosem tartja egy helyben, hanem mindig sodorja, rángatja, pörgeti. Néha a statikus beszélgetések is olyanok lesznek, mintha egy szélviharban vették volna fel. Egy olyan szélviharban, ahol éppen megy a Hacsek és Sajó.
Az Amszterdam nemcsak rettentően idegesítő, de roppant hosszú is, és egy örökkévalóság megvárni azt, hogy a története kibújjon a zsákból. Amikor viszont kibújik, hirtelen a helyére kerül, ha nem is a hektikusság, de ez a közeli figyelem, amit a szereplőkre szánt. A film ugyanis egy létező, bár többször cáfolt összeesküvés-elmélet laza feldolgozása, miszerint a harmincas évek Amerikájában nagytőkések összeültek, és eldöntötték, hogy elnök helyett egy diktátort fognak az ország élére juttatni. Nem sikerült, ha valaki esetleg most felcsapná a Wikipediát.
És az Amszterdam a színész-workshopos hülyéskedésen felül már hirtelen nem arról szól, hogy ki tud jobban modoros lenni, hanem hogy itt van a nyakunkon a fasizmus, és nem tehetünk semmit. Amit pedig Amszterdam városa megtestesített – az alkotást, a humanizmust, egymás elfogadását, a szeretetet –, arra pedig már csak emlékezni lehet, átélni újra nem. Hiába látszik úgy néha, nem vagyok kőből, és amikor az Amszterdam arról beszél, hogy vannak az életben jó idők és rossz idők, és ezek váltakoznak, és ami régen volt, az sosem lesz újra, akkor azért én is tudok melankóliát érezni. Russell mániákus stílusa pedig jobban illik azokhoz a jelenetekhez, amikor nem egy életszagú helyzetet kell megmutatni, hanem valami illékonyat. Amikor látjuk, hogy mi zajlott Amszterdamban, és mi az, ahova a világ eljutott, hát nem feltétlenül kell 1933-as bohókás figurákkal empatizálni, hogy megértsük a mondanivalót.
A mondanivalóhoz viszont át kell fúrni magunkat a rengeteg díszítésen, amivel Russell beburkolta a filmjét, és teljesen megértem, ha ez valakinek nem megy. Szándékosan túlcsavart, művi, nehezen befogadható, amit némileg egyensúlyozni tudnak a könnyen felismerhető világsztárok, ha nem billentik át egyenesen a túloldalra azzal, hogy felfogjuk a jelenlétüket. Vannak részei, amiket képtelenség követni, annyi karakter bukkan fel, annyi dolog hangzik el, annyira sűrű lesz a szövete, hogy átláthatatlan, mintha a Jules & Jimet és a harmincas évek, erkölcsileg megkérdőjelezhető amerikai komédiáit addig gyúrták volna össze, hogy egyszerre mennének a vásznon. Csak az tud rendet vágni, amit Amszterdam megtestesít: hogy rendesek vagyunk egymással. Ugyanezt harsogja már jó ideje Wes Anderson is a filmjeivel, és sokkal vonzóbb és szebb külsőségeivel, de Russell a maga módján ugyanezt mondja. Lehetne ő is rendes másokkal.
Az Amszterdam október 27-től látható a magyar mozikban.
